Tévedés a tantrikus út értelmezésében
Mostanság olyan emberekkel, olyan jógairányzattal találkozom, akik – szintén az önmegvalósítás útját járva- messze elkerülik a rossznak mondott érzések megélését. Olyan mesteri tanításokat követnek, amik azt mondják: tudatosítsd, hogy egy rossz érzés kerített a hatalmába, és gyorsan transzformáld át valami jóvá, valami felemelővé. Számukra ez jelenti a belső alkímiát, a tantrikus életszemléletet.
Vannak olyan emberek közöttük, akik bevállalják, hogy nagyon félnek a rossz érzések megélésétől, ezért választották ezt az utat, és vannak, akik nem.
Számomra a tantra az élet teljességének mély megélését, befogadását, és ezek által az „én” megtapasztalásainak, tudásának kitágítását jelenti. Az élethez hozzátartoznak a kellemes és a kellemetlen lelki élmények, tapasztalatok egyaránt.
Mindenesetre elgondolkodtatott, mennyiféleképpen lehet értelmezni ugyanazt az irányzatot.
Legelőször arra gondoltam, hogy hisz én is félek, mégis belemegyek a rossz tapasztalásokba.
Mi vajon a különbség?
Eszembe jutott egy mondás, miszerint nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki a félelme ellenére is meglépi a helyes lépést.
Azt hiszem, itt a kulcs: tudom, hogy így a helyes. De a másik életszemlélet képviselői vajon nem így gondolják helyesnek?
Úgy emlékszem, hogy a tudatos lelki utam elején nem nagyon adott más választást az élet, mint belemenni a rossz érzésekbe. Aztán rájöttem, hogy ezeket a megéléseket csak a személyiségünk bélyegzi rossznak: negatív és pozitív élmények befogadásakor a külső rétegeimben jelennek meg a rossz, elutasító, vagy a jó, örömteli érzések és ahogy egyre mélyebben élem meg az adott élményt, a legmélyén eltűnik a pozitív és a negatív előjel, egyszerűen csak annyit érzek: ez van, ez létezik. Egy teljesen természetes, töltésmentes állapottá válik. Tehát megtapasztaltam ezt a fajta alkímiát, és a töltésmentes állapotban megéreztem az igazságot, a békét.
Egy-két nappal később aztán megérkezett hozzám a válasz, és megértettem, mi az oka annak, hogy pont ellentétes lépésekkel próbáljuk elérni ugyanazt a célt: az abszolúttal való eggyé válást.
Minden lélekben és minden személyiségben kódolva van nagyon mélyen a boldogság utáni vágy. Ez így is van rendjén, hisz ez hajt minket a földi tapasztalások nehéz útvesztőjében a felemelkedés irányába.
Az egó, a személyiség ugyanúgy a boldogságra, szeretetre vágyakozik, azt keresi, kutatja mindenhol. Viszont tévedésben van. A személyiség tévedését látom a tantrikus út kétféle magyarázatának hátterében.
A személyiség a boldogság érzését, a szeretet, öröm felemelő érzését keresi, ebben látja a kiteljesedéshez vezető utat. Az alacsony rezgésű érzelmeket transzformálja át egy magasabb rezgésre, hisz azáltal közelebb kerül a boldogsághoz, szeretethez.
Képileg úgy jelent meg előttem, hogy amit az egó keres, az a szívtájékról kifelé áradó szeretet energia.
Ezzel ellentétben, amikor a negatív-pozitív érzéseket beengedjük lelkünk legmélyebb bugyrába- amit én egy kis magocskának érzékelek- és abban szétárad és töltés mentessé válik, akkor megtörténik a teljességgel való eggyé válás. Ezt is boldogságnak hívják, de ez nem érzés. Ez tudatállapot. A minden pont úgy jó, ahogy van tudatállapota.
Úgy jelent meg nekem, hogy míg a boldogság, szeretet érzése a szívből árad kifelé, a boldogság, szeretet tudatállapota a koronacsakrából.
Tehát ha a negatívat átvarázsoljuk pozitívvá (és ha tényleg tudunk varázsolni, nemcsak elnyomjuk a rossz érzéseinket ráerőszakolva valami jófélét), azzal bár növelhetjük a rezgésünket, de nem jutunk el az út végéig. Mert az igazi szeretet, az igazi boldogság: érzelmi töltés mentes.
- csaesz blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
14 hozzászólásNagyon egyetértek veled! Néha én is elbizonytalanodok, hogy vajon nem e azért vagyok adott esetben negatív, pedig nem szeretném, mert nem jó utat járok, és nem foglalkozom állandóan azzal, hogy az általad leírt módon forgatom állandóan a gondolataimat. Egyes ezoterikusok ezzel traktáltak a múltban és ha most találkozom ezzel, még bűntudatot is tudnak kelteni. (Mert nem vagyok elég "jó" :) )
"Légy pozitív!" észreveszem a negatív erőt (gondolat, érzés) és erőt fektetek abba, hogy "ne ezt érezzem". Már el van rontva szerintem a dolog. Érdekes, mégis néha sikerül. Van, hogy már annyit gyakoroltam egy dolgot, hogy adott helyzetben egyszerűen "érzésre" kicserélem a gondolatot, kitörlöm a negatívat (pl. amikor az z elmém előre vetítene vmi rosszat) és közlöm magammal, hogy nem, erre nemet mondok, mert nem ezt akarom megélni, ebben nem akarok energiát fordítani, sokat segít, hogy egy ideje tudom, sok múlik azon, hogy döntök, és hogy van a döntéseimnek hatás a világra. (Ez már eleve sok munka volt.) Megfigyeltem, hogy ilyenkor a kellő hit, önbizalom sokat segítenek, valószínűleg e nélkül nem is jönne létre a "mágia".
De ez a dolog így sem mindig sikeres, vagy nem érzem igazán át, nem vagyok képes rá, illetve azt gondolom, sok olyan tudatalatti tartalom, ami ég nem került eléggé felszínre, csak feszít, akár évekig, mit igazán "sorra kerül", nem átfordítható ilyen módon. Hiszen nem tudjuk, mitől félünk.
Ezért én is arra jutottam, hogy a belső út azt jelenti. semmitől sem tartom távol magam, amitől csak lehet. Átélek, és megélek, megismerem magam, a tudatom tartalmát, az öröklött mintákat, viselkedésformákat, érzéseket, előítéleteket, gondolatokat...mindent. és úgy formálom át, hogy eljutok a helyzet tisztán-látásáig, sőt még tovább: a valóság ÉRZÉSÉIG. Hogy így van. Pont. Ez mérhetetlen nyugalom közben történik és nincs az az asztrális cucc, amit fel nem oldana.
Szerintem is félmegoldás a "légy pozitív" dolog, és észrevettem, hogy nekem sokszor nagyon nehezen megy, erőlködöm, és a végén már attól is félek, hogy félek, mert észrevettem, hogy félek valamitől, és nem tudom, mitől nem kellene félnem..... konkrétan szerintem elmebetegségbe kergethet az ügy. Az még inkább, amikor a felszólítás ellenétet irányú, nevezetesen pl. "Ne félj". na ezek a kedvenceim. ismerjük a kék elefánt történetét? "Ne gondolj a kék elefántra!" Mire gondolsz? :)
Érdekes, hogy két útnak nevezed, így még nem is gondoltam bele. De valószínűleg azért mondtam az elsőre, hogy "mágia". Bár minden az, de az első ( a gondolat-transzformáció) alacsonyabb szintű, tulajdonképpen egy beavatkozás az asztrális világunkba szellemi (gondolati) erővel. Talán ezért is gyengébb, mit a második, ahol, ha engedjük a dolgokat lenni, magasabb szintű dimenzióban oldódnak fel, "tűnnek el". Ehhez kell ám csak a nagy bizalom, és hit!
Szerintem az első út mégiscsak egyfajta távol-tartása dolgoknak, és csak átmeneti lehet. De cáfolj meg. Talán úgy is aposztrofálhatnám: a boldogság szerintem is egy tudatállapot, az állandó, az időtlen, a mindentől független tudatállapota, ami megbonthatatlan, feloldhatatlan, létező, és amiben minden, ami asztrális, változó, jó és rossz előjelű, megszűnik létezni, illetve beleolvadva az egységbe, elveszíti előjelét. Míg az asztrálisban végtelenségig forgathatjuk az előjeleket, az a boldogság nem igazi boldogság, ugyanis függ valamitől: a szellemi erőnktől. Szerintem ez ugyanígy az illúziók sorába sorolható, nem hiszem, hogy ezen az úton ugyanoda lehetne jutni. Mert számomra az a boldogság, ami bármitől is függ, nem az igazi boldogság.
Szerinted?
Namaste
"nem igazi boldogság, ugyanis függ valamitől: a szellemi erőnktől."
Az érzelmek áttranszformálása szerintem is egy zsákutca. Nem igazán tudom: sikerülhet-e egyáltalán valóban áttranszformálni így az érzéseket véglegesen? Eljön-e az idő, amikor tényleg csak pozitív érzéseink lesznek ez által? Én nem hiszem, hogy ezt meg lehet csinálni amúgy, ez az itteni világunk ying-yang szerkezetével eléggé ellentétesnek tűnik. Szerintem ezt a kettős előjelű világot nem lehet úgy megváltoztatni, hogy az egyik oldalt eltüntetjük és marad csak a másik. De ha igen, az gáz. Mert utána: hogyan tovább a töltésmentes, igaz boldogság állapotáig, hogyan tudunk kilépni ebből a világból, ami a valódi célja földi létünknek?
Valami olyasmit képzelek inkább el, hogy amikor a belső útban feloldottuk amit kell, utána már használni tudjuk azt a töltést, ami eddig tapadt ránk.
És akkor talán lehet, hogy "szép világot teremtünk" újra, mert azt érdemesebb, kellemesebb,. Ebben a szép világban, ami tele van jó érzésekkel, mert mi úgy akarjuk viszont már nem függünk ettől. Tudatosak vagyunk benne, tudjuk, minden pillanatban hogy a végső valósághoz képest illúzió. Múló éd változó dolog.
Szerintem ez az igazi teremtés, és ezt kellene elérni itt a földön, mert akkor teljes függetlenségben és szabadságban teremthetnénk egy jobb világot - de csak játékból. :)
Amúgy úgy is ezt tanuljuk: a jó hozzáállás az élethez, ha még testben vagyunk úgyis a delfiné: lemerülünk, felúszunk, és egyenlő arányban és harmonikus ritmusban tesszük ezt. Ezt jelenti szerintem a tudatos élet. Sem azt, hogy folyton fent akarunk lenni, és csak szemlélni ami "alant" zajlik: ahhoz nem kell test. Sem az, hogy beleragadunk az alsó régiókba, mert az meg megöl.
Az igazi, teles élet szerintem az, ha képessé válunk delfinként elmerülni az illúziókba, megélni, majd elengedni. Egyszerre látni és érzeni az isteni énünkkel és a testünkkel, hiszen mindegyikkel rendelkezünk.
De így belegondolva az is lehet, hogy a végén kilépünk az egészből, mondván úgyis mindenki azt csinál, amit akar, mindenki tanulja amit kell, ez a világ ilyen. Mi meg már nem.
Szerintem ez az a pont, amikor már nem beavatkozóként létezünk, és kilépünk a Szamszarából.
Namaste
az, hogy egy részterületben megismert törvényeket, működési módot kiterjeszti az ember az egészre.
Vegyünk egy kertészeti példát :-)
Kap egy parcellát, művelje meg, teremtsen belőle kicsi édent.
Hasznos és szép növényeket ültet, távol tartja a kártevőket.
Ohó, ez működik! A lelkem is legyen ilyen paradicsom!
Elkezd hát gyomlálni, kártevőt kiirtani...
Észre sem veszi, hogy a mesterséges belső világa satnya és életképtelen a folyamatos harc, a folyamatos védekezés miatt.
Nekem volt egy nagyon szép meditációm a bevállalás témájában. Az úton szakadék jelent meg, iszonyú félelmet éreztem, amikor megláttam.
Teremtettem hát rá egy hidat, én itt átmegyek! A hídról lepillantva éreztem, mindig félni fogok a zuhanástól, ha nem megyek le oda. Megtapasztalva és bejárva a mélységeket, a teljesen átégetett, befogadott élmények végül semleges töltésűvé válnak. Enyém lesz a szakadék és a képesség hogy lemenjek és ki is jussak onnan.
A technika, ahogy az ember ki tudja zárni a tudatából a negatív érzéseket pedig hasznos a maga helyén. Ez a hely ott van, hogy ha olyan feldolgozni valóval találod szembe magad, ami egyszerre túl sok, akkor tudj belemenni és amennyit nem tudsz feldolgozni, az tudd visszazárni. Itt el lehet csúszni, párszor nekem is sikerült :-) méghozzá azzal, hogy visszazárhatod, de fel kell vállalni, hogy amint újra van hozzá erőd előveszed. Ehhez kell következetesség, kitartás és ami a legalapvetőbb, hogy el tudja fogadni az ember, hogy ez maga a Rend. Amikor nem akartam újra elővenni az adott témát, akkor egyszerűen belekényszerített a karmám. Rosszabb helyzetbe hoztam magam, mert az egó be tudta hazudni, menedzselni tudja a dolgokat... A tanítás mindenkit megtalál. És mindenki kezd vele valamit a saját tudatossági szintjén.
Nagyon jót írtál Eszter, köszönöm.
"Enyém lesz a szakadék és a képesség hogy lemenjek és ki is jussak onnan.".
Igen, szerintem ez a lényeg! És ezért félünk joggal :) Mert valahol belül pontosan tudjuk, hogy ezt nem ússzuk meg, és az összes sötétséget meg kell járnunk, amit hoztunk, függetlenül tőle, mit szól hozzá a társadalom, a család, vagy bárki. hogy megköveznek e, vagy rosszabb, hogy egyáltalán mit akar megéletni velünk a szellemünk??
Néha úgy érzem, ennek sose lesz vége, és egy egy életszakaszomban ezért ugrottam fejeset a szakadékba..... Úgy látszik, erre az erőre időről időre újra szert kell tenni. és újra összerakni az összetört éned. Elég kegyetlen.
A megtanulnivaló sokkal magasabb-rendű a megélésnél, de a világ nem így tekint az életre, hanem fordítva. Azt hiszem ez egy jó alap a félelemre, és azt hiszem ebből bőven van bennem.... :)
Pedig tudom, az Istenem mindig átölel és felemel, ha már őt tudom választani, bármilyen helyzetben is. Mégis, olyan furcsa ez a kettőssége a világnak, hogy csak így tudjuk megtapasztalni, hogy nem is kettő, hanem egy............. nehezen fogadom el, pedig már tapasztaltam a csodát, többször is. Mégis nehéz elfogadni az egónak, hogy pokoljárással lehet csak az egységbe jutni...
Állítólag mindig ilyen volt a világ. Akkor hogy alakulhatott ki ez az egó? Ez más téma, de ezt a kérdést még sosem tettem fel... Hogy eshettünk ki az egységből ennyire, és látjuk a dolgokat (hamisan) kettősnek? Ezt görgetjük évezredek óta. Talán mindig is, amióta vagyunk a Földön.
Mi az a szörnyű bűn, ami miatt íg kell vezekelniük a ma leszületőknek? Hogy a szenvedéstől is kínkeservvel lehet megszabadulni? Persze ismerem Évát meg az almát, meg ezt a szimbólumot... de mégis, egyszerűen a kíváncsiság, a tudásvágy szakított ki az egységből?
csak azért, mert ha így van, lehet, hogy ha elfelejtenénk tudni akarni...., nos, hátha megszűnténk az "eredendő bűnt" egyéni szinten. és akkor eltűnne a sok rossz.... egyszerre. A negatív gondoltatok...., a negatív, tudatalatti évezredes érzések....
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mostanában láttam meg csak a hegyem... és úgy érzem nekem nincs ennyi időm lapátolni... pedig el kellene lapátolni....
Talán, máshogy kellene....
Namaste
Lehet, majd írok egy másik blogot teremtés, a kettős világunk és az egó kialakulásával kapcsolatban, most csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a tudásvágyat eredendő bűnnek tekinteni....hát, tudom, hogy így van leírva a nagykönyvben, de én attól még nem értek vele egyet. Ilyet csak az találhatott ki, aki szerette volna a többi embert egy tudatlan, irányítható birkamasszává avanzsálni, de talán méginkább a saját személyiségén keresztül ő is büntetésként élte meg a megnyilvánult létet.
Szerintem az eredendő tudásvágy, vagy inkább tudatosodási vágy: szent és tiszta. Hatalmas energiák mozdultak meg, csodás dolgok történtek ez által.
Igen, nyiss egy blogot, nagyon érdekelne!
Én is így gondoltam régebben, de most egyáltalán nem a dogmára gondolva írtam amit írtam. Ellenkezőleg. Inkább arra az állapotra (tudatállapotra) céloztam, amikor már nem akarunk tudni. kicsit úgy, mint ahogy József Attila is mondta, nem szó szerintem, hogy a tudást meg kell szerezni, de ahhoz, hogy mesterré válj el kell engedni. és egyszer csak csinálni kell a dolgokat.
Azt hiszem bizonyos szempontokból már gyakorlom ezt a dolgot, bár még mindig túl sokat agyalok egyes helyzetekben, de ez inkább egy megtisztítandó személyiség-jegy nálam, egyébként tényleg, ráadásul tudatosan félre kellett tennem azt a stádiumot az életemben, amikor gyűjtöm a tudást. Jó érzés. tudom, h itt van. bennem. Már nem lexikálisan, csak rezgésekben. de tudom, hogy minden itt van, mindent megkaptam még a műtét előtt, amire most nagy szükségem van. De ahhoz, hogy használni tudjam, arra is szükség volt, hogy ne akarjam tudásból megoldani a dolgokat, csak hagyjam, hogy az amit "tudok" magától hozzárendelődjön a helyzetekhez, amiket bevállalok megélésre. Érdekes része az útnak. izgalmas.
Ezen a nyomvonalon haladva gondoltam arra, hogy nem lehet, hogy ez a dogma, hogy "ne törekedj a tudásra" nem is arra utal, amire az egyház használta/használja, hanem egyfajta magasabb tudatállapotra? ugyanis a teljes békében az ember már valóban nem tud, "csak" csinál, csak van, ahogy mondják aggyal érez és szívvel gondol, és a tudásnak már nincs jelentősége.
Ebben az értelemben természetesen megkülönböztetem a tudást a tudatosságtól. hiszen a tudatosság maga az, amiről beszélek. egy nagyon magad fokú tudatosság. Amiben azonban a tudás helyett valami magasabb rendű van. Az elme képességeinél magasabb rendű dolog.
Nem hiszem hogy az alma a tudást, mint rosszat tüntetné fel, inkább a tudás megszerzésének elkerülhetetlen fázisára utal, arra, hogy szükség van tudásra, de a tudás önmagában nem tesz boldoggá. Isten (Isten-tudat) tesz boldoggá. És Isten csak azért intette ettől az embert, mert tudta, ez által esik a kettősségbe, és az megcsalja majd őt. Ez már egy magas rendű választás: az egység, vagy az asztrális világ közötti tudatos választás pódiuma. És az egység világa, dimenziója, tudatállapota Istené, nem kettős, nem elme-vezérelt, épp ezért boldog. Hiszen nem megvezethető az illúziók világa által. Szerintem Jézus mondása a lelki- szegényekről valami hasonlót jelent. Ez nem szegénységet, csak egyszerűséget, a dolgokhoz való egyszerű és gyermekien szívbéli hozzáállást jelenthet, amiben a tudomány és a tudás, az elme hatalmai, melyek lerántanak a kettősség világába ( a Világba!), nem kaphatnak helyet.
Na, tegyük át egy másik blogba?
Namaste
"Az egységélmény nélkül az egész békesség filozófiát el lehet felejteni." - ez ma jött szembe velem és adta az ötletet, hogy két nap filózás után mégiscsak reagáljak azokra a pontokra, ahol szerintem sántít, az amúgy tényleg jó írásod Csaesz.
Nem világos, hogy "tantrikus út" alatt most az önismereti, mindent belső meditációval megoldó utat érted; míg a téves, hurráoptimizmusos utat pedig mindenféle jógairányzattal azonosítod ezek szerint?
"Számomra a tantra az élet teljességének mély megélését, befogadását, és ezek által az „én” megtapasztalásainak, tudásának kitágítását jelenti. Az élethez hozzátartoznak a kellemes és a kellemetlen lelki élmények, tapasztalatok egyaránt."
Én ezt kibővíteném azzal, hogy szerintem az élethez a kellemes és kellemetlen fizikai élmények és tapasztalatok is hozzátartoznak ugyanúgy.
"Úgy emlékszem, hogy a tudatos lelki utam elején nem nagyon adott más választást az élet, mint belemenni a rossz érzésekbe"
Én kezdem úgy látni, hogy az önismereti, meditálós utat azok választják előszeretettel, akiknek ez jól megy, akik könnyedén belemennek a rossz érzésekbe már, ismerős, biztonságos tereppé alakul ez a terület, míg a pozitív érzések megtapasztalását pedig félvállról veszik, vagy elintézik egy rövid meditációval, ahol esetleg érdekes módon bele se mernek menni olyan mélységig/magasságig, mint amilyen mélységig simán bevállalják a másik végletet.
Lehet hogy tévedek, meg hát ahány ember annyiféle út, mindenesetre az összes jógát egy kalap alá véve, egy ilyen önismereti oldalon kijelenteni, hogy az az út mind téves, ez az út a jó.. - ez így ebben a formában szerintem nincs helyén. Nem minden fekete vagy fehér, nincs út ami mindig mindenkinek egyformán való.
Például az olyan, hozzám hasonló ember, aki hajlamos a depresszióra, a negatív gondolatokra és ezek örvényként szippantják magukba állandó jelleggel, nem hiszem hogy az örvény aljáról olyan könnyen kiutat találna ha még meditációban rá is erősítene erre. Őt nem biztos hogy az hozná egyensúlyba. Ami viszont minden esetben egyensúlyba hoz ahogy látom, nem tudom miért, az a fizikai testmozgás. Vagy ott a transzlégzés például! A kundalini jóga amivel mostanában ismerkedem, nagyon közel áll hozzá, erőnléti légzőgyakorlatokból áll lényegében az egész. Kifejezetten a "lélek-zet"-tel dolgozik, fizikai erőfeszítések mellett, aminek a hatása: Egyensúly. Igen, anélkül hogy közben szarul érezném lelkileg magam, fizikailag igen, de lelkileg nem. Nem tudom miért, de nekem ez, mint gondolatorientált embernek, utam ezen szakaszán kiválóan működik. És tisztul a lelkem, a személyiségem valahogy magától. Illúzió lenne az egész azt mondjátok? Meglátjuk, azt mindenképpen látom már, hogy csak meditálni nem elég, kell a testmozgás is, sőt az inkább kell, nekem legalábbis.
Visszatérve a legelső mondatodra, nekem például mostanában más a tapasztalatom mint neked, én inkább önismereti, negatív dolgokon meditáló embereken nem látom azt a nyitottságot, rugalmasságot a külvilágból érkező bármiféle ingerekre, mint amit mondjuk jógát gyakorló embereknél látok. Nem ez lenne pedig épp a tantra? Kiterjeszteni a rugalmasságot, megélni a kényelmetlenséget minden pillanatban az életben is, ha annak ott van a helye, nem csak belül.
Nekem erősödik a gyanúm, hogy csak a meditáció nem adhat végső megoldást, ahhoz akkor felesleges lenne a 3d-s világ, vagy nem?
1. kérdésedre: nem, nem így értettem. Sőt szerintem az önismereti út sem mindent meditációval megoldó út. Önismereti táborok, tanfolyamok valóban inkább erre vannak kiélezve, hisz így pár nap alatt nagyobb a fejlődés lehetősége, mintha csak úgy lennénk, élnénk egymás mellett, egymást és önmagunkat a kapcsolódásokban megtapasztalva. De aztán ha hazamegyünk, nem szükséges állandóan meditációba merülnünk, hogy egy kis lelki életet éljünk! :)
Ugyanakkor a jógairányzatokra sem húztam rá globálisan a másik életszemléletet. Sőt, nem tartom téves útnak sem. Csak tévedésnek. Amire rá lehet jönni úgy is, ha kipróbáljuk azt az utat és megnézzük, meddig visz el. Így nagyon is van létjogosultsága és nem téves út, hiszen tapasztalatokkal jár, növeli a tudásunkat.
2. jogos a kibővítés, szerintem is!
3. mások nevében, akik szintén meditálnak sajnos nem tudok nyilatkozni, de a magam nevében szeretném elmesélni, hogy az elején pont azért nem adott más választást az élet, mert magamtól eszem ágában sem volt nekem se a rossz érzésekbe belemenni, és már ott lett volna az ideje.
Lehet húzni ezt egy ideig, pár évig, aztán ha a lélek tapasztalni szeretne azon a téren is, úgyis megteremti magának az erre kényszerítő életeseményeket, mint ahogy az én esetemben is volt.
Valóban a kellemetlen megélésekkel többet foglalkozom meditációban, mint a kellemesekkel, hisz valahogy a kellemes irányba éberen is sokkal jobban engedi a személyiségem a tapasztalást. Az éber tudatállapotban levő tapasztalásokat is ugyanolyan értékűnek tartom.
Amúgy szerintem a tantrának semmi köze a meditáláshoz, hisz az egyik egy filozófiai irányzat, a másik pedig egy eszköz, amivel a személyiség pl.félelmekből adódó ellenállását ki lehet küszöbölni. Nem mosnám össze a kettőt, blogomban nem is említettem a meditációt ha jól emlékszem.
"nincs út ami mindig mindenkinek egyformán való." - Nem lehet, hogy inkább eszközt akartál írni te is ebben a mondatodban?
"Nem ez lenne pedig épp a tantra? Kiterjeszteni a rugalmasságot, megélni a kényelmetlenséget minden pillanatban az életben is, ha annak ott van a helye, nem csak belül." - Számomra érdekes, ahogy a belült és az életbent így ketté tudod választani. Ezt így nem is értem. De ha így gondoltad, akkor egyetértek: " megélni a kényelmetlenséget minden pillanatban az életben is, ha annak ott van a helye"
rugalmasság alatt elfogadást értesz?
A meditáció nem a végső megoldás, az csak egy eszköz. A 3d-s világ sem a végső megoldás. Az is csak egy eszköz.
Ilyen értelemben a meditáció is, a 3d-s világ is, egy emberélet is, minden csak eszköz. Sőt az eszköz, és az eszköz használója is egy, mert minden egy. Így hát mindenféle eszköz használata megengedett és mivel nincs két egyforma életút, de minden út ugyanoda vezet, ezért nincs hibás út, vagy eszköz sem szerintem.
Attól, hogy egy út tévedésnek, kerülőútnak látszik egy bizonyos ember szemszögéből, attól még az lehet szebb, járhatóbb, tanulságosabb, testhezállóbb a másik számára, nem tudhatjuk mi kell a lelkének, milyen tapasztalás. Viszont bármi amit hibának látunk a viselkedésében, felhasználható saját magunk számára, ha magunkra vetítjük, tükrözzük azt ugyebár.
A rugalmasságot én nem korlátoznám le elfogadásra. Igazából szerintem a legfontosabb tulajdonság a rugalmasság univerzálisan, ha ez van, minden van. Még az is lehet, hogy a szeretet is valahol rugalmasságból épül fel alapjaiban. Az élet mindenképpen.
Szia Csaesz, Megkérdezhetem, milyen jógairányzattal ismerkedtél meg? Azért kérdezem, mert én is megismerkedtem eggyel, és hasonlóan érzek, mint ahogy leírtad. Mindig a nyugalom, béke állapotában lenni, nem vezet elfojtáshoz? A táplálkozási tilalmak szintén ott vannak.
Bennem egy kérdés merült még fel, Istent mióta érdekli, hogy eszek-e hagymát, fokhagymát stb.. Csak mert ezek tiltottak ennél az ágazatnál.
A spirituális utak a személyiség meghaladását célozzák. Azért van ennyi féle, mert a személyiség szerkezetünk és fejlettségi szintünk is nagyon különböző.
Nagyon letisztult, higgadt, introvertált személyiségnek felel meg, a belső békében élés, aki már a negatív oldalát nagymértékben feldolgozta.
Azok az emberek viszont, akik megéletlen állati és emberi szenvedélyeket, érzéseket hoznak a mostani leszületésbe, ez az út valóban az elfojtáshoz és más, spirituális betegségekhez vezet. Ezekről volt már szó korábban, itt az oldalon.
http://onmegvalositas.hu/blog/aditi/10_spiritualis_uton_terjedo_betegseg
8-as és 9-es pontban van leírva, hogyan tudnak "béke-centrikus" irányzatok félrecsúszni.
Ha valamit az ember elutasít, kizár, harcol ellene, erőből akar megváltoztatni, azzal a dualizmus körtáncát erősíti. Hiszen energiát adunk neki. Más képesség az elengedés képessége, de a spirituális ego képes elengedésnek ünnepelni az elfojtást.
A tantra útja azt jelenti, azért kaptam, azért érzem, mert dolgom van vele. Belemenni, megismerni és eggyé válni vele, bármilyen érzés, indulat legyen is az. Az elfogadással a feltétel nélküli szeretet feloldja a szívben az érzelmi töltéseket, ahogy Csaesz a blogindítóban írta. Semleges tényként, a Valóság részeként kerül be a helyére.
nem szeretném leírni a nevét, nem a lehúzásuk volt a célom. Az írás igazából nem is kifejezetten róluk szól, hanem ideológiák közötti eltérésekről. Üdvözlettel
Ehhez szeretnék még hozzáfűzni néhány általános gondolatot:
Táplálkozás szabályok mentén nálam ugyanaz a kategória, mint táplálkozás a megszokások mentén. Mindkettő azt jelentheti, hogy nem vagyunk kapcsolatban igazán Önmagunkkal, vagy hogy nem bízunk Önmagunkban.
Valóban nehéz kapcsolódni és sok torlasz van felszíni tudatunk és valódi lényünk között, és az ebből fakadó bizonytalanság érzetünket próbáljuk kiküszöbölni úgy, hogy vagy szabályokat állítunk magunknak a táplálkozásunkban is, vagy megszokásból, megrögzöttségeinkhez való ragaszkodásunk szerint étkezünk.
Az ideális az volna, hogy ha a táplálkozáshoz és magához az egész életünkhöz is spontánul állnánk hozzá: figyelve a belülről fakadó aktuális szükségleteinket vennénk magunkhoz a táplálékot, semmit nem elutasítva önmagunktól és semmi olyat nem betuszkolva a szervezetünkbe, amire annak nincs szüksége.
Még az elutasításról: szerintem különböző ételek elutasítása sem összeegyeztethető a mindent befogadó tantrikus életszemlélettel.
Aki pl. elutasítja a húst, az szerintem analóg a bennünk lévő agresszió, a halál, a gyilkolás... a fizikai lét eme durvább rétegeinek elutasításával.
Én nem ismerek olyan vegetáriánust, aki felismerte, hogy a valódi lénye nem igényli a húsevést. Ehelyett okok, amiket megfigyeltem saját környezetemben: haláltól, betegségektől, öregségtől való félelem, gyilkolás elutasítása, spirituális előrehaladottság utáni vágy, divathóbort, Nagy Mester követése.
Aztán hogy a hagyma milyen okból van a tiltólistán valakinél: hát arról még halovány ötletem sincs.