Őszinteség, igazságosság, felelősség vállalás növelése
Régi probléma a gyermekeim között és így nekünk, szüleiknek is, hogy a három fiú rendszeresen összevész, összevitatkozik akár apró-cseprő dolgokon is, meg nagyokon is. Próbáltuk kezelni, megoldani a problémát szép szóval, fegyelmezéssel, példamutatással, de a megoldásig nem jutottunk el.
A ma reggeli ébredésemben azonban megcsillant a fény, mert felfedeztem, hogy az összeveszéseik alapja az, hogy nem tudnak megegyezni, igazságosan elosztani, vagy felelősséget vállalni. Vagyis, mindegyik ok valamiképpen az őszinteség, becsületesség, igazságosság és felelősség vállalás körül mozog. Ezek szerint ezekben gyengék, tudatlanok, ezeket kellene fejleszteni náluk.
A kérdésem az, hogy Ti hogyan fejlesztenétek ezeket a képességeket, tudatosságokat, 10 év körüli gyermekekben, vagy akár felnőttekben is?
Milyen módszerrel lehetne növelni bennük az őszinteséget, becsületességet, felelősség vállalást? Tanmesékkel, játékokkal, további példamutatással,...? Adjatok ötleteket, írjatok bevált módszereket!
Hozzászólások
13 hozzászólásEhhez a témához igazi kívüállóként tudok hozzászólni.Elöre jelezném nem vagyok tapasztalt gyereknevelés témában....!;)
Csak beugrott egy gondolat a blog olvasása után ami talán a megoldást hozhatja.
Régen ahol több gyerek volt és mondjuk ahol nem dada foglalkozott a gyerekekkel,ott az idösebb testvérre bízták a kissebet.Ìgy kialakult egy bizonyos hierarchia a testvérek között.Az idösebbnek bizonyos értelemben nagyobb szabadsága volt hiszen nem igazán értek rá hogy vele foglalkozzanak,viszont ez a ,,rang" felelöséggel járt hiszen neki kellett ügyelnie hogy rend legyen!
Ja!és nem ritkán elvégzendö feladatot is kaptak!
Valamiért ez a szokás kihalt.Talán mert nem müködött...?
Túlságosan szigorú vagyok amikor megfogalmazódik bennem a kérdés hogy milyen ember lesz az a gyerek ha felnö,amikor a saját szobájának a tisztántartása egy leküzdhetetlennek tünö feladat?Akkor az hogyan fog egyszerre saját magáról a családjáról a háztartásáról gondoskodni+a munkahelyén megfelelni?
Szerintem csakis a szülö felelössége hogy életképes embert neveljen!A gyerek sosem hibáztatható azért mert a kényelmesebb utat járja,hanem mindíg csak az aki erre a lehetöséget megadja neki!
Bocsi Sanyi az utobbi sorokat nem a Te blogod alapján írtam de úgy érzem a témához hozzátartozik.
Üdv:Erika
"Akkor az hogyan fog egyszerre saját magáról a családjáról a háztartásáról gondoskodni+a munkahelyén megfelelni? " ---> mi van? :D:D:D
Ja!:) Most magyarázhatnám hogy van a környzetemben egy ilyen bla bla bla....
De most esett le hogy ilyenek mindíg is voltak és lesznek is!Söt addig amíg nem sikerül befogadnom a hanyagságot,a lustaságot,és a felelötlenséget, ezek a jellemtulajdonságok mindaddig köröznek az orrom elött amíg helyre nem teszem magamban!:)
Aztán meg hogyan....?
Ha komolyabban kezdjük venni magunkat, akkor gyermekeinkkel is meg tudjuk találni a hangot. Akkor neveljük jól gyermekeinket, ha saját szívbékénket tartjuk legfontosabbnak. Igen, mert elsősorban arról a benső harmóniáról kell tanúságot tennünk, amely az Ő, a mi Jézusunk békéje bennünk. Arról kell tanúskodnunk, hogy nem az a legfontosabb, amit mások annak tartanak. Nem mások elvárásainak kell eleget tennünk. A legfontosabb az, hogy Isten legyen velünk megelégedve. A vérkötelék nagy kísértés. Megnehezíti a feladatokban történő gondolkodást, mivel túl nagy hangsúlyt helyez a személyekre.
Mi csak magunkért felelünk. Gyermekeink is önmagukért felelnek. Senki nem képes mást boldoggá nevelni, csak önmagát. Mi csak véleményünket mondhatjuk el gyermekeinknek, de tetteikért ők felelnek. Véleményünket sem azért kell elmondanunk, hogy ők azt végrehajtsák, hanem azért, mert mulasztással vétkezünk, ha nem mondjuk el azt, amit úgy érzünk, el kell mondanunk. A többi az ő dolguk. Tévedésben vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy jobbak vagy kevésbé jobbak lennének, ha mi jobb vagy kevésbé jobbak lennénk. Az istenszeretőnek minden a javára válik. Az Istent nem szeretővel, pedig az Isten sem tud mit kezdeni! Ne legyünk hát gondban amiatt, hogy ők milyenek, vagy milyenek lesznek. Mi csak arra ügyeljünk, hogy szívbékénket minden körülményben megőrizzük. Ez nem önzés, hanem önszeretet. Az önszeretet pedig CSÚCSÉRTÉK, amint a főparancs is mondja!
Kétségtelen, hogy nem mindegy, milyen formában kapja meg valaki gyermekkorában azt a nevelést, amely az illemszabályokra vonatkozik. Ha nem jól kapja meg, akkor később sokat szenvedhet emiatt. De azt tudnunk kell, hogy senki nem lesz sem boldogabb, sem boldogtalanabb attól, hogy milyen "illemszabály" - nevelést kapott. Mindenkinek a boldogságát a saját szívében megélt szeretet adja meg.
Gyermekeket csak illemszabályokra lehet nevelni. Erkölcsi nevelést saját magunknak kell adnunk. Tehát csak önnevelés van erkölcsi téren! Akkor neveljük jól önmagunkat, ha látni lehet rajtunk azt, hogy benső béke van a szívünkben. Számunkra ez a legfontosabb! Senki sem találja meg benső békéjét, ha attól teszi függővé, hogy mások milyenek! Úgynevezett rossz gyerekeknek is lehetnek benső békét megélt szüleik, és jó gyerekeknek is lehetnek nagyon boldogtalan szüleik!
Amíg egy gyerek azt látja, hogy szülei nem következetesek kívánságaik megvalósításában, addig ő akar az okosabb lenni, addig ő akar uralkodni. Egy gyermekkel nem lehet alkut kötni. Vagy ő parancsol, vagy az, aki a nevelője. De következetesen!
Magunkat kell tehát megnevelni mindennap, mert ezzel tudjuk gyermekeink elé élni azt, hogy nem értük élünk! Amíg ő azt látja, hogy érte élünk, addig úgy gondolja, hogy ő a mi istenünk. És jól gondolja! Mindenki olyan mértékben tudja jól nevelni gyermekét, amilyen mértékben szabaddá tud válni tőle. A megkötözött ember sem Istent, sem embert nem tud helyesen szeretni (2Kor 3;17)!
Igenis, meg kell tanulnia a gyermeknek azt, hogy az életre való felkészülés az egy komoly szellemi munkát is jelent! Igenis helyén van időnként a testi fenyítés is ott, ahol a szép szó nem használ. Az a gyermek, akiben van némi jó szándék, később hálás lesz azért, mert kellő időben és kellő módon megfenyítették. Általában nem születnek a gyermekek eleve jónak! Ezért idomításra szorulnak. Sokszor a szülőnek jobban fáj a fenyítés, mint a gyermeknek. De vállalni kell! Nem jó nevelő az, aki már eleve minden testi fenyítést kizár a nevelésből. Természetesen az sem jó, ha valaki csupán a testi fenyítést tartja mindenkor célravezetőnek.
Olyankor tehát, amikor nekünk is nagyon fáj, hogy fenyítenünk kell gyermekünket, fenyítsük, mert ezzel jót teszünk neki akkor is, ha ő ezt most még nem látja be!
Bizony, nem lehet idomítás nélkül nevelni a kicsiket! Csak az válik javukra, ha fizikálisan fájdalmat éreznek olyankor, amikor a szüleik szerint helytelenül cselekednek! A „mindent ráhagyok, mert beteg” felfogás olyan „állati” agressziót tud kinevelni egy megzabolázatlan gyermekből, amely később önmaga ellen fog fordulni. Tehát fizikálisan éreznie kell, hogy helytelenül cselekedett akkor is, ha ezt nem fogja fel ésszel! Az idomítás nem szeretetlenség! De igenis helytelenül szeretjük gyermekeinket, amikor ösztönös cselekedeteit, akár kemény fegyelmező eszközök használatával is, nem igyekszünk kordában tartani. Bizony, igaz a mondás: „Aki rosszul szeret, gyűlöl, és aki jól gyűlöl, szeret!”
Lényegében azt kell mondani a gyermeknevelésről is. Ha egy gyereknek mindig rágjuk a fülét, akkor nem megjavulni, hanem színészkedni fog előttünk. Őszinte csak olyanok előtt lesz, akik úgy szeretik őt, amilyen, és segítik abban, hogy saját lelkiismerete szerint törekedjen élni. Nincs tehát erkölcsi nevelés! Csak erkölcsi önnevelés van!!!
Vigyázzunk, és legyünk okosak! Ne a gyermek akaratát igyekezzünk átvenni, hanem saját akaratunkat igyekezzünk gyermekeinkre átvinni olyankor, amikor a gyermek át akarja lépni saját szabadságának körét.
Feltétlenül javára válik minden gyermeknek az, ha van testvére. De ez a "javára válás" nem azt jelenti, hogy rosszul jár, ha nem lesz testvére, hanem azt, hogy több lehetősége lesz neki is, szüleinek is arra, amire most kevesebb lehetőségük van. A teljességnek mindkét esetben ugyanakkorának kell lennie. A kispohárnak, ha tele van, ugyanolyan teljességet jelent a teltsége, mint a nagypohárnak, ha az tele van. Az egészen biztos, hogy egy anya nem tudja úgy elkényeztetni két vagy három gyermekét, mintha csak egy gyermeke lenne.
Nekem a gyermekeim a legnagyobb tanítóim. Lelkiismeretfurdalás nélkül, gonoszul az orrom alá dörgölik, mikben nem vagyok a helyemen, milyen minőségeket nem tudok elfogadni. Ez volt az általános rész.
Amikben van saját tapasztalatom:
-Őszinteség: nálam főleg Ádámnál fordult elő eddig az, hogy hazudott. Ahogy észrevettem, mindig az elfogadás vágyától vezérelve cselekedett így. Azt remélte, hogy ha szépít az eseményeken, jobban elfogadom majd, jobban kimutatom majd a szeretetemet. Igyekeztem biztonságossá tenni számára az igazmondást, próbáltam éreztetni vele, hogy így is-úgy is szeretem, a bátorságáért pedig külön büszke voltam, hogy fel merte vállalni az igazságot. Szerintem a gyerekek helyből jobban szeretnek őszintének lenni, ha nem érzik úgy, hogy jobban járnak a hazudozással.
-Igazságosság: ez probléma volt nálunk is, sokáig. Aztán azt a tanítást kaptam, hogy egy családban fel kell állítani a hierarchiát születési sorrend szerint a gyerekek között. Az első szülött az első: neki van több joga és felelőssége is, és a legkisebbnek mindenből a legkevesebb. Így a gyerekek megtanulják a helyüket a családban, és nincs viszálykodás közöttük az első helyért, mindegyik tudja, hogy az első hely az elsőszülötté. Nálunk ennek a bevezetése azt eredményezte, hogy Ádámka nem kakaskodik már állandóan a Zsófival, hanem inkább kikéri a véleményét és nagyon hallgat rá, Zsófi pedig mivel nincs veszélyben az ő helye, borzasztó nagyvonalú lett az Ádámmal, és örömmel felvállalja a Nagynak járó több felelősséget is.
-Felelősség vállalás: nagy szülői feladat észrevenni, hogy a drága gyermek növekedése folyamán életének melyik területéről képes már felelősséggel gondoskodni, és azokat bizalommal át is engedni neki.
Zsófinak a legelső félévben néztem csak át a táskáját meg a tolltartóját, első osztály második felében ez az ő feladatává vált. Azóta az ő felelőssége, hogy mindig minden cucca ott legyen a suliban, és hogy a cerkái ki vannak-e hegyezve vagy sem. A fekete pontot is ő kapja értük, nem én. A házi elkészítése is az ő feladata: csak annyit kötöttem ki, hogy vasárnap hét után nincs tanulás. Ami addigra nincs kész, azért másnap bevállalja a fekete pöttyöt meg az ejnye-bejnyét.
A szobájukban a rend rég nem az én dolgom. Szólok mikor szeretnék takarítani: ami az utamba áll, megy a kukába. Kicsit katonás, de működik. :)
Csaesz :
minden elismerésem.
Nálunk visszagondolva más volt a helyzet: én jóval temperamentumosabb voltam a Bátyámnál. Kiharcoltam, átgázoltam mindenen és mindenkin, ha az érdekemben állt. Kihasználtam, hogy én vagyok a kicsike, akinek sokat elnéztek. Megverettem tesómat, mert nem adta ide a játékát (azt hazudtam, megvert, így viselte a következményét, míg fel nem tűnt Anyuéknak, hogy valami nem stimmel és kilestek. Na, akkor engem vertek el) Miért hazudtam? Érdekből, önzősségből.
Aztán telt múlt az idő, a kisded harcos amazon képem összetőrt, Apu ivott, vert minket, Tesóm óvott, védelmezett ezek ellenére is engem. Összekovácsolódtunk, mert a szülőknek nem volt idejük ránk. Állandóan együtt voltunk. Kezdetben kényszerből, aztán hihetetlen összetartó erőből, szeretetből. Barátok lettünk. Ma már változott a kép, ma sem tudom mikor, de átfordult, Tesókám sokszor úgy kezel, mint a nővérét, ha dönteni kell, ha baj van, velem beszéli meg.
Nagyon örülök, hogy Ő lett a testvérem. Nagyon szeretjük egymást. Olykor-olykor előjönne belőlem a gyermeki énem, ha velem van, de vigyáznom kell rá. Lelkis nagyon. És ezt most már szem előtt tartom. Ha mondok neki valamit, annak súlya van, ha mond nekem valamit, annak is súlya van.
Úgyhogy bármin is mentünk át, annak hálás vagyok, mert talán sosem találtuk volna meg ennyire egymást.
Ez így is marad. Nagy tanítóm a Testvérem :).
Nagyon tetszett a kérdésfelvetés. S magam is nemrégiben ezen tűnődtem, talán azért mert nincs testvérem akivel ki tudtuk volna alakítani ezt az őszinteség, hamisság, igazság, konfliktus relációkat. Tehát erre csak később került sor.
Úgy vélem, 10 éves korra a 3 testvér között már jócskán kialakult a csoportdinamika. Azt olvastam valahol, hogy a kooperáció és a versengés mozgatja a kapcsolatokat. Vannak pl totális versengő testvérek, vannak versengők, viszont pl a szülök elött ennek ellenkezőjét demonstrálják, és vannak jobbára kooperációra született gyermekek. Csak azt akartam mondani, hogy lehet hogy még akkor se tudni a gyerekekről, hogy mi motiválja őket, ha nap mint nap látod őket párnacsatázni. Mindenki előnyhöz, jobbhoz szeretne jutni. Valaki hisz egy másikban, valaki nem annyira. Es ha nem nagyon hiszel, akkor lehet hogy nem csapnak be, viszont elmulasztod a kapcsolatot... talán az igaz es a hamis korul mozgunk? Es van mikor a hamisat igaznak hisszük? Vagy éppen az igazat hamisnak? Es magunkról tudomásunk van-e egy idő után? pl Alzheimer kór, stb
de hogy
Milyen módszerrel lehetne növelni bennük az őszinteséget, becsületességet, felelősség vállalást? Tanmesékkel, játékokkal, további példamutatással,...? Adjatok ötleteket, írjatok bevált módszereket!
Persze, foglalkozni kell velük.
Ötlet: Csinálj róluk videót ha van kedved.
Huhh! Egy kicsit elfolytál az igaz és hamis résznél, de a csoport dinamikai felvetésed tetszett! Igen! Lehet, hogy itt van elásva a kutyus és innen kellene megvizsgálnom a kapcsolatukat, érdekeiket, vágyaikat, stb.
Ért itt valaki a csoport dinamikához? Mi is ez pontosan? Hogyan működhet ez a három fiú között?
(Nyithatunk neki egy külön fórumot is!)
Megnézném, hogy melyik fiú mit reprezentál a szülőkből. Milyen a két szülő kapcsolata egymással és a felmenőivel, testvéreivel, ill. a családhoz közel álló barátokkal, ismerősökkel.
Vannak e olyan berögződések ezen a "társaságon" belül, ami a fiúk viselkedésében előjön. Mi az amit ebből a szülők nem dolgoztak fel, nem fogadtak be, ezért nap mint nap a csemetéik pakolják az orruk elé.
Megnézném továbbá, hogy működik e az egyensúly "törvénye". Ha ugyanis is adok (pl. egy pofont) akkor kapnom is kell. Persze nem szó szerint, de valahogy azt ki kell egyenlíteni, lehet érte "cserébe" kérni valamit. Ha kapok akkor adnom is kell. És ezeket természetesen nem a tárgyak szintjén gondolom, hanem elsősorban a lelki adok-kapok terén.
Az én tippem, hogy valahol a családban van egy hasonló gubanc, amit fel kell dolgozni, ill. hogy a fiúk között nem stimmel a lelki számlaegyenleg.
Üdv!
Hédi
Nagyon jók, amiket felvetettél, szinte mindegyiknél érzek-tudok gubancokat! A családban rengeteg feldolgozatlanság van (hol nem?), így biztosan rengeteget lehet ezen a módon dolgozni!
Konkrétan hogyan lehetne ezt végezni? Csináljunk családállítást a gyerekekkel? Vagy csak a szülők, nagyszülők és a gyerekek majd tükrözik a végeredményt?
Akár azt is lehetne csinálni, de szerintem fel tudod ezt "állítani" Te magad is. Egyszerűen sorra venném, hogy egy egy krónikus vitatéma melyik gubanchoz vezethet. Annak ott mi az "oka"? Azt szokták mondani, hogy ahol konfliktus van, ott valamilyen hiány ( vélt vagy valós) van, tehát lehet ezzel kezdeném. Valaki nem kapott szeretetet, örökségből kitagadták....? Ehhez lehet használni szerintem a Hellingeren szerzett ötleteket, sőt tovább bővíteni. Ha ez meg van és feloldod, szerintem már egy szinttel lejjeb megy a vita hőmérséklete. Igen, sokszor volt olyan tapasztalatom, hogy ha akár csak szülői szinten is helyre került valami a gyerekek felszabadultak, anélkül, hogy ott lettek volna. Én mostanában csinálom ezt magaban is, tehát fizikai felállítás nélkül is és működik! Hiszen itt nincs másról szó, mint hogy ők "csak" megjelenítenek. Azt kell megtalálni mit, ahhoz mi közöd van, mit kell belőle elsajátítani. Utána valószínű jön a gyerekek szintje, hogy ők mit tanulnak egymástól. Nekem eddig az volt a tapasztalatom, hogy ahog az ember szépen magában megy végig ezeken, jobban tudja ezt a szemléletet a gyerekek felé isközvetíteni.
Van még egy módszer, amit szoktam használni, amikor nincs idő arra, hogy magamon keresztül menjek, ezek pedig a Work kérdések. A baromi egyszerűségük szinte átdöfi a vitázó egyedeket.
Üdv!
Hédi
Most talált rám ez a bejegyzés... Már 2009-ben is felmerült ez a téma....
Gondoltam megkérdezem, hogy mi történt a gyerekek között 4 év alatt... Változott a viselkedésük?
Hogyan segítettél nekik? Te mit tanultál a helyzetből?
Mikor írni kezdtem, nem nagyon tudtam mit írni címnek, csak olvastam, hogy tartalmas, beszédes címet adj neki... Mit is adjak? Az jutott az eszembe, hogy ugyanazokat a köröket futjuk.... 2009-ben Sanyi már feltette a kérdést... 2014 van és én is feltettem a kérdést... Úgyhogy ugyanazokat a köröket futjuk... Körbe-körbe... Mindaddig míg rátalálunk a megoldásra, hogyan lehet szeretettel mindent megoldani.... És boldogan élni... Együtt....
Neked mi segített a helyzet megoldásában?
Előre is köszönöm
Oneness
Sándor!
"Őszinteség, igazságosság, felelősség vállalás növelése"
Tapasztalatom szerint ezekre is meg kell érni, belső késztetést érezni arra, hogyan érdemes csinálni.
Ezeket Én tekintélyszemélyek által szívtam magamba, (nagy-szülők, tanárok, stb.), amikor a hiteles példa, minta olyan volt, amelyet szívesen engedtem be. Amikor láttam, éreztem azt, hogy mennyire magasrendű, együtt érző, megértő, elfogadó, vagy szeretetteli volt az, amit tett az aktuális példamutató. Amikor átérezhettem annak a cselekedetnek a pozitív hatását, olykor a könnyekig meghatódva, na attól kezdve tudtam, hogy Én így szeretném csinálni. És elkezdtem azt gyakorolni is, mikor milyen sikerrel.
Nekem meggyőződésem, hogy a hiteles példa által vihetők át legeredményesebben, leghatékonyabban a pozitív dolgok. Ha egy gyermek felnéz valakire, az szent számára és másolandó. :)
Természetesen segíthetnek a különböző technikák, módszerek is. Sok sikert hozzá!
Üdvözlettel, Irén.