Szerintem az ítélkezés el-nem-fogadás. Ami meg egyértelműen szeretethiány. És bár még nem mindig sikerül a gyakorlatban, szerintem a határ az érzelmekkel függ össze, ítélkezés és vélemény között. A vélemény érzelemmentes, tisztán lát. (vagynem, hehe, de mindenképp megengedő, esélyt lát/ad a változásra) Nemtudom az agyunk vagy az egonk olyan, hogy mindent szeret beskatulyázni... amiért minden(ki)t szeretünk véleményezni, v megítélni.

Azért vesszük körül magunkat azonos -v legalább hasonló- gondolkozású emberekkel, mert akkor biztonságban érezzük magunkat. A "hülyéket" kicsukjuk, kész. Látszólagos problémamentesítés.

Azokat akiket pedig bántanak, azért bántják mert szükségük van rá. :P Engem egész kisiskolás koromban bántottak (lelkileg), mert felvettem, sírtam, beszálltam a hatalmi hintába. Az egyénnek szüksége van az áldozat/hatalmi-szerepre, hogy szeretetet csikarjon ki a környezetéből.

Sziasztok!
Épp ezen a dolgon "elmélkedem" én is mostanság.
Sajnos ilyen a mai ember...(?)
Képletesen szólva "megfolytanánk egymást egy kanál vízben".Tele vagyunk rosszindulattal,annak örülünk ha a másikat baj éri és még sorolhatnám....
Csak azt nem értem,hogy miért???
Azt az energiát amit arra pocséklunk,hogy utáljuk a másikat vagy ártsunk neki, fordíthatnánk pozitív irányba is ,nem?
Lehet,hogy azt mondjátok ez egy naiv gondolat...de én így látom.
(Elnézést a többes szám első személyért,de ha jobban belegondolunk szerintem már mindenkivel előfordult az ítélkezés és az ítéltetettség is.)

Szerintem ez az egónak kényelmes és kényszeres is, hogy mindent be tudjon tenni valamilyen skatulyába és akkor onnantól az a dolog "megvan", azzal nem kell törődni nem kell neki figyelmet szentelni, mert azt hisszük hogy azt már ismerjük és ez biztonságos érzés... Holott csak egy apró jelből gyártottunk tovább egy képet és azt a képet szemléljük onnantól és ennek a szűrőjén keresztül érkezik hozzánk onnantól kezdve minden információ arról a személyről, dologról.
Ezért felelős a társadalmi neveltetés is, legdurvábban az amerikaiak nyomják így, szánalmas ahogy mindenből görcsösen igyekeznek egy személyes kialakult képet gyártani maguknak és egyből megítélni és ahol csak lehet lekicsinyleni a másikat, a mást.

A "csirkés" dolog meg pontosan így megfigyelhető az embereknél is. Ha van egy akármilyen társaság, akkor ott mindig van leggyengébb láncszem. Ez nagyon gyorsan elválik, ki a gyenge ahhoz hogy védekezzen és arra rászállnak a többiek ösztönösen, ha nem figyelsz magadon is észrevehetsz ilyen húzóerőt ha olyan a szitu. Mindig van egy boxzsák, akin levezethetik a feszültséget a többiek. Durva, de hogy ezek a farkastörvény-csökevények miért vannak? A pénzügyi rendszer, hogy kűzdeni, tiporni, harcolni kell az életbenmaradásért is, emiatt vajon?

Az ítélkezés is és a vélemény is az ego megnyilatkozása. Minden, ami elválaszt, és az elválasztást erősíti meg, az.

Itt szokott jönni az ezoterikusok, meg a tudatosodás útját járók letámadása, miszerint hogy mondhatok ilyet, amikor a vélemény "egészséges" és az ítélkezés egész más...stb...

A valóság az, hogy a vélemény és az ítélet csak fokozataiban különbözik. Mert lehet udvariasan véleményt mondani, elfogadóan más vélemények felé. De az, hogy ez a szeretet szintje csak látszat. Mert amikor a különböző vélemények összeütköznek a megélésekben és indulatokat, félelmeket szülnek, akkor derül ki, hogy mindkét fél illúziót él a "maga véleményével".

Valójában nincsen olyan, hogy a te véleményed, és az én véleményem, a te életed és az én életem, a te kenyered, és az én kenyerem a szeretet világában, a szívben.

Jézus semmire se mondta azt hogy "az enyém". Ellenkezőleg: arra tanított: minden egy a szeretetben. És amikor kevés volt a hal, végtelen bőséggel áradt a kosárból. Azt tanítják: amit szeretettel adsz, anélkül, hogy megítélnéd, vagy bármilyen véleményt formálnál arról, akinek adsz, ahelyett új terem benned.

Ez persze nem kis dolog elérni: mert csak az nem ítél és választ el a külső világában, aki nem ítél és nem választ el belül sem semmit, vagyis ismeri önmagát!!

Ezt kicsiben, néhányan esetleg nagyobb dolgokban is megélhettük az életünkben. De ez igaz MINDENRE ami az életünk része. A kapcsolataink működésére, az anyagi dolgainkra is. Csak nehéz elengedni a méricskélést, a gondolkodást, a félelmet. Az anyagi és érzelmi dolgokban talán a legnehezebb. Látszik is a társadalmunkon: ezerrel termel, és mégis szűkölködik, meg harácsol. Megteremtettük a pszichológia tudományát, az ezotériát, meg a többieket, mégis felszínesek a kapcsolataink, vagy becsapjuk magunkat velük.

Általában a szélsőségek között csapódunk, mert az elme szintjén éljük meg világot. Amikor képesek vagyunk megélni az egységet, akkor látjuk a valóságot. Az egységben az elme nem gondolkodik, nem ésszel oldjuk meg a feladatokat. Mert az elme csak duálisan, a dolgokat egymástól elválasztva képes látni, összehasonlítva. Ez már ítélet.

Mert a dolgok nem ilyenek vagy olyanok. (Ez is ítélet) Hanem olyanok amilyenek számunkra, és olyanok amilyenek a másik számára. Nekünk nincs dolgunk azzal, hogy a másik hogyan látja. csak azzal van dolgunk, hogy saját magunk megtisztuljunk az illúzióinktól, hogy saját magunk képesek legyünk a dolgokat dolgoknak látni, hogy ne helyettesítsünk velük semmit, csak használjunk mindent, ami adatott arra, amire adatott. Az anyagi javainkat, a tárgyakat csakúgy, mint a testünket, és mindazt az élményt, amit a testünk, a tudatosságunk produkál.

Ezért teljesen felesleges az összehasonlítás. Az nem a mi élményünk. És amíg összehasonlítunk, nem látjuk azt a minőséget magukban, AMI MIATT ÖSSZEHASONLÍTUNK. Azt a hiányt, illúziót, amit fel kellene számolnunk. Mert itt is érvényes a kint-és -bent törvénye: csak azt ítéled meg és azt választod el a körülötted lévő világban magadtól, amit belül is így élsz meg.

PL. Amíg belül elválasztom magam egy rossz érzelemtől, amit nem esik jól megélni, addig zavar, ha azzal egy másik ember megnyilatkozásában találkozom. Amint elfogadom és feloldom magamban, többé nem érint az ő érzelmi reakciója., sőt, képessé válok BENNE FELOLDANI AZT. Amíg azt mondom: erről nekem ez a véleményem, ez a te élményed, élj, ahogy tudsz, addig nem a szeretet munkálkodik bennem. Hanem az elválasztás, az ítélet.

És ez még akkor is igaz, ha már bennem nincs jelen az a bizonyos tartalom!!! Ez az emberi és a Jézusi "szeretet" közötti minőségi különbség. Az igaz szeretet, nem hagyja magára a másikat.

Az igaz szeretet a MINDEN EGY tudatossága. A feltétel nélküli bizalom a MINDENSÉG tökéletes működésében, abban, hogy semmi sem történik véletlenül, és ha most segítek valakinek, ami sok áldozattal jár, visszatérül máshol, máskor. És az áldozat is csak illúzió: csak az egóé. Csak ott nem tudunk segíteni, ahol blokkunk/nem tudásunk/félelmünk van. Csak akkor nem adunk a koldusnak 100 forintot, ha ítélünk, vagy ha félünk, hogy nem lesz nekünk. Minden magyarázat "csak" magyarázat. Nem a valóság. Nem szeretet. Ha nem gondolkodunk, csak adunk tiszta szívvel, akkor mindig terem a helyén még több... mint hal a kosárban..

A kulcs a szintek megértésében (látásában/felfogásában) rejlik. Mások döntéseit valóban nem tudjuk megváltoztatni. Mégis puszta tudatos jelenlétünkkel, saját magunk letisztításával képessé válunk az egység megélésére. Csak azzal találkozunk, amivel/akikkel dolgunk van. Önmagunk tükörképeivel.

És egy dolgunk van velük: megélni az egységet. A feltétel nélküli szeretetet. Az oldja fel a saját blokkunkat, amiről nem is tudunk. Hiszen azért teszi elénk az élet. Ha másokat szeretsz, magadat szereted.

Az egész valóságunk önmagunk kivetítése. És arra vár, hogy visszafogadjuk magunkba. Eggyé váljunk újra a tudatunkban. Ne válasszunk el.

Ne ítéljünk.

Namaszte

Ezt én se értettem soha, pedig bármerre mozdul az ember, folyton szembetalálja magát vele.

„ "ki van szemelve" és akkor mindig ők vannak szapulva” - miért van erre szükség???

Miért csak úgy lehet egy csoporthoz, egy közösséghez tartozni, ha te is beállsz a sorba, és szapulod a kiszemelt áldozatot? Ha meg nem szapulsz másokat, nem szapulsz senkit, akkor a következő "kiszemelt" te leszel.
Miért kell mindig valakit szapulni?
Miért nem lehet békében egymás mellett eléldegélni?
Miért nem lehet a másiknak a szemébe mondani, ha gondod-bajod van vele, és nem csoportba tömörülve szapulni, kibeszélni?
Miért jó a másikat elítélni?
Miért nem lehet a másikat megkérdezni, ha érdekel valami?
Miért kell mindenáron megtudni azt, amit a másik nem akar megosztani?
Miért baj az, ha nem akarja megosztani?
És miért kell apró, félreérthető jelekből egész történeteket kreálni?
Miért teszi ez kíváncsivá az embert? Mi köze hozzá?
Miért nem lehet elfogadni olyannak, amilyen???

Lehet, hogy nagyon leragadtam, de még mindig nem értem...

Üdv: Kavics