Több mint két év eltelt, mióta itt jártam. Ennek nagyon egyszerű oka van. Elfelejtettem, hogy regisztráltam itt. De az utam keresését nem hagytam abba. Illetve, volt egy pillanat, amikor feladtam. Amikor a legmélyebbre süllyedtem, olyan mélyre, hogy azt hittem elvesztem. Úgy éreztem magam, mint a fuldokló, aki elsüllyedt a sötét, hideg tengerben. Csak kapkodtam a levegő után. Feladtam. De akkor, a legutolsó pillanatban megkapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Kétségbeesésemben elkezdtem befelé figyelni, és meghallottam a belső hangomat. Gyengéden megfogta a kezem, erőt adott. Összeszedve minden erőmet, elrugaszkodtam a tenger fenekétől, és elindultam a fény felé. Lassan, de biztosan haladtam felfelé, és közben csökkent rajtam a nyomás. Kezdtem felszabadulni. Egészen addig, míg egy napon, ami nem is olyan rég volt, végre fellélegezhettem.

Míg idáig elértem, számtalan rossz tulajdonságomat levetkőztem. De nem állítom, hogy kész vagyok. Ha belegondolok, igazán csak most kezdődik az út, hiszen eddig el voltam foglalva a kereséssel. Már tudom merre kell mennem, hát el is indulok. De már soha többé nem nézek hátrafelé. Nem keresem a választ azokra a miértekre, és hogyan lehetett volna másképp, elfogadtam, hogy minden úgy történt, ahogy kellett. Ahogy szükséges volt ahhoz, hogy idáig eljussak. Megszabadultam a félelmeimtől, a gátaimtól, a kishitűségemtől. Megtanultam hinni magamban, a képességeimben. Célokat tűztem ki, és már nem érzem azt a borzalmas ürességet, céltalan bolyongást. Megtaláltam a nekem való utat, már tudom merre kell haladnom. Nagyon örülök, hogy mindezt elértem, elégedett vagyok. Persze nem egyedül tettem, segített ebben a családom, és jó pár barátom. Akik tudták mivel tarthatják bennem a lelket. Még hosszú út áll előttem. De én szomjazom a változásra, a tenni akarásra.

Rengeteget változtam az évek során, ami előnyömre vált. Csak egyetlen dolgot sajnálok régi önmagamból. A rossz tulajdonságaim mellett elvesztettem pár olyan jellemvonásomat is, amit kifejezetten szerettem magamban. Kislányként hatalmas hitem volt, tiszta szívvel, őszintén, érdek nélkül tudtam szeretni. Most ez hiányzik. Persze minden bizonnyal ez kellett, hogy megváltozzak. Mert igaz, megszűnt a gyermeteg naivitásom, de nem is tudnak már úgy összetörni, nem tudnak akkora csalódást okozni, mert nyitott szemmel járok. Talán ettől lettem erősebb. Mindenesetre pozitív a változás, és nagyon örülök, hogy megoszthatom ezt a tapasztalatot itt, és köszönöm, hogy nem lettem törölt felhasználó az inaktivitásom miatt.
Végezetül, van egy mondás, amiből kislány korom óta erőt merítettem: "Ami nem öl meg, az erőssé tesz!" Most nyert értelmet számomra ez a mondat, mert valóban igaz!