Én a napokban éreztem ilyesmit, valami hasonlót, az is érdekes tapasztalat volt. A tévében ment egy riport arról, hogy Overdose a ló visszavonul és helyette a tesója, Opium áll „szolgálatba”. Úgy volt összevágva a film, hogy először elmondták, hogy milyen kevés eséllyel indul Opium, hiszen még nem versenyzett élesben, hogy a többi ló mennyivel tapasztaltabb és hogy talán hiba is volt még versenybe engedni, a futamában az utolsóként rajtolt. Közben mutatták a képeket Overdose búcsúztatásáról, Opiumról, a rajtról, az emberek reakcióiról. „Milyen lelkesek az emberek” – gondoltam, vajon mi hajtja őket oda ki a lovira, látszott lerítt, hogy nagyon jól érzik magukat. Nem állnak hozzám túl közel a lovak , bár tudom/sejtem hogy fantasztikusak, de tartok tőlük. Közben a kisfiam kérdezett valami nagyon fontosat és elém állt, én felé fordítottam a figyelmemet, de mégis kikukucskáltam mert hallható lett, hogy Opium hirtelen az élre tört és elöl maradt és megnyerte a versenyt! !!!
Hát… borzongató, nagyon felkavaró, pozitív adrenalin-érzés volt az tagadhatatlan, rögtön választ kaptam a „mi hajtja” kérdésre, nyilván sokakat a fogadás izgalma, de nekem maga a ló győzelme is nagyon mellbevágó érzés volt. Ha belegondolok, nekem személyesen talán attól, hogy az utolsó helyről az elsőre tört….
Egy másik dolog is eszembe jutott még erről. Az egyik az, hogy nemrég olvastam egy könyvet, ami arról szól, hogy valaki kómába kerül és a kóma állapotában bejárja a mennyei dimenziókat, elmeséli az ottani tapasztalatait, hogy mit látott, kikkel találkozott és azok mit mondtak neki. Hívhatjuk scifi-nek.. ki tudja. Ott volt egy Ragyogó lelkek szférája, ahol a művészeket készítik fel a földi inkarnációra. Egy színésszel beszélget a főszereplő arról, hogy a földi létben a filmeknek, művészeti alkotásoknak, a televíziónak, akár még a szappanoperáknak is az a funkciója, hogy megéltessék, megtapasztaltassák velünk azokat az érzéseket, amelyeket a valóságban nem tudunk megélni. Nagyon érdekes fejtegetés. Átéljük az örömöt, a szerelmet, az adrenalint, pedig nem is történik velünk semmi csak ülünk a tévé előtt, a moziban vagy a színházban, vagy olvassuk a könyvet. Mégis kicsordul a szemünkből a könny, összeszorul a gyomrunk, hogy egyéb műfajokat ne is említsek :-)
Nagyon izgalmas kérdés számomra, valóban az érzés megélése a lényeg, vagy hogy személyesen velünk történjen az érzés, majdnem olyan, mintha mindegy lenne, a tévézés is adhat meditációszerű élményeket… Néha egy-egy vers, színdarab is óriási hatással tud lenni az emberre, a valóságban olyasmit nem nagyon van lehetőség megtapasztalni.
Viszont ha van egy valós mondjuk adrenalin, meditációs, katarzis vagy bármi azelőtt nem tapasztalt élményed, azt talán magadénak tekinted, olyannak, amit senki nem vehet el tőled és jobb volt mint bármilyen film, mert veled is megtörtént, nem csak a "hőseinkkel" és talán jó "hőssé válni"...?
De értékesebb tapasztalat lesz ettől? Vagy, spirituális fejlődési szempontból másfajta, mint a meditációs vagy katartikus élmény? Sanyi, mit gondolsz erről?
Az is eszembe jutott már, hogy a valóságban beleragadunk a nagyon extra, nagyon új élményekbe, és függővé válunk tőlük, mint pl a szerelemben. (öt percenként nézegetni a telefont, folyton arról áhítozni hogy bizonyságát adja a partnered az ő nagy szerelmének irántad stb), ezért aztán csak kellően érett állapot szükséges az új tapasztalatokhoz…

Ez lehet az Univerzummal való teljes egység érzése, vagy a mindennel való együttérzés, a kegyelem érzése?

Sok bajom van azzal, hogy ezek az élmények sokszor olyan nehezen leírhatók, hogy minden irányzat máshonnan közelíti meg, és nevezi el, és nehéz beazonosítani: A leírásod alapján. érzem, miről beszélsz, de nem tudom tudatosítani.

Amikor a műtét után az állandó boldogság állapotában voltam, olyan volt, mintha mindennel egy lennék, és az is voltam, de ez egy olyan finom érzés volt, ami nem olyan erős, mint az együtt-érzés. A jó és rossz, a jó és rossz érzések is jelent voltak, de valahogy nem érintettek: Ugyanakkor AKÁRMELYIKET KIVÁLASZTHATTAM, és kvázi "közel engedhettem" magamhoz, mintha "belenéztem volna" a "varázstükrébe", a világába annak a dolognak. Teljesen mindegy, hogy egy méhecske volt, egy virág, a fájdalom, egy másik ember állapota.... és teljesen át tudtam élni amit átél.

Egyszer, amikor sétáltam a szüleim utcája alatt lévő kis térre, előre "éreztem" ami ott folyik, mintha én lettem volna azok, akik ott, teljesen szokatlan módon énekeltek, és mire odaértem, mintha másodszor éltem volna át..... De ezekből az állapotokból ki is tudtam "úszni", nem ragadtam benne, nem azonosultam, mintha állandó biztonságban tartott volna a szeretet, mint egy biztonsági kötél a halálugrók derekán.

Ennél csodálatosabb élményem soha nem volt az életről. kár, hogy elmúlt. Néha vágyom, hogy olyan profi legyek, hogy ezeket az állapotokat előidézzem. csak úgy, tudatosan és akaratlagosan, de látom, és kezdem érteni, hogy sok sok gyakorlással is csak kis csillagocskákat lehet pillanatokra lehozni az égről és megcsodálni ezen az úton. Mint ahogy amikor napi 3-4 órát gyakoroltam zongorázni, képes voltam transzba esve, átadni magam és úgy játszani, de nem minden nap volt egyforma, még egy profinak sem. és azokat a napokat is végig kellett gyakorolni. amikor nem hullottak csillagok. :).

Én spontán kaptam ajándékba ilyen élményeket, a leghosszabban tartót, a műtét után, jó persze ezért is keményen megdolgoztam. De mégis. Nem tudom, hogy lehetne "visszatérni". Olyan erős bennem ez a vágy, mint semmi. Igazából a gyermekem sorsán kívül ez az egy dolog érdekel igazán, ezt érzem feladatomnak, mert erre olyan erősen vágyom, hogy az felülír mindent. Ehhez az állapothoz semmi sem fogható, és úgy érzem, rövid, meditációban töltött percek vagy órák már rég nem elégítik ki azt az igényt amit egészült bennem ez az élmény.

Azt reméltem, ez az élmény majd megtisztít, de nem, illetve csak részben. inkább olyanná vált, mint egy lámpás a kezemben, vagy inkább a a szívemben, amivel lemehetek a poklaimba és ránézhetek a szörnyire. Olyan erős ez az élmény, hogy a szerelmet is megtanultam jól élni, nem ragaszkodni, nem félni benne a veszteségtől, és azt hittem, ennél nagyobb feladat nincs, hiszen a szerelem a legnagyobb illúzió, a legnagyobb szélsőség a duális világban. De úgy tűnik a szörnyeim megvilágítása még nagyobb, most ebben a folyamatban vagyok. Ülök a pokolban, kezemben a csillag, amiben minden benne van.

És újra és újra le kell győzzem ezt a vágyam, megtartva az erejét, hogy bevilágíthassam az életem vele. :)

Namaste