Egy kerek hónapot töltöttem együtt egy sosem látott amerikai rokonnénivel. Családfa írás végett érkezett. A családból én beszélek egyedül angolul, egyértelmű volt a feladat. Örültem, hogy nem kell nyelviskolában frissíteni, jó tanulás lesz.
Ő 65, én 24. Már jó fél éve rendszeresen, szinte naponta íméleztünk, eszembe se jutott hogy bármi baj lehet. Nagyon megszerettem, rendkívül segítőkésznek ismertem meg, sőt, talán túlságosan is. Eszembe se jutott hogy az amerikai sztereotípiába beletartozhat...

Gyönyörűen indult. Örömkönnyek, meghatottság, összetartozás, szeretet, a nagyszülei több mint 100 éve vándoroltak ki, az én nagyszüleim még kaptak tőlük csomagot, ő az első aki visszatért. Kedves történetek, érdeklődés, nyitottság. 3 hétig jártuk a rokonokat, csupa-csupa szeretet, mosoly, kedvesség, igazi ölelések, krokodilkönnyek sorsok hallatán, örömtől, bánattól. El volt ájulva a természet gazdagságától, hogy mennyi a napraforgó (mé' nem adjuk el az USÁ-nak, 5 dolcsi egy darab), meggyet lehet szedni a járdán a fáról, mennyi virág, zöldség-gyümölcs megterem...

Aztán elindultunk turistáskodni. A gyógyfürdőkre/vizekre éleztem ki a programot, igyekeztem mindent megmutatni, amit fontosnak tartok. Kettesben maradtunk, és előtört az ÉN. Az amerikai sztereotípia. Ott minden nagyobb, (drágább) jobb, erősebb, gyorsabb, szélesebb stb. Nem hitte el, hogy igazi a barlangfürdő, megkérdezte, hogy természetesek-e a szigetek a Dunán... ha humoromnál lettem volna, válaszolhattam volna, hogy nincs pénzünk mesterségesre... de iszonyúan idegesített. Az íméleink alapján azt hittem milyen jókat fogunk beszélgetni, ő meg folyton a külsőségekkel volt elfoglalva. Mekkora ház, mennyire drága autó, mekkora mell, ki hogy néz ki. Persze össze is vesztünk, ki is békültünk. Mégse lett minden ugyanolyan. Rá kellett jönnöm, fogalmam se volt mit vállalok, hogy ő egyedül él 30 éve, és elvárja, számonkéri, hogy a sarkában legyek még a szuveníresnél is minden pillanatban, és bármit mondtam, amivel nem értett egyet, ő a bölcs öreg, én nem tudhatom. Úgy éreztem magam, mint egy kutya. Hajnalban keltem, program-ellenőrzés, árak-időpontok, egész nap a sarkában, este pedig haza a szennyesével, (Pesten külön lakásban aludtunk) mosás, teregetés. Ha már 5-10 percet hagyott, zuhantam magamba, energiaszint emelés, töltés, tisztítás, miért idegesít, nem szabad elítélnem, mi baj, szeretet, harmónia... Rendkívül hasznos volt. Sose meditáltam ennyit! :)

A végén (persze) lebetegedett. Fájt a torka, köhögött. Tudtam, hogy illemből megjátssza az érdeklődőt, de már haza akar menni. Utolsó két éjjel (mikor ismét együtt laktunk rokonoknál) annyit köhögött, hogy nem tudtam aludni, és már nekem is elkezdett kaparni a torkom. A 2 napos tanfolyamon tanult tantra módszerrel sikerült meggyógyítanom magam, és bár megfordult a fejemben, hogy küldjek neki is energiát, képtelen voltam rá. Nem szerettem már eléggé. Alig vártam hogy hazamenjen. Másnap (utolsó reggelen) is meg kellett ismételnem a gyakorlatot... akkor már eszembe se jutott küldeni. :(

Óriási lecke volt ez a hónap. Nekem nincs gyerekem, viszont nagy családban nőttem fel, sose volt külön szobám, alkalmazkodó vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok szolgálni, nonstop meg pláne. Neki sincs gyereke, ahogy számoltam 30 éve él egymaga. És ítél, zár be: "engem nem lehet kétszer megbántani" -mondja, és tartja magát bölcsnek, tökéletesnek, stb. Tolle szavai jártak rengeteget a fejemben: "ha szenvedsz egy helyzetben, 3 dolgot tehetsz: kilépsz, megváltoztatod, vagy elfogadod" Próbáltam elfogadni. Több-kevesebb sikerrel. Egy havi elfojtás, vélemény-lenyelés, hallgatni-tanulás, lassítás, túl nagy falat volt. Még mindig emésztgetem... és -sajnos- panaszkodok. De tényeket mondok, már nem zaklat fel. Vélemény, nem ítélet. Tudom hogy miért olyan ő, nem hibáztatom, de attól még olyan. Mégis ki kell adnom magamból... Amit a fejemhez vágott, igaz: pörgök, és szeleburdi, figyelmetlen vagyok, sokszor. Tudom, hogy "örülni kell az ellenségnek, mert figyelmeztet a hibára", mégse lettem volna képes kutyaként loholni mellette 30 napon át... az ő életét élni az ő ritmusában, és hallgatni szó nélkül a "bölcsességeit". Viszont ahol gyerekek voltak, mindenhova visszahívtak bébiszitterkedni!:) Érdekes, amíg az idős nénihez nem, a gyerekekhez van türelmem... bár velük nem egy hónapig voltam összeláncolva :P

Utóirat:
A veszekedésünk-kibékülésünk után kaptam egy nagyon penge biciklit. Kvázi kifizetett... Mégis vannak aggályaim, és szeretnék tanácsot kérni, hogy tisztíthatom meg?