Felnőtté válás | Önmegvalósítás.hu

Felnőtté válás

2018. augusztus 09. csütörtök, 17:09 | Huszti Sándor -...

A felnőtté válás számomra nem a testi érettség elérését jelenti, hanem sokkal inkább a lelki felnövést, az életre való érettség elérését.

Egy gyermeknek nem kell foglalkoznia a megélhetéssel, hiszen még a szülei tartják el. Nem kell terveznie a jövőjét, a napjait, mert arról is gondoskodnak a szülei. Nem kell komolyan vennie az életet, hiszen Ő még a felkészülési szakaszban van, ahol ez főleg játék és tanulás. Nem kell felelősséget vállalnia a tetteiért, hiszen jó ideig nem is képes rá!

Ezzel szemben egy felnőtté vált léleknek terveznie kell a jövőjét, döntéseket kell hoznia, megcselekedni, amit szükséges és mindezekért vállalnia kell a felelősséget. Sokkal-sokkal több a dolga, nagyobb a terhe, több a felelőssége.

Ugyan ki akar ennyi nehézséget és ekkora kockázatot vállalni?
Csodálkozunk ezek után, hogy a gyerekek nem akarnak felnőtté válni?

Rengeteg felnőttnek kinéző, de még gyermeki énjét élő embertársunk egyszerűen azért nem akar felnőni, mert retteg ezektől a terhektől. Inkább megmaradnak a gyermeki állapot könnyedségében, mintsem hogy belevágjanak a felnőttség nehéz rögös útjába.

Viszont aki nem akar felnőtté válni, az nem élvezheti annak előnyeit sem:
Például nem hozhat döntéseket a saját életéről, így viszont mások döntenek majd a feje felett. Éppen úgy, ahogyan gyermekkorában is a szülei döntöttek helyette, így viszont sosem volt szabad.

Vagy aki nem vállal felelősséget, az nem képes tanulni a hibáiból, hiszen mindig másokat hibáztat. Így viszont esélye sincs a változásra, fejlődésre, mert megreked a mások hibáztatásának szintjén.
A megrekedés eredménye pedig az lesz, hogy nem javul az életszínvonala, a közérzete, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát éppen úgy, ahogyan gyerekkorában is ettől szenvedett.

Ha ezt átgondoljuk, akkor világos, hogy habár nagy a terhe, dolga a felnőtt személyiségnek, mégis megéri vállalni ezeket, mert csak így juthatunk el az önállósághoz, a szabadsághoz, a fejlődéshez és a sikerhez. Egy gyermek ezeket nem képes birtokolni, így viszont a biztonságos, kudarc kerülő élete sem ér túl sokat!
Valamit - valamiért.

Neked mi erről a véleményed?
Van tapasztalatod a felnőtté válásról?

fehercsongor képe
Útálom a "felnőtt"-eket
2013. augusztus 10. szombat, 16:40 | fehercsongor

Felelősségvállalás címszóval magyarázzák szeretet-,megértéshiányukat,és a kőkemény önérdekből fakadó cselekedeteiket.Ez ellen mi marad? A nőies hiszti,vagy a gyerekes dac.
A gyermek(idomítás és elvárások híján)valóban felnőtt emberek között magától,noszogatás nélkül fejlődik,saját belső késztetéseitől hajtva.A média sikolyaira rángó,annak cucliján függő testileg többé-kevésbé kifejlődött gyerekrabszolgák között a természetes fejlődésből fakadó önmagukra találás esélye majdnem nulla.Üdvözlettel:felacso
U . i . :Önmagamat én is felnőttnek hiszem,de kétlem ,hogy valaha láttam akár egy igazit is(a tükörbe nézést is beleértve).

spiritosaurus képe
Nem is tudom már hol olvastam, hogy felnőni annyit tesz, hogy
2013. augusztus 18. vasárnap, 16:04 | spiritosaurus

Nem is tudom már hol olvastam, hogy felnőni annyit tesz, hogy rádöbbensz, nincsenek felnőttek.

Ennek a kérdésnek annyi rétege van, hogy szerintem teljességgel lehetetlen egy szilárd határvonalat húzni felnőtt és nem felnőtt között.

Ki az egyáltalán, aki felnő, ha felnövök?

A testem, ami ebben a szmogos, szennyezett világban már 10 éve olyan szar passzban lehetett, mint amennyire mondjuk 100 évvel ezelőtt egy 50 éves emberé sem volt?

Az elmém, amibe a mai világ egy óra alatt hatványozottan több bitet fecskendez be, mint a nagyszüleimébe egy egész élet alatt?

Esetleg a személyiségem, ami a mai gazdaságban annyi eséllyel rendelkezik egy stabil egzisztencia kialakítására, hogy az már szinte szóra sem érdemes?

Vagy a lelkem, ami egyes tanok szerint már kitudja hányadik inkarnációját éli meg egymás után?

Netán a tudat, amire idő és tér nem is hat, tehát nem lehet sem fiatal, sem felnőtt, sem semmi más sem?

Ki, vagy mi nő fel, kérdem én? És akkor most ki is kérdi? Egy felnőtt? Egy gyerek? Egy éretlen, vagy egy érett? Felelősségteljes vagy sem? A felelősség egyáltalán mi? Hisz mindenért ugyanaz az egy a felelős. Vagy mégsem? Van saját felelősség? Kinek van saját felelőssége? Ok-okozat? És melyik melyik? :D

Szerintem ez egy annyira abszurd téma, mégis mennyi törvény, meg jogi paragrafus, meg filozófiai, meg tudományos diskurzus e köré rendeződik...

Összefoglalva röviden a véleményem: szerintem a felnőttség is egy tudatállapot. Olyan, mint mondjuk a részegség. Valami kiváltja, és létrejön, aztán valami megszünteti, és eltűnik, hogy a helyébe lépjen egy másik tudatállapot. Kortól, nemtől, hovatartozástól, tapasztalatoktól függetlenül. Az igazi kérdés, hogy attól, hogy mondjuk volt egy "felnőtt" pillanatom, rákényszerítem-e magam arra, hogy mindig felnőttnek tűnjek, vagy el tudom fogadni, ha éppen a korom ellenére egy "gyermeki" pillanatom van épp. Mert ha el tudom fogadni, akkor teljesen lényegtelen, hogy ki gondol felnőttnek és ki nem, mert minden pillanatban az vagyok, aki, és ennyi. Ha viszont nem, és kézzel lábbal kapaszkodom a jujjdefelnőtt tudatállapotba, akkor azt az egyetlen felnőtt pillanatot sem érdemeltem meg igazán.

Aditi képe
Igen, szerintem is egy tudatállapot. Sőt, egy olyan
2013. augusztus 19. hétfő, 0:30 | Aditi   Előzmény

Igen, szerintem is egy tudatállapot. Sőt, egy olyan tudatállapot, amihez megfelelő gondolatok, gondolkodás és érzések társulhatnak. Tehát, egyben egy megélés.

A lényege a sors tudatos felvállalása. Hogy az ember egyszer csak rádöbben, hogy bármilyen is, és bárhol is tart a fejlődésben, és bármilyen jókat és rosszakat is örökölt, elérkezik az az idő, amikor már önállóan kell ezekkel élnie. Elérkezik az idő, amikor szembenéz azzal a világgal,a melyet csak ő láthat és élhet meg úgy. Ez a "segíts magadon, Isten is megsegít" feeling, szemben a még igencsak kamaszos "bármi lehetséges" feelinggel. Hogy nekem kell megoldanom az életem, én viszem a terheket és én birtokolom a tehetségeimet hozzá. Senki nem menthet meg, csak én, saját magam. Ez a felnőtté válás felelősség-vállalása.

Tulajdonképp ez nem egy nagy csoda, hiszen úgy is így van. Csakhogy a gyerek-lelkünkkel ezt általában nem így éljük meg. Szeretnénk még egy kicsit óvva lenni, elhinni, hogy a világ jó, vagy legalább j és rossz, amiben a jó győz. :) Nehéz szembenézni az ego teremtésével, a kollektív múltunkkal, megismerni a világot és meglátni hogyan működik. És még nehezebb ezt megismerve rádöbbenni, hogy ha a tudatosság útját választjuk, az valami teljesen más, mint amit tapasztalunk magunk körül. De ez már lehet, hogy a spirituális felelősség-vállalás. :)

A lényeg, hogy tudjuk, de legalább érezzük a sors felelősségét, mert úgyis, mindenképpen nyom. A lélek szabadsága ezt felvenni jelenti, az a tudatos vállalás, tudása annak, ami elkerülhetetlen, jobb, ha engedjük. (A meghatározottságaink, illúzióink megismerése, pl.) A felnőttséggel sok tudás jár. Egy szülő pl tudja, hogy egy gyermeknek jobb hallása van egy felnőttnél, ezért sosem beszél róla a közelében olyasmit, amit nem akarja, hogy tudja. :) Vagy nem terhel rá olyan terheket, amelyeket az még a világ nem ismeretében nem bír el. Ilyesmik a felnőttség. Meg döntésképesség, ismeretek a világról, a gondoskodás képessége, önismeret, szülői szerep-vállalás, stb. Sok dolog

Szerintem nem felesleges dolog a felnőttség, csak valószínűleg ezt is meg lehet majd haladni, valószínűleg meg is kell. És valóban mindegy, ki mennyire gondol felnőttnek, mert az a fontos, én hogy helyezkedem el ez életem középpontjában éppen, milyen viszonyban azzal, és az éppen mennyire megfelelő annak a feladatnak, helyzetnek, amiben éppen vagyok. A felnőttség ilyen értelemben ugyanúgy szubjektív fogalom, mint ahogy minden más. De tagadhatatlanul van. Könnyen lehet, hogy civilizációs ártalom. (A sorsvállalás-részt leszámítva. Azt egyébként egyes bennszülött törzseknél 14 éves korban kapják meg a fiú-gyermekek, szóval kissé korábban, mint mi, civilizált "felnőttek", akik gyermek lélekkel szülünk új gyermekeket, majd csodálkozunk, hogy a karma-hegy, amit örököltünk görög szépen egyre tovább....)

Az, hogy folyton más tudatállapotokat élünk, önmagában érdekes kérdés, és külön tudományt érdemel. De még ha váltakoznak is bennünk ezek, a sorsfelvállalás-rész a tudatunkban előkelő helyen kellene, hogy szerepeljen. Igazából valószínűleg az lenne a természetes, hogy mindig a szívünkben van. Akkor talán tudnánk örülni az életünknek annyira, hogy mernénk boldognak nevezni a tudatállapotunkat, amely jórészt meghatározó az éltünk során.

És ha nem lennénk ennyire tudatlanok, talán nem kevernénk össze magunkat holmi traumák miatt a csecsemő-, kisgyermek és gyermek-énjeinkkel, az egónkkal és még sorolhatnám. Hanem tudnánk, de legalábbis mindig élnénk a szívünk szellemének énjét -kétségek és kérdések nélkül, felnőttként, ahogy gyermekként képesek voltunk tenni, kicsit többször, mint most, hogy folyton kérdezünk. :)

Feliratkozás Hírlevélre