Na , ezen megbuktam . Biztos ,hogy együtt tudnék élni a szüleimmel , de ezt most rengeteg ön ( kényelem ) feladással élném meg , bár ha benne lennék a helyzetben akkor vagy eltompítanám az apró összeütközéseket , vagy , ha a gyomrom végképp nem bírná , akkor elkezdeném keresni a menekülés útját .
Sok mindent megengedek magamnak , amit ők nekem nem , és egy részük akár bántó is lehet számukra , noha nem azzal a szándékkal léteztetem . Nekik is sok lemondást jelentene az , hogy magamtól nem vagyok az ő elvárásaik szerint való . Sok egyéb közt : Nem vagyok egy mókás alkat , de az öregkori pesszimizmusuk nyomasztó fuvallatként érint meg olykor . Ha már emelni nem tudok , akkor legalább lehúzni ne hagyjam magam .
A heteimet évek óta magammal töltöm . Kielégítő társaság . Elképzelni sem tudom már , hogy milyen lehet 2 -3 napnál többet megnyílva lenni mással .
Köszönöm a kérdést , mert az.
,- egyébként gyorsan homályba visszasüllyedő -, határaimra irányított fényszóróként érzékelem , és ilyenkor a nagy magányban bimbózó glóriám kicsit visszahúzom . Üdvözlettel : felacso
U . i . : Feltöltött energiatartalékkal a konfliktuskeresés izgalmas és jó élet . Szerintem .

Három éve megkértem a Kegyelmet, amikor majdnem meghaltam, és tizennégy év küzdelem és fel-nem adás, és hatalmas belső erőm, tudásom legjobbja felélése után elérkeztem egy ponthoz, ahol nem láttam semmilyen kiutat. Azt kértem, mutassák meg, és adjanak lehetőséget megérteni, amit eddig sohasem értettem: miért éppen így élek? Miről szól a betegségem? És adjanak lehetőséget meggyógyulni, mert hittem a "csodában", hiába mondták az orvosok: ez gyógyíthatatlan! Tudtam, hogy létezik a boldogság és hogy el lehet érni.

Most a szüleimmel élek. Elveszítettem szinten mindent, amit azelőtt a "felnőtt" életemben megszereztem. És még sok minden mást is, amit hittem magamról, és amik azóta elkezdtek átformálódni bennem.

A szüleimmel való együttélés tanít a legnagyobb alázatra, és szeretetre. A legfájdalmasabb és legmeglepőbb élmények kapcsán.

És ugyanakkor tanít arra: milyen vagyok. Mit jelent az, alkalmazkodni, de úgy, hogy többé ne adjam fel magam, mint azelőtt. Az igazi "felnőtt", a szerető felnőtt szerepére tanít.

És arra is, mit jelent az, BELÜL felnőttnek lenni, hogy a körülményeink (betegség, anyagi hiányok) nem határozzák meg azt, akik vagyunk, és a szeretet-képességünket. Még ha ők meg is határozzák magukat és másokat ezek által...

Mindennap esélyem van látni, mit örököltem, és tudatosan formálni magam abban, mi az, amit ebből megtartok, és mi, amit nem élek meg többé, ahogy felismertem.

Segít felismerni: KI VAGYOK ÉN VALÓJÁBAN

A karmáinktól való megszabadulás (örökölt viselkedés-minták, a vérben, vagy akár a DNS-ben kódolt tudattalan tudati tartalmak is!) legrövidebb és legrögösebb, de leghatékonyabb útja, ha visszaköltözöl a szüleidhez. Akkor garantáltan belenézel a lelki és szellemi tükrödbe minden nap.

Ha tudod tiszta szívvel szeretni a szüleid, akkor már tudod szeretni magad. És ez segít megtisztítani a karmákat, helyre tenni és átformálni a kapcsolatot, és szeretet élni, még ha soha nem is fognak megérteni téged.

Az a természetes út, ha a idővel a szüleid bölcs mesterévé válsz az alázatod által.

Akkor vagy igazi felnőtt, ha meg tudod teremteni a belső függetlenséget, nem csak a külsőt (anyagi) és szemlélni tudod őket. Akkor tetted le a már hamis-gyerek éned végképp.

A szüleink a legnagyobb mestereink. Amíg elutasítással reagálunk érzelmileg tetteikre, megnyilvánulásaikra, ítéleteikre, esetleges alacsonyabb tudatszintjük megnyilvánulásaira, véleményükre rólunk, a világról, gondolataikra, amíg nem tudjuk elfogadni amit adnak, mert "mi nem olyat akarunk", addig nem szeretünk tiszta szívvel ezekben a helyzetekben. Csak ismételjük a viselkedés-mintákat, amiket tőlük, és/vagy a felmenőiktől örököltünk. És ott magukat sem tudjuk még szeretni.

Én úgy veszem, hogy valahányszor rossz élménnyel találkozom velük kapcsolatban, magam egy részével találkozom. Amitől még nem vettem búcsút. Félelemmel, bűntudattal, a kiszolgáltatottság hamis érzésével, az "én képtelen vagyok" hamis gondolatával, az "engem nem szeretnek" hamis érzésével, a "hálátlan vagyok" hamis vádjával stb...

A szüleim a legnagyobb tanáraim abban, hogy ha valami bajom támad, ne vetítsem ki arra, akivel konfliktusom van, meg a világra, hanem megoldást keressek. Magamban, és odakint is. Velük gyakorolhatom a legélesebben azt, hogy el tudjam választani magam, és mások érzelmeit, gondolatait. Hogy az ő reakciójuk az övék. Én meg eldönthetem, akarok-e reagálni. Drámákat játszani. A szülőkkel való érzelmi és gondolati összekapcsolódások felismerése, és a sajátjaink kialakítása az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) lelki feladatunk.

Vannak, akik erre csak akkor döbbennek rá, amikor már meghalnak a szüleik. Vannak, akik akkor sem. És a szüleik életét élik még sok mindenben egészen halálukig.

Azt hiszem a szüleinkkel kapcsolatban is az a feladatunk, ami az egész világgal: meglelni a belső függetlenségünket, felfedezni a tudat erejét önmagunkban, és a szeretet szolgálatába állítani.

Tudni kik vagyunk, kivé akarunk válni, és ezt határozottan képviselni, sugározni a tetteinkben, létezésünkben, de mindig, folyamatos figyelemmel és szeretettel a körülöttünk lévőkre, a világra.

A szüleim tanítanak az igazi "spiritualitásra".

Namaszte

Miért is lenne gond ha a szülőkkel kéne élni? :) Szerintem ez szubjektív.
Ha az ember ismeri az emberi lelket, akkor azt is tudja, hogy a szülei miért olyanok amilyenek. Én töltenék velük sok időt, nincs semmi bajom velük :)
Mindennek megvan az oka, csak tudni kell felismerni ezeket az okokat!

Feltétlen szeretet! Ez a kulcs mindenhez.

Ha e mellett döntöttél, akkor a cselekedeteid is ezt fogják tükrözni, és semmi sem lehetetlen.

Hangsúlyozom, tudatos DÖNTÉS, érzelem nélkül. VAGYIS TE vagy a KULCS. Gondolom a gyűlölet (és lehúzó mélységei) eléggé visszarettent ahhoz, hogy jól dönts.

Érzelmeid ennek a döntésnek fognak alárendelődni, nekem két kemény év kellett, hogy anyukámmal megtörténjen ("Rossz" kapcsolatom volt vele). Minden vele töltött percben figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ok, nem tudom elviselni most, de ez a döntésem előtti érzelmeim hatása. A másik kulcs: Ő is Isten teremtménye, és ezért Isten szereti Őt, tehát én mint kisnyúl, nem érezhetek másképp.

Azóta elfogadom, megértem, és nem teher a vele töltött idő. Kíváncsaian lesem életét, és kívánom, hogy amikor "elalszik" én foghassam kezét és abban a kegyelemben részesüljünk, hogy érezzük, egyek vagyunk.

Kérj kegyelmet ügyedben, és azzal mindent elérsz.