Testvérkapcsolat
A nagyon szorosnak mondott testvéri kötelék talán nem is mindenki számára olyan szoros, legalábbis pozitív értelemben. Testvérünkkel való kapcsolatunk milyenségét meghatározhatja karmikus kötődésünk minősége, szülőktől hozott családi minták, szüleink viszonya egymáshoz és a két testvérhez, valamint személyes értékrendünk és habitusunk is. Valahol olvastam, sajnos pontosan már nem tudom idézni, hisz rengeteget olvasok de a lényeg az volt: sehol sem képes akkora sebet szerezni az ember, mint a vérségi és ezen belül is a legszorosabb családtagi kapcsolatokban. Itt minden kiéleződik: árulás, csalás, bajkeverés de a szeretet és a jószívűség is.
Valóban. Nagyon elgondolkodtató, hogy életem legnehezebb és legfájdalmasabb pillanatait az apámtól és öcsémtől szenvedtem el, szenvedem el. Ha a testvérét árulja el az ember, az olyan, mintha magát árulná el. Állítólag genetikailag 99,9 százalékban egyezünk (nem biztos, hogy pontos) mi több, ha belegondoltok - Ő lehetne Te, Te lehetnél Ő a leszületési sorrend szab csak határt ki idősebb és ki fiatalabb. Szüleitek ugyanazok, ugyanabba a családi kötelékbe vállaltátok a leszületést. Szóval szerintem a testvéri kötelék még szorosabb mint a szülői, és valahogy mégis itt szenvedek a legtöbbet a negatív emberi viselkedésmintáktól.
Szívesen várom meglátásaitokat, tapasztalataitokat és gondolataitokat a témával kapcsolatban.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Szia!
Remek téma! Csodálkozom, eddig miért nem írtak hozzá...én is most találtam csak rá.
Nekem is nagyon hasonló tapasztalásaim vannak, voltak. Teljesen átértékelődött bennem a testvér és nem testvér fogalma. Olyannyira, hogy el is vetettem ezt a két szót. Számomra már nem léteznek.
Apa, anya, testvér, nagyszülők...
Felnőttem! És így családtagjaim megszűntek, mint apa, anya és testvér létezni. Úgy tekintek rájuk, mint önálló lényekre, akiknek megengedem, hogy arra fejlődjenek, amerre akarnak...Nem várok el Tőlük semmit. Nem tekintem őket családtagjaimnak sem, nem könyvelem el őket, nem zárom őket a családtag skatulyájába.
Nem várom már el, hogy arra tartsanak, amerre én. Saját magam boldogsága érdekében. Így nem csalódhatok bennük, és nem kényszerítek rájuk viselkedési mintákat. De, ha kell, és szükség van Rám, ott vagyok. És Ők is.
Barátok....igen, az életem olyan rokonlelkeket hozott elém ( vagy vonzottam be ), akikkel szorosabb a kapcsolatom spirituális és érzelmi szinten, mint akár bármelyik családtagommal. De nem bánom.
És ahogy fejlődöm, úgy jönnek újabb és újabb barátok, és tűnnek el, vagy minősülnek át a régiek...de ezt is hagyom..., hagyom, hogy megtörténjen......mert nem is tehetek mást. Szenvedni már nem akarok többet. Ami van, azt élem meg a lehető legteljesebben.
Szóval én most úgy vagyok, hogy a családtagjaimmal igyekszem ismeretlenként bánni. Úgy teszek, mintha nem ismerném őket. Figyelmem így fenn marad irányukba. Hiszen akit, amit kiismerünk, arról figyelmünket levesszük...és amiről/ akiről levesszük, az meghal számunkra ( nem tápláljuk energiával ).
A barátaimat és embertársaimat pedig igyekszem családtagként kezelni, nem ismeretleneknek, így megnyitom szívem, és valódi természetem előttük. Igyekszem nem rejtegetni, de nem is mutogatni.
Ennyit tudtam hozzá szólni. De ez még változik bennem. Most ez van. Holnap meg, ki tudja!
De egyet biztosan tudok és érzek: az én kezemben van a döntés, hogy ki iránt mit akarok érezni. Az érzéseimért én vagyok a felelős. Nem a családtagjaim, a barátaim, stb. ÉN!
Köszönöm, hogy leírhattam!
Önmegtagadás?
Melyik oldalad "tagadod" meg saját magad előtt?
Az odáig rendben van, hogy hagyod őket a saját útjukon fejlődni.
Idegennek tekinteni őket, nos nem is tudom.
Szerintem írj 1-1 rövid jellemzést róluk és persze magadról is a negatív és pozitív tulajdonságaitokat felsorolva. Meglepő dolgokat találhatsz, ha igazán őszinte leszel magaddal kapcsolatban is.
Bár ez csak az én hozzátevésem, örülök, hogy őszintén leírtad mi él benned.
Csak Anyuékkal nekem is volt ilyen periódusom, voltak oldalaik, amiktől teljesen kibutktam, nos, ez az önvizsgálat rázott helyre.
Tégy amit tenni akarsz, semmi sem erőszak, csak javaslat
üdv
Buddhanita
Szia!
Igen, talán az idegen szó kicsit erős kifejezés ehhez..., közömböséget sugall .
De nem erre gondoltam.
Valahol az ismerős is mindig idegen marad, mert bármikor mutathat magából olyan oldalt, amit Tőle nem szoktunk meg, egy új, ismeretlen oldalt.
Persze minél tudatosabb valaki, minél többet lát meg magában, annak az idegen is ismerős, mert önmaga minden oldalát ismeri. Tudja , hogy minden benne van. Nem lepődik meg, ha bizonyos oldal Másban is felbukkan.
Miért vagy miből gondolod, hogy megtagadok magamból egy részt?
Érdekelne, mert én nem érzem úgy. De lehetséges....
Köszönöm, hogy időt szántál Rám is :)
A kérdésedre a válaszom csupán csak annyi: csak is saját magamból indultam ki. Megfigyeltem saját magamon, ha van olyan rész valakiben ami zavar, vagy nem tudom elfogadni, akkor az bennem sincs a helyére téve.
Mikor azt olvasom tőled, hogy közömbös, nekem még "rosszabbnak" tűnik, mert az a szeretet igazi ellentéte számomra.
Elfogadni másokat nekem inkább ezt jelenti: szeretem úgy, ahogy van. Még akkor is, mikor másnak elviselhetetlen. Fura ez az érzés, mert sem nem dühöt, sem nem közömbösséget nem érzek ilyenkor, hanem azt, hogy a szívem melegszik mikor rá gondolok, vagy ott van mellettem.
A tagadás csupán ebből következett nálam, mint kérdés, nem megállapítás, mert mikor blokkjaim voltak a szüleimmel kapcsolatban, egyszerűen nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. Dühöt, örömöt, fájdalmat sem, akár mit is csináltak. Aztán elkezdtem a szivem nyitni. Na akkor eleinte olyan volt egy-egy hangsúlyuk is, mintha megütöttek volna. Aztán ezt is kimostam, most már mondhatják, hogy "bolond " vagyok, nem fáj, de nem is közömbös. Marad a szivem melegsége, mint mikor a gyermek járni kezd tanulni, látod, hogy kopp, pottyant fenékre, de nem ugrasz oda, csak mosolyogsz, és belül örülsz, hogy láthatod. Azt hiszem, így tudom ezt a legjobban szemléltetni, mi is van most bennem.
Azt, hogy Nálad van-e ilyen nem tudom, nem tudhatom.
Ha kételkedsz, kérdezd meg magadtól meditációban, vagy figyeld meg az álmaid, vannak e ezzel kapcsolatos képek, ha lefekvéskor erre meditálva elalszol. Ha vannak, elő fognak bújni.
De kérlek, ne hid el nekem, hogy az tutti, hogy nálad vannak!!! Lehet, már rég túl vagy már rajta, ez csak az én tézisem volt.
Remélem az utóbbi van, és kérlek, akkor is írd meg, ha gondolod, utánna jársz.
Nagyon köszönöm, hogy ilyen kedvesen és nyitottan álltál hozzá az írásomhoz.
Legyen szép napod, és örömmel veszem válaszod!!
Isten PÁ
Buddhanita
Szia!
Én már ahogy megszólítottál, "elolvadtam". Nagyon kedvesen szólítottál meg.
Nagyon tetszett ez a mondatod:
" Megfigyeltem saját magamon, ha van olyan rész valakiben, ami zavar, vagy nem tudom elfogadni, akkor az bennem sincs a helyére téve."
Azt hiszem, ebben van a válasz kérdésemre. Innen fogom tudni, hogy megtagadok-e valamit magamból!
Köszönöm!!!
Nekem nagyon fontos az, hogy tisztában legyek azzal, ami történik bennem, körülöttem. Fontos, hogy tisztán lássak mindent. És én nagyon örülök mindig, ha tisztán látok! Nem számít, Ki, vagy Mi segít ehhez hozzá. Az sem számít most nekem, mit látok, csak lássak!
Úgyhogy nagyon hálás vagyok Neked!
Mert a tisztán látással ajándékoztál meg engem!
És hálás leszek mindenkinek és mindennek, aki ezzel nap, mint nap megörvendeztet!
Szóval őszintén köszönöm, Drága Buddhanita!
Kellemes napot kívánok Neked is!
Üdvözlettel és sok-sok hálával:
Dori (Pandora)
Drága vagy :)
Sok puszi :)
és nincs mit, legközelebb Te nyitod ki a szemem, és köszönöm soraid, nagyon jól esett .
Ölellek,
Buddhanita (Anita)
Már a gyönyörű szavunk jelzi a lehető legszorosabb vér-köteléket.
Ez adott, de nem mindig meghatározó, hiszen testből, lélekből szellemiségből egységként létezünk.
A testvér egységként mélyebb jelentésű. Ebben rejlik gyönyörűsége és kínja.
Két test, egy vér = testvér
Kivéve a sziámi iker, mer ugye ott még a test is közös.
Ez egy nagyon összetett téma szerintem is.
Pár éve jöttem rá arra, hogy a testvéremmel, miért is olyan üres a kapcsolatom, ez mostanra megváltozott, már látom őt tisztán és a kapcsolatunk szövevényét, de ehhez a meditáció vezetett hozzá.
Szüleink szeretetéért küzdöttünk mind a ketten, csakhogy az első szülött én voltam és zokon vettem, hogy lelöktek a trónról.
Mostanra nagyon megszerettem, megértettem. Már értékelem, természetesebben él, tagadja, hogy spirituális lenne, de sokkalta tudatosabb nálam.
Szeretem ahogy van. Talán elfogadásban jobb vagyok nála. Már ha van jó és rossz.
Részlet egy meditációm élményeiből:
Így éltem boldogan egészen addig, míg 3 évesen kaptam egy öcsikét. Egy világ dőlt össze bennem, mert lelöktek a trónról. Visszaemlékszem, az maga volt a pokol. Persze most ezt így kimondani nagyon fura, de akkor nekem ez olyan mértékű fájdalmat okozott, hogy az utána következő időszak minőségileg egy világégéshez hasonlított számomra, de ezeket a dolgokat évekig nem tudtam érzékelni, csak miután elkezdtem a belsőmmel foglalkozni. Nem értettem azt sem, hogy a kapcsolat az öcsém és én köztem miért olyan semmilyen. Ennek a befelé figyelésnek következtében olyan dolgokra jöttem rá, és éltem át, ami mélyen legbelül volt megtalálható.
Bátyámnak:
köszönöm, hogy vigyáztál rám, hogy felneveltél, óvtál-védtél.
Féltél értem, velem, és nélkülem..
Mindig tudtad múltam és jelenem
Te tudod igazán, milyen az igazi jellemem
Most kicsit távolban élünk,
de útjaink mindig összefutnak
nincs nyoma a kihagyott hónapoknak
Így is mindig egy marad a vérünk.
Köszönöm, hogy vagy nekem,
Drága jó TESTVÉREM!