Tanítás vagy prédikálás

Sajnos sokan, főleg a kezdeti lépéseket megtevő spirituáils emberkék vesznek el a 2 fogalom között. Zavar támad, és nem értik a környezetük reakcióit.

Prédikálással még nem lehet elérni semmit, de hazudnék, ha azt állítanám, én nem estem bele ebbe a csapdába. Olykor-olykor még most is előfordul, hogy szeretném magam "okos"-fényben feltűntettni, keserves volt a lépcső, mire megtanultam a leckét, azzal taníthatsz leginkább, ha "befogod a szád" és inkább éled, amit mesélsz, és ha valaki megkérdezi, akkor az Ő tudatszintjének megfelelően elmondod, Benned hogyan áll össze ez a dolog, mit teszel, hogy képes vagy azokra a dolgokra, amire Ők nem.

Nagyon hálás vagyok a Tükőrképeknek, bármennyire is "gonosznak" tudnak lenni, Nekem Ők voltak az Igazi mestereim. Csodálatos ez a "rendszer".

Még a kezdeti lépéseknél faltam a különböző könyveket. Főleg a gyógyításra vonatkozóakat, mivel akkoriban elég sok kisebb-nagyobb bajom volt. Levontam a következtetéseket, (magamon persze nem dolgoztam), ez a betegség ebből és ebből a negatív tudati formából ered, ennek ez a vége, hogy... . Nem éretettem miért nem látják ezeket az összefüggéseket az emberek. A barátaimnak azonnal továbbadtam számomra új ismereteimet, és minduntalan a meditáció szükségességét győzködtem nekik.
Na persze, jöttek is a reakciók: HAHAHAHA! - és ez még a finomabb forma volt. Volt aki nekem szegezte a kérdést, De hát akkor Te még miért vagy asztmás, miért nincs pénzed illetve miért vagy még olyan kapcsolatban, ahol semmibe vesznek, sőt, megalázank. Erre én nagy Mártír monológokkal feleltem, amikor persze a hibás soha sem én voltam, hanem valaki , vagy valami más. Mindegy. A lényeg az volt, hogy én 1 kivételes eset vagyok, hiszen Én szentként élek, a többiek meg nem. Ezek a törvények rájuk érvényesek, Én meg csak úgy kapom, mert hozzám vágták. Voltak, akik kinevettek, hogy Bolond vagyok, voltak, akik ujjal mutogattak rám: - Látjátok, így él 1 "szent" ember, kell ez nekünk? -aztán futtva menekültek, mert nem kellett nekik az efajta élet.
Lassan-lassan elértem, hogy a barátaim agyára mentem, a nagy önsajnálatommal, meg hogy engem nem értenek meg, csak bántanak, már a vége az volt, hogy Bennük is csak ezt a képet láttam. Valami keserű fájdalom csapot fel bennem, megmagyarázhatatlan Düh égette a lelkem. Miközben még mindig dédelgettem magamban a képet, én jó vagyok, szeretetre méltó, aki soha se bánt meg másokat. A vége az lett, teljes magányba burkolóztam, csak a "fejemben" éltem az életem, vágyaimat ábrándokban éltem meg. Milyen jó lenne 1 pasi, sok pénz, béke a lelkemben. Egyre fáradtabb lettem, meg ideges. Lassan már az sem esett jól, ha a szemetet ki kellett vinnem a házamból, mert akkor ki kellett lépnem "belső" világomból, bemenni a meg nem értetség "poklába". Hiszen ott vannak Mások.
Nem vettem észre, hogy a gyárban tömegesen bántok meg embereket, mikor az ábrándokból magukra hívták a figyelmemet. Fárasztott, hogy másra kell figyelnem. Lassan belém ivódott, hogy energia-vámpírokkal van dolgom. Különböző védelmi technikákra specializálódtam, hogy na én aztán nem adok enni nekik. Sejthető mi lett a vége. Én voltam a Fa, aki nem kapott életet. Először a gyümölcseim (pénz) hullottak el, aztán a leveleim (ismerőseim), aztán már haldoklottak a gyökereim (barátok, család) és aztán Én. A Fa nem kapott táplálékot (szeretetet), így elsorvadt. Nem jutott eszembe, ha a felszinen nincs, mélyebbre eresztem a gyökereimet, és ott találok mindig bőséggel.
Hangzatos mondatok hagyták el ajkaimat miközben így haldokoltam. Azért fújjod mindig az orrod, mert az elfojtott könnyeid így tőrnek utat maguknak. Azért ütötted meg a bal bokád, mert valamit meg kellene lépned már...stb . A végén feladtam, ááá, úgysem elég érett a tudatuk, minek fárasszam magam.
Nem vettem észre mi zajlik Bennem.
Mígnem jött 1 reggel. Lelkifurdalással: hiszen nem élek, hiszen nem Önmagam vagyok, ezért érnek a vádak, támadások, hogy a rám égett álarcot lerántsák. Fokozatosan, vissza-vissza esve a megszokott reakcióimhoz kezdtem TENNI azt, amiről idáig papoltam. Mikor mérges lettem, nem csattantam ki, mint a vulkán, hanem feltettem magamban a kérdést: miért? Mi az a vágy, amit hiányol a lelkem. Rendszerint azonnal jött is a válasz. Megynugodtam, aztán kezdtem figyelni, ha odalépek valakihez, hogy reagál rám. Ha megszólalok, mit vállt ki a másikból. Észrevettem magamon a hanghordozásom lemélyítem (mert keménynek akarok látszani, hiszen sokan belém rugtak, mikor gyenge voltam), figyeltem a testem, hogyan állok, hogyan járok. Észrevettem, vannak pontok, ahol fáj, diszharmóniában tartom magam. Testem kalodának használom. Kihúztam magam. Rájöttem, kezdetbennehéz izommunka, de elmúltak testi fájdalmaim. A táplálékom okozott még lelkiismeret furdalást. De aztán rájöttem, amit kíván (legyen az hús vagy zöldség), az akkor úgy van jól. Ha mást teszek, az csak erőszak, önmarcangolás. Lassan-lassan közelettek felém az elveszett Barátok. Ki váratlanul hívott fel (1 év után) tisztázni a régi félreértéseket, volt akikkel találkoztam, megbeszéltem mi mozgott akkor Bennünk. Mind fájdalmas, sírós, de MEGBOCSÁJTÓS beszélgetés lett. Voltak, akik maradtak a jelen életemben, voltak, akik elmentek, de már nem fájdalommal, hanem letisztult megértéssel. Velük már "elvégeztem" a közös tananyagot.
A munkában 200%-ban megnőt a teljesítményem, miközben jól éreztem magam. Az emberekkel nevetve, felszabadultan beszélgettem. Átformálódott az életem.
És váratlanul jött 1 kérdés: -Te hogy csinálod ezt? - a szavak mögött egy csodálkozó szempár. Én megdermedtem. Nem tudtam mit mondjak. Csak éltem önmagam. Hogy mondjam el, mi volt ez az egész?
2-3 napig ezen morfondíroztam. Mindig eszembe jutott 1 válasz, aztán még1 esemény, amit ez megelőzte.
A vége ez lett: felismertem Önmagam hibáit. Elhatároztam, rossz ez nekem, és hiába sikítottam segítségért, amikor mások is cipelik saját terhüket. Rá kellett döbbenem, ez az én életem, csak magamon segíthetek. Jött a gondolat, hogyan tovább. Jött a hit, hogy képes vagyok rá. És egyszercsak megtörtént. Ennyi. De ezt már nem kellett elmondanom, hiszen látták. Nem kellett Istenről, Buddháról beszélnem, jöttek és kérdeztek. Eleinte féltem, hogy megint kinevetnek. De nem ez történt. Valóban érdekelte őket a téma, mégha ők nem is eszerint éltek. Én elmondtam, mit hogyan látok, aztán elengedtem őket. Nem vontam kérdőre senkit, hogyan él ez után. Az az Ő dolguk. Én kérdeztem, és úgy feleltem, hogy én ezeket így látom. És Te?
Néha-néha még fellobban bennem a düh, vagy valamilyen negatív reakció. Ez normális, ilyen az emberi természetünk. Csak arra kell figyelnem, hogy Tudatosan éljem magam. Rendben van, ha dühös vagyok. Rendben van, ha boldog vagyok. Csak helyesen éljem meg. Ne bántsak másokat, de rajzoljam meg a határokat, akkor és ott, mert annak ott a helye. És ha így teszek és látja a másik, nincs Bennem neheztelés iránta, nem mérgesedik el a helyzet. Folyik a patak a mederben sérülések nélkül.
Most ezt tanulom. A helyes beszédet. Ti hogy vagytok ezzel?