Mahabharata - Az utolsó könyv
Évek óta nem olvasok könyveket.
Kb. 5 évvel ezelőtt került kezembe egy könyv, a Mahábhárata, amely egyike India leghíresebb irodalmi műveinek, a Ramajana-hoz hasonló családi eposz. Egy Baktay Ervin átköltésében megjelent fordítást olvastam, amitől igen olvasmányos lett, egyben el is olvastam volna az egészet, ha nem késztet és kényszerít gondolkodásra, meditálásra.
A könyv ajánlása így kezdődött:
"Mint ahogy a tejből nyert termékek közt legkülönb a vaj... minden vizek közt legkülönb a tenger... ugyanúgy minden elbeszélő művek közt legkülönb a Mahábhárata.
... ami pedig nem áll ebben a műben, azt hiába keresnők a hármas világon!"
No, gondoltam, már évezredekkel ezelőtt is jól tudták reklámozni magukat! Még hogy, ami nincs benne, azt máshol hiába is keresnénk?!
Hiszem, ha látom! ...és elolvastam.
A történetek, a kiváló személyiségek, a csodák, az isteni kinyilatkoztatások mind akkora hatást gyakoroltak rám, hogy hetekig az olvasottak hatása alatt voltam. Nevettem, örültem, sírtam, kiborultam, mert mindegyik történet megrázott valamiért. Szinte a lényemhez beszélt a könyv és bár egy családregényről van szó, mégis azt éltem meg, hogy most olyan dolgokat tanít nekem, amit máshonnan eddig nem kaphattam meg!
A lelkemet tanította.
Pár hét múlva, egy másik könyv került a kezembe elolvasásra, de csak a harmadik oldalig jutottam, mert egy hihetetlenül erős ellenérzés, idegesség lett rajtam úrrá, egyszerűen nem akartam olvasni azt a könyvet. Utána még jó pár könyvvel hasonló történt, mígnem kitisztult az érzés: Nem akarok több könyvet olvasni már, amit érdemes volt elolvasni, azt már elolvastam!
Meglepő és kiábrándító volt a felismerés, nem fogok több könyvet olvasni.
Meglepő, hiszen nem hittem volna, hogy nincs szükségem több könyvre, mert ami ebben az életemben könyvből szerezhető információ volt, azt már elolvastam, a többi dologra pedig magamtól kell rájönnöm!
Kiábrándító, mert abban az ideológiában nőttem fel én is, hogy olvasni kell! Az az intelligens, művelt ember, aki sokat olvas, sokfélét olvas, híresen értelmes emberektől olvas.
Pedig hát a könyv, az csak az egyik információs forrásunk a sok közül, ráadásul többnyire olyanoktól olvashatunk, akik maguk is útkeresők, eltévedtek, a saját tévedéseik rabjai.
Vagyis ha olyanok írásait olvasom, akik maguk sem találták meg az végső igazságot, azzal én sem fogok közelebb kerülni hozzá!
Azt éreztem, hogy a végső igazság megtalálásához szükséges minden instrukció a birtokomban van, már csak meg kell találni.
Felesleges lett volna tovább keresni könyvekben az utat, amikor azt már látom, de még nem jártam végig.
Így történt, hogy a Mahábhárata volt az utolsó könyv, amit elolvastam. Próbálkoztam néha még más könyvekkel, de 2-3 oldalnál tovább soha nem jutottam.
- Huszti Sándor - Önismereti tanító blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
12 hozzászólásSzia Sanyi!
Én is úgy érzem, hogy csak olyan könyveket akarok olvasni, ami vicces, szórakoztató vagy praktikus és semmi köze nincs a lelki fejlődéhez, a világ nagy kérdéseihez.
Amúgy belőlem mindig ellenérzéseket váltanak ki ezek az indiai ábrázolások. Számomra ez a giccseszencia, ami még a nyugati világ puttóin is túltesz. Még a felhők szélén trónoló öreg úrral is teljesen ki vagyok békülve, de ezzel...
Nagyon életszerű, hogy talpig aranyban két lágy, nőies vonású férfi szinte elérzékenyülve mennek kibelezni az ellenséget, olyan hozzáállással, mintha a világ legcsodálatosabb dolgát cselekednék velük.
Olyan, mintha az embernek egy csendéletet kellene festenie egy darab ürülékről, de mivel az ürülék nem túl vonzó, feldíszítjük virágokkal. Akárhogy próbáljuk leplezni a háború borzalmait, a vérontás vérontás marad. Felszínesen ismerem Arjuna királyfi és Krisna történetét, amely lényegében azt mondja, hogy időnként a háborúra is szükség van, mégha Arjunának nincs is kedve a rokonai ellen harcolni. Nekem csak ez az ábrázolás nem tetszik.
Az indiaiakra amúgy is ez jellemző, hogy igénytelenül koszban élnek, de mindent teleaggatnak színes díszekkel.
Ha ott nőttem volna fel biztosan nem így látnám a dolgokat, de hozzám sokkal közelebb áll például a fegyelmezett japán mentalitás, ahol a tisztaság és a rend számít, és nem a díszek fedik el a koszt.
Te mit gondolsz erről?
Balage
Engem is zavar ez a kettősségük. Ebben az életemben ugyan még nem jártam Indiában, de akik voltak ismerőseim, azt mondják, hogy idővel meg lehet szokni, de elfogadni nem!
Nehéz ez nekünk európaiaknak, hiszen a rendről alkotott nézetünket alapjaiban dönti meg!
A sok csicsa is furcsa, de lehet, hogy csak a mi ízlésünk szűkült be az elmúlt évtizedekben, hiszen egy matyó hímzés is van ennyire színes!
A díszítés mindenütt jelen van az indiaiak életében, nem hiszem, hogy a csata szörnyűségeit akarnák leplezni vele.
A Mahábhárata amúgy is olyan leplezetlenséggel beszél a több százezer harcos haláláról, a napokig tartó vérfürdőről, hogy ezzel is azt mutatja: Nincs semmi baj a halállal, a háborúval, a gyásszal ... ha a mögötte meghúzódó szándék tiszta és tudatos!
De kérlek Titeket, ne lázadjatok az én szavaim alapján ezen filozófia ellen! Természetes, hogy ellenérzést kelt bennünk, ez a szerintünk értelmetlen öldöklés.
Olvassátok el a könyvet, értsétek meg a hindu világkép, filozófia mondandóját és akkor a helyére kerül ez is.
Olvassunk ? De akkor ez legyen az utolsó könyvünk ? Vagy nem ? :-)
Ez a kockázata meg van!
Látod, sokan azért nem is akarnak megvilágosodni, mert attól félnek, hogy akkor már soha többé nem tudnak egy jót enni, szexelni, hazudni, nevetni...
Elég nehéz elképzelni hogy esetleg megvilágosodottan a fenti dolgok nem is lesznek olyan vágykeltőek :-)
Vagy szerinted maradnak ?
(nézetem szerint a megvilágosodást én a földi lét utáni életbe teszem :-) és elkerülhetetlennek tartom. kíváncsi vagyok rá, de azért nem siettetem )
Szerintem akkora beteljesedése van egy megvilágosodottnak, hogy utána semmit nem fog kívánni az itteni javakból!
Én inkább abban hiszek, hogy bárhol, bármikor elérhető a megvilágosodás, ha a lélek körüli burok elérte azt a tisztaságot, ahol képes meglátni a valóságot.
De ha valakiben ellenállás van felé, vagy még nagyon mást akar csinálni, akkor szinte biztosan messzebb van tőle, mintsem hogy hirtelen rátörjön a végső élmény!
Én arra gondolok, hogy a koszos rendezetlenség látszata kapcsán, hogy bár az utcáikon folyik a trágyalé, azért azt is hallottam, hogy a lakásaik belseje viszont tiszta és makulátlan.. Nem a nyomornegyedekben persze, hanem az átlag indiairól gondolkodva. Bár én sem voltam még Indiában, de ha ez úgy van, hogy a külső koszos ápolatlan, de a belső tiszta és rendezett, akkor ez egyenes következménye annak a szemléletnek, mely szerint a test, a külső szinte egyáltalán nem fontos, hanem a belső világuk tisztaságával foglalkoznak. A díszítések pedig valószínűleg szimbólumok, ahogyan a matyó hímzés motívumai is szakrális szimbólumok, nem pedig önkényes díszítőelemei valaminek. Elsősorban tehát nem esztétikai célokat szolgálnak, hanem kapcsolatot az Isteneikkel, akiket persze díszesen kell ábrázolni, mert az a belső "tiszta" világukra utal vissza....
Japán rend és fegyelem? Az a fene nagy fegyelem olyan, mint egy agymosó kiképzőtábor. Csak néhány kifejezés, ami miatt a japán történelem legalább olyan embertelen és visszatetsző, mint az indiai: szamuráj, ronin, rituális öngyilkosság.
Véleményeim:
Szeretem a könyveket!
Szeretem megismerni belőlük mások gondolatait, érzéseit.
Szeretem tanulni, szokni mások szavajárását, stílusát.
Lehet ez egy fölhözragadt nem a szellemiség magasába tartó gondolkodás, de én szeretek még itt is élni a földön, annak ellenére hogy érdekel a lelkem sorsa is :-)
Szeretnék még sok könyvet olvasni!!
Nem, nem szeretem a háborút!!
Egyszer kéne egy fantáziafilmet csinálni abból, hol tartana a világ, háború nélkül. El tudjátok képzelni ?
De hisz nem a háború az egyetlen ember alkotta borzalom. S nem is kötelező.
Élhetnénk erőszak és egyéb szörnyűség nélkül. Milyen lenne?
?
A képen az látható, amint Krishna (kékes bőrszínnel) és Arjuna a kuruksetrai csatába hajtanak a harci szekéren. Arjuna az egyik főszereplője a műnek, egy majdnem makulátlan lelkű királyfi.
Krishna isteni inkarnáció, elvállalta, hogy Arjuna szekérhajtója lesz, miközben támogatja, védelmezi és tanítja az ifjú királyt.
A csata kezdete előtt játszódik az a híres párbeszéd, amikor Krishna feltárja Arjuna előtt a karma-jóga titkát, az önzetlen cselekvést.
Önzetlen, azt jelenti, hogy nincs benne semmilyen önző, önös szándék, érdek. Azt mondja az Úr, hogy úgy cselekedj, hogy ne legyen mögötte sem jó szándék, sem rossz szándék, és semminemű érdek!
Arjunának a trónját kell megvédenie a saját rokonai, barátai, ismerősei ellen. Ezért kétségek gyötrik, hogy harcoljon ellenük és azzal bűnt követ el, vagy engedjen a trónbitorlóknak és akkor nem követte a dharmáját?! / Dharma ~ feladat, kötelesség /
Krishna azt mondja:
Vagyis ha az a dolgod, hogy harcolj, akkor tedd azt, és ne foglalkozz mások véleményével, erkölccsel, jutalommal és büntetéssel. Tedd azt, ami helyes és hagyd el, ami szerinted jó!
Helyes az, ami elrendeltetett, ami az út, aminek lennie kell!
Érdekes lenne egy olyan világ, ahol például a tolvajt nem ítélik el, mert úgy gondolnák, hogy ez a dolga, lopjon! Akit pedig meglopott, az meg nyilván megérdemelte, mert ez volt a végzete.
Ha elfogadnánk a rosszat mint elkerülhetetlen sorsot, akkor az azáltal jóvá lenne ?
Akkor is ha valaki azt gonoszságból tenné ?
Mert ha nem lenne benne gonoszság, miért tenné ?
Esetleg tudatlanságból?
Lehet valakinek a pusztítás az élete feladata?
Hiszed, hogy azért vannak a szerencsétlenek hogy legyen kin gyakorolni az irgalmasságot ?
Ha egy kis indíttatásom is van rossznak lenni, nyugodtan tegyem csak meg, hisz ezzel csak a küldetésemet teljesítem?
Ez így nekem vadul hangzik...
Szerintem a gonosz, a jó vagy a szerencsétlen, egy-egy állapotai a létet gyakorló léleknek. Meg kell élnie, cselekednie kell a belülről fakadó erők hatására, majd tudatosítania azt a szerepet, hogy tovább tudjon lépni rajta!
Ez egy fejlődési folyamat, és valahogy így nézhet ki:
Ezzel születik meg az, aki tudatosan hagyja kiáramolni a cselekedeteket. Nem válogat jó és rossz között, csak teszi a dolgát.