Megbocsátás avagy lelki nagytakarítás | Önmegvalósítás.hu

Megbocsátás avagy lelki nagytakarítás

Szerintem a lelki nagytakarítás a megbocsátás.
Persze mi itt akik az oldalt látogatják már mindanyian gyakoroltuk a megbocsátás különbözö technikáit.
Mi lenne ha ezeket az élményeinket megosztanánk egymással?

Beküldte: | 2013. máj.. 05. vasárnap - 18:28

Hozzászólások

13 hozzászólás
u.erika képe
Itt folytatnám a beszélgetést a ,,Kudarcra vagyok ítélve?" blog
2013. május 07. kedd, 23:51 | u.erika

Itt folytatnám a beszélgetést a ,,Kudarcra vagyok ítélve?" blog írójával.

De igen.Felzaklat...
Ezért van az hogy hónapokon át csak játszom a gondolattal mielött rászánnám magam.
De eddig kettöböl kettönél sikerrel jártam,bár amikor megteszem ezt a lépést számolok a negatív fogadtatásra is...az elsönél azt éreztem hogy csak erre vártak,és most megint beindul a közös munkakapcsolat.
A másodiknál is mint ha egy gát szabadult volna fel,és a beszélgetést követöen kifejezetten azt éreztem hogy egyenesebb lett a gerincem.

Ezek az élmények felzaklatnak igen,de pozitív értelemben.

A válaszodból úgy tünik hogy nem bocsátottál meg.Ez amiröl én beszélek ez a megbocsátás önmagamban kezdödik,ennélkül reménytelen.
De csak akkor tudok megbocsátani öszintén ha megértem hogy miért volt ez mégis jó nekem,és erre általában az hozza meg a választ ha utólag a helyzetre visszanézek.
De csak akkor tudom értékkelni a multban elszenvedett sérelmeimet ha a sérelmeimböl továbblépek,nem ragadok bele keseregni hanem igyekszem partra vergödni és boldogulni.

Amikor rájövök hogy a mások negatív szereplése az én érdekemben történt és a javamat szolgálta még hálás is vagyok neki amiért ö felválalta a negatív szerepet az én érdekemben.
Mondjuk az illetö nem tudatosan megy bele ez efféle szerepbe és föleg nem azért hogy nekem segítsen,hiszen akkor amikor a kitolást kiseszelte vagy megtette éppen az ellenkezöjén járt az esze,de ha megértjük az összefüggéseket és magasabb perspektivából látjuk a helyzetet akkor a kudarc élményeinket át tudjuk fordítani érzelmileg is mert már megértjük hogy minden a mi érdekünket szolgálja.
A környezetünk pedig csakis olyan húrokat tud megrezegtetni bennünk amikkel bírunk.Még akkor is nem szeretnénk vele azonosulni akkor is rendelkezünk vele és amíg ezekkel nem vagyunk hajlandóak szembenézni akkor bármikor bárki pengetheti az érzelmeinket.

Írom ezeket önmagamnak...is.Erika Szeretettel!

Aditi képe
Kedves Erika! Megint nagyon "egy húron pendülünk". Mai
2013. május 08. szerda, 23:36 | Aditi   Előzmény

Kedves Erika! Megint nagyon "egy húron pendülünk". Mai tapasztalatom, hogy addig nem tudtam megnyugodni, és ezt követően megbocsátani, és ezt követően hálás lenni, amíg meg nem értettem az összefüggéseket.

Ez több következtetésre indított.

1. A legjobb technika a megbocsátásra (nekem), nem a legkülönbözőbb mindenféle szívnyitogatási és egyéb módszer (bocsánat, nem nézem ezeket le, csak annyit próbálkoztam, de más sikeresebbnek bizonyult), hanem az összefüggések megértése. Van hogy ehhez segítséget veszek igénybe, mert néha nehéz az érzelmek ködén át látni, de már van, amit egyedül meg tudok oldani ilyenkor.

2. Az összefüggések megértéséhez "bele kell nézni a kútba", vagyis addig kell belemerülni a tapasztalásba, amíg az orrunk elé nem kerül a napnál is világosabban a "kaki", vagyis a tévedésünk. Ez fájdalmas tud lenni, és sok energiába kerül. Viszont az eredménye a tisztánlátás és a megértés.

3. Valószínűleg jobb, ha minél előbb megtanulunk bízni a megérzéseinkben, mert akkor nem kell végigjárni ezt a mélységekbe merülő mutatványt és a tanulást is lerövidíthetjük. De ehhez el kell engedni a kényszeres megérteni akarást. A megérzése természetes úton tartalmazza mindazt a tapasztalatot és tudást, amit a szenvedéseink és elemezgetéseink eredményeznek. Állati.

4. A kényszeres megérteni akarásom a biztonságérzetembe való görcsös kapaszkodásából adódott, ami annak a következménye, hogy a hitemmel olykor nem állok nagyon jól. Akinek erős a hite önmagában, van önbizalma, az mer hallgatni az intuíciójára.saját magára. Szóval erősíteni kell a hitem, és akkor jobb életem lesz. Amúgy ez ráadásul a nőies út "Istenhez". Az intellektuális "jóga" a férfi útja.

5. Jó tudni, hogy az Élet jobban tudja, mi a jó nekünk ( a belső én, a szellemünk, Isten, vagy nevezzük ahogy akarjuk). A Nagy Összefüggésrendszer. (Ez amolyan Bakos világlátás :) ) Ez növeli a bizalmam az Életben, és abban, hogy engem szolgál - még ha kudarc formájában is jelentkezik. Ez a tudat békét ad és alázatot.

6. El kell választani a negatív szereplő személyiségét és viselkedését a ránk gyakorolt hatásától. Isteni lelkünkkel valóban hálásak lehetünk érte, de tartozunk a földi énünkkel a földi énjének is a megfelelő reakcióval: hogy el tudjuk helyezni őt ott az életünkben, ahol a legharmonikusabb helye van. Van, hogy ez "a soha többé viszont nem látásra - harmonikus helye" . :) Van, hogy a vágyunk elfogásáé és azé, hogy egy bizonyos, vagy több vágyunk nem minket szolgál abban a helyzetben.

Egyenlőre ennyi. de még feldolgozás alatt... :)

Namaste

Domoszlai Katalin képe
Hellinger ezt javasolja bocsánat kérés helyett, vállald fel ezt:
2013. május 08. szerda, 9:11 | Domoszlai Katalin

»Elkövettem ellened valamit. Viselem a következményeit. Sajnálom az ezzel neked okozott fájdalmat.« Ezekkel a kijelentésekkel az ember önmagáról beszél, és cselekvőképes marad. És megtiszteli a partnert. A kapcsolat akkor kerül a helyére, ha lehetőség van az elrontott dolog jóvátételére, aki hibázott, jóvá teszi, a másik ember pedig elfogadja.

Jóvátétel és felelősségvállalás nélkül pusztán az egók alá és fölérendelődése zajlik.

Mindenképpen úgy érdemes a bocsánatkérés aktusát megvizsgálni, hogy attól, ami történik, melyik egó kerül alá vagy fölérendeltségi szerepbe. Ha elvárok valamit a másik embertől, például azt, hogy megbocsásson, ebbe bele van rakva az az energia, ha nem vagy rá képes, hogy megbocsáss, nem vagy elég jó. Tehát aki hibázott, máris a megbántott ember fölé helyezte az egóját egy kis ügyes csűrés-csavarással.

Másik oldalról, amikor a megbántott ember kegyet gyakorol azzal, hogy megbocsát, az egóját a kis bűnös alávaló egója fölé tudja emelni.

A belső rendrakás első lépése az, hogy a megtörtént megbántás negatív érzéseit fel kell dolgozni. Legyen az düh, csalódottság, sérelem. Nagyon fontosnak tartom, ha újra és újra ugyanaz a típusú esemény sodor el bennünket, akkor keressük meg a legelső ilyen élményt és az oldás ott történjen meg. Ha elfogadtuk a megtörtént dolgot, letisztult érzésekkel, akkor lehet a jóvátétel helyes mértékében megegyezni. A lényeg, hogy lelki szinten akkor kerül teljesen a helyére a dolog, ha a legvégén két teljesen egyenrangú ember egyezsége áll. Általában ezt a helyén levőséget ha az egyik ember a belső munkájával megteszi, a másik ember fellélegzik és elfogadja.

Amíg viszont bármilyen elfojtott negatív indulat határozza meg a mélyből a cselekvésünket, legyen az a megsértett büszkeségtől a feldolgozatlan szomorúságig, mindenképpen játszma fog elindulni. A játszma elindulása jelzés arra, hogy mind a két félben ott a negativitás, ami kapcsolódni tud.

Tehát a megfelelő hozzáállás az elfogadás, azért kaptam a tanítást, mert dolgom van vele. Ha valaki egós szándékból a másik embernek rosszat tesz, akkor viszont szerintem műalázat hálát érezni. Hálás azért lehetek, hogy fel tudom dolgozni, el tudom fogadni azt, amit történt, hogy fejlődhetek általa. Viszont őszintén fel kell vállalnom annak a kommunikációját, hogy a másik ember milyen érzést váltott ki belőlem. Bármi mást kommunikálok, akkor hazudok. Tehát ha fájdalmat okozott nekem ami történt, kimondom, ez nekem nagyon fáj.

Mondok erre egy példát. Elterjedt jelenség a facebookon a másik ember nyilvános megszégyenítése. Ha belefutok ebbe, hogy megtörténik velem, akkor feldolgozom, feloldom. Viszont nem fogok visszajelezni, hogy hű de szuper, hogy megszégyenítősdit játszottál velem, mert ezzel egy egóból eredő, nagyon negatív emberi cselekedetet erősítek meg a másik emberben. Energiát szerez az egója a kárörömből. Ha hálálkodok hogyan tanulja meg azt, hogy belül fogadja el és szeresse önmagát, hiszen a saját belső szégyenét vetíti ki a másik emberre, amit önmagában nem tud elfogadni azt támadja meg kívül?

Az a helyes véleményem szerint, hogy mérjük fel, a másik ember képes-e a viselkedésének az igazi okát önmagában megkeresni?

Ha még nem érett az önismereti gondolkodásra, a válasz egyértelmű nem. Akkor ezt nekem kell elfogadni, ő itt tart. Ha nem tudom elfogadni, az arra tükör, saját magamat nem tudom elfogadni, ott ahol tartok.

Aditi képe
"A kapcsolat akkor kerül a helyére, ha lehetőség van az
2013. május 08. szerda, 23:55 | Aditi   Előzmény

"A kapcsolat akkor kerül a helyére, ha lehetőség van az elrontott dolog jóvátételére, aki hibázott, jóvá teszi, a másik ember pedig elfogadja."

Szerinted lehetséges-e ez abban az esetben is, ha egy lelkileg sokkal fejletlenebb emberrel való kapcsolatról van szó? Sokáig ebben hittem én is, de most másodszor kellett azt tapasztalnom, hogy a kiegyenlítésre már nem adott esélyt az élet. A második esetnél el kellett )kell) döntenem ezt (hogy miután én megtettem amit meg kell lelkileg, nyugodt vagyok és hálás, kell e még kommunikálnom a másik fél felé bármit is). Az első esetemben nem tudtam magamban sem feloldani ezt a konfliktust, pedig évekig falakba ütköztem az "egyenlítési" kísérleteimmel. Most úgy érzem, bölcsességgel meg lehet oldani a dolgot: a másik tett egy bántó lépést, de beláttam, azért tette, mert én sem tettem mag azokat a lépéseket, amiket helyes lett volna. Túl sokáig nem engedtem el, és már értem, hogy ez milyen reakciót vált ki a másikból, aki ráadásul fejletlenebb (sajnos) és ezért tehetetlennek érzi magát a "béklyómban"-. Ezt megértve, és azt, hogy ő minden megtett, amit tudott, elszállt minden rossz érzésem, csak a jó maradt és hálát érzek, hogy ennyivel megúsztam ezt a tanulást, megbánást, hogy egy kicsit is bántottam és szeretetet és örömet, hogy megtapasztalhattam a kapcsolatot. És jó emlékezni, pedig nagyon friss a "szakítás" (Ráadásul nem egy rövid "túra" volt.)

Ugyanakkor ha arra gondolok, írni kellene neki esetleg, vagy próbálkozni, hogy a rossz elválást ketten is feloldjuk, nincs rá jó érzésem, illetve úgy érzem, ő nem valószínű, hogy ezt akarja. Én is jobbnak érzem, ha mindkét ember meg tudja egyszerre vagy egymás után, de egymással is tenni, de ebben az esetben lehet, hogy nem ez a harmónia. Egy tapasztaltabb férfi ismerősöm azt mondta, hogy a fejletlenebbtől ne várjam, hogy úgy akarja lezárni, ahogy én, csak fogadjam el, és örüljek ezzel együtt. És tanuljak belőle, legközelebb hallgassak jobban az intuícióimra, akkor nem kell eljutni idáig, és erre kényszeríteni egy gyermekibb lelkű lényt, hogy bántó dolgot tegyen. Vagyis nekem kell a bölcsebbnek lenni - elsősorban természetesen önmagammal. Ezt el tudom fogadni.

Szerinted is lehet, hogy ennyiből vége, legfeljebb, ha évek múlva összefutunk, amikor már benne is feloldódtak a dolgok, akkor egyenlíthetünk, vagy azt sem kell, vagy törekednem kellene hogy újra beszéljünk és "szebben" váljunk el? Valami miatt, annak ellenére, hogy ezt favorizálnám, egy hang azt mondja, ne erőltessem.

U.I: tulajdonképpen a kiegyenlítés olyan téren megtörtént, ami szellemileg helyes, a dolgok a helyükre kerültek, mindketten felszabadulhattunk a közösen viselt teher alól. Csak a kommunikáció mikéntje nem volt igazán tudatos és a bántás ebben volt.

Domoszlai Katalin képe
A rossz elválást először belülről oldd fel
2013. május 09. csütörtök, 7:09 | Domoszlai Katalin   Előzmény

ennek hatására már egyik részed sem kívül akarja a problémát megoldani. Az a részünk, aki még kötődik, aki szeretné az elengedett partner szeretetét és elfogadását újra megkapni, hibáztatja azt a részünket aki a szakítás mellett döntött. Még akkor is, ha ez egy abszolút bölcs döntés volt. Ez mellett még nagyon fontos, hogy azt a személyiségrészünket is el kell fogadni és meg kell érteni, aki csak arra képes, hogy csúnyán rendezze le a dolgokat. Először megérted, elfogadod. A fejlődésed során aztán elkezded kontrollálni. A végleges megoldás pedig az, ha a bölcs éned felneveli, megtanítja arra, amiben még nem tudatos.

A jóvátétel akkor fontos, ha a két ember folytatni akarja kapcsolatot. Mert a jóvátétel megtörténte nélkül, az a fél, aki veszített, de elnyomja a kiegyenlítődés iránti vágyát, ösztönből fog revansot venni. Az a fél, aki pedig hibázott, a lelkiismeret furdalással lesz megterhelve, ezért a kölcsönös szeretet, az önmagunk és a másik iránti tisztelet áramlása sérül. Hogyan büntetünk ösztönből, nem tudatosan? Például úgy, hogy elfelejtünk dolgokat, kisebb-nagyobb baleseteket okozunk a másiknak, vagy véletlen tönkreteszünk valamit, ami a másiknak fontos.

Hellinger ajánlása szerint, amit jóvátételként kérünk, legyen komoly kérés és mégis tegyük bele a nagylelkűségünket is. Komoly legyen, de kisebb súlyú, mint az, ami eredetileg történt. Így fel tud oldódni.

u.erika képe
A ,,rossz elválás" emléke maga a megbántottság. Èn is pontosan
2013. május 09. csütörtök, 11:26 | u.erika   Előzmény

A ,,rossz elválás" emléke maga a megbántottság.
Èn is pontosan erröl beszéltem hogy elöször belülröl történik a feloldás,és szerintem bármiféle technika hatástalan ha nincs mögötte megértés.Ha már átlátom a történet értelmét akkor pedig már nincs is szükség belsö oldásra mert maga a megértés az aminek a következménye hogy megbocsátok.
De.Mint minden ami belülröl azaz láthatatlanul történik az feltétlenül meg fog jelenni a fizikai szinten is,és olykor aktívan veszünk részt magunk is ezekben az eseményekben.Hiszen ezért létezünk mi magunk is fizikai megjelenési formában.Ha elég lenne csak a belsö munka akkor mi szükségünk van az anyagra!?
Igen is oda kell mennünk,vagy felemelni a telefont ...tenni valamit fizikailag,persze ha a belsö hang azt mondja ,,most alkalmas"(Aditivel egyettértek..) és lehet hogy Hellinger sokra vitte és ezért minden elismerésem de az ö technikái számomra nem bírnak akkora értékkel mint a saját megtapasztalásom,vagy bárki más technikája vagy megtapasztalása.

Azért kaptuk ezt a lehetöséget hogy fizikai formában vagyunk hogy a fizikai világban is cselekedjünk,és nem pedig mozdulatlanságba kényszerítve a testet szellemi szinten legyünk aktívak.Persze az is kell a szellem aktivsága,de az elmélet után minden esetben jön a gyakorlat és a gyakorlati eredmény az ami bizonyosságát adja a lelki munka hatékonyságának.

Üdv!Erika

Domoszlai Katalin képe
A megbocsátás nem következmény
2013. május 10. péntek, 7:42 | Domoszlai Katalin   Előzmény

hanem annak a jele, nem tudsz olyan mélyen megnyílni, megélni az érzéseidet, amiről az Eszter írt.

Az egó bocsát meg, mert ezzel biztosítja saját magának azt az érzést, szuper vagyok.

Mélyebb lelki szinten azt tapasztaljuk, hogy a megbocsátásra a lelkünknek nincsen szüksége, hiszen teljes rálátása van arra, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett.

Számunkra ez nem elmélet, hanem maga a gyakorlás. Tehát az oldásokat addig csináljuk, amíg az adott életesemény teljesen a helyére tud kerülni, ahol a Rend a pozitív és negatív érzések rétege alól felragyog.

Aditi képe
Katalin, képzeld, megoldottam a dolgot.
2013. május 10. péntek, 11:49 | Aditi   Előzmény

Katalin, képzeld, megoldottam a dolgot. Mégiscsak felkerestem, és hihetetlenül jól sikerült. Ehhez kellett, hogy megértsem, mi történt köztünk és őt is, és hogy elengedjem a ragaszkodó énem akaratát. De ehhez a megértés hozzásegített.

Tudomásul vettem, hogy vége, minden más látszat, érzés, emlék, stb. ellenére, a valóság ez, és örülhetek, hogy egy ilyen sokat adó kapcsolatban lehetett (végre) részem.

De a legjobb az egészben az volt, hogy a megérzésem beigazolódott, legyőztem a félelmem meg az agyalásom, hogy vajon ő mit gondol...stb, és tisztán elé állva elmondtam, hogy szeretem, de elengedtem, és megértettem, miért csinálta amit csinált. Nem esett jól, de nem haragszom. Azt hiszem ezt kellett tennem.

Még soha nem volt részem ilyen nagyszerű élménben egy "szakításkor". Épp olyan megkönnyebbült és felszabadult vagyok, mint amikor még nem is ismertem, úgy érzem semmi rossz nem rakódott le az egészből a lelkemre, viszont sok mindenre megtanított és sok szeretet kaptam és adhattam - jóval tudatosabban mint valaha. Olyan marad az emléke a szívemen, mint valami ékszer, amiben mindig gyönyörködni tudok amikor ránézek.

Jó volt egyesülni ezzel az emberrel a szeretetben az elválás fájdalmában és örömében, a közös, magunkért és egymásért való megegyezésben, az egymást való támogatás megerősítésében. Ezt nem lehet jól leírni, mert a lelkeink is átélték. Valamiféle karmát oldottunk, ezt érzem, mert már az elején amolyan lelki társnak éreztem, most is - csak kötöttségek nélkül.

A legjobban az esik, annak az érzésnek az átélése, hogy el tudtam engedni. Nagyon jó érezni a szeretetet ami minden mást begyógyít. Szeretem, de kötés nélkül, szabadnak érzem magam, de érzem, hogy a szívemből nem kellett kivetnem, és már most integráltam belőle szinte mindent a szívemben, amit kellett, amit az előző nagy kudarcos kapcsolatommal még mindig nem teljesen tudtam megtenni. De ez azokon a sebeimen is sokat segített.

Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a történetnek. :)

Köszönöm a hozzászólásod!

Namaste

Domoszlai Katalin képe
Veled örülök Aditi
2013. május 12. vasárnap, 10:32 | Domoszlai Katalin   Előzmény

köszönöm, hogy megosztottad.

nem létezik olyan, hogy másoknak megbocsátunk
2013. május 08. szerda, 11:06 | csaesz

Saját emlékeim alapján két külön részre osztanám megbocsátás témakörben a lelki munkát.

Az egyik, amikor a fájó érzések megélése során rájövök, hogy én tévedtem: olyat vártam el a másiktól, amit ő adni, felmutatni nem képes, tehát a haragom, fájdalmam, akármim tulajdonképpen a saját téves elvárásomból fakad. Így aztán megbocsátani max. csak önmagamnak kell a tévedésem miatt.

A másik a keményebb dió nálam: amikor akárhogy is forgatom ide-oda a szálakat magamban, mindenképpen azt találom, hogy a másik ártott nekem.
Ilyenkor első körben a másik fél szándékát vizsgálom meg.
Néha nem kifejezetten találok szándékot, inkább csak tévedést.
Ha szándékot találok mögötte, rendszerint rájövök, hogy valami félelem áll az ártás mögött, pl veszteségtől való félelem. Ettől már kicsit enyhülök is, hiszen félelmeim nekem is vannak, valamint találtam és elfogadtam már olyan élethelyzeteket, melyekben én is ugyanígy nyilvánultam meg a félelmeim miatt. Szerintem mély, igazi megbocsátáshoz szükség van arra, hogy belül, magunkban megismerjük az ehhez hasonló, régi vagy akár mostani viselkedési mintáinkat. Valamint megismerés után, fontos, hogy megértsük és a szívünkbe zárjuk ártó, irigy, önző stb önmagunkat, azaz megbocsássunk saját magunknak.
Azonban a lelki munka ebben a második esetben úgy lesz teljes, ha a másik fél szándékának vizsgálata után megkeressük azt is: vajon miért kaptam ezt a szituációt az életembe. Sok magyarázat lehet, például még nem fogadtam el magamban teljesen az ártó énemet. Ez egy általános ok. Aztán lehet konkrétan azzal is dolgunk, amit mondtak, csináltak... azokban a témakörökben nem ismerjük magunkat eléggé, vagy kifejezetten tévedésben vagyunk önmagunkkal kapcsolatban. Fontos, hogy tudjam: az élet úgy működik, ahogy ki mit kap, mindenképpen dolga van vele. Nincs olyan, hogy a másik a hibás. Ennek fényében addig kutatok önmagamban, amíg meg nem találom a pontos válaszokat a miértre. Onnan tudom, hogy minden okot tudatosítottam, hogy a fájdalom, harag, vagy bármi más érzés amit eddig éreztem az illetőre vagy a szitura gondolva, egyszerűen megszűnik bennem. Megértéssé, nyugalommá, békévé válik. Szóval, ha jól végeztem a dolgom, ebben az esetben is rájövök, hogy nincs is mit megbocsátanom a másiknak, minden pont a helyén volt az adott történetben és egyedül én voltam a szitut kiprovokáló személy.

A végére csak oda lyukadtam ki, hogy nem létezik olyan, hogy másoknak megbocsátunk. Hiszen minden esetben végül önmagunk tévedései, önismeretünk hiánya az oka annak, ami történik velünk. Így az őszinte megbocsátás tulajdonképpen csakis önmagunkra irányulhat, és az nem más, mint önelfogadás.

fehercsongor képe
Megbocsátás
2013. május 14. kedd, 0:39 | fehercsongor

szerintem az :ha már csak mosolygok a céltévesztésünkön,és ez a mosoly keltette lágy szellő semmi hullámot nem kavar érzelmi pocsolyámban.
Gondolatilag az általam fogható szinten kielemezve tiszta már az ügy,lezárt.
Az adott szinten nem magyarázható kérdések pedig félretettek az életfilmem mozizásakorra.
(A tanulságok,szükséges változások a megélendő célok közé feladottak.)
És a testem sem borzolódik,amikor eszembe jut a létrejöttekor / vagy után megbocsátás szükségességét megkívánó lábnyom/om.
Üdvözlettel : felacso

GulyásÁgi képe
Megbocsájtás élmény, egy korszak vége
2013. május 20. hétfő, 10:33 | GulyásÁgi

Mostanában régen vettem részt a társalgásban időhiány miatt, de visszakanyarodok erre a témára, mert nagyon fontosnak tartom.
Egy megbocsájtás-élményemet mesélem el. Valahogy, valamiért régebben én nem szoktam haragudni, a fájdalmat magamba gyűjtöttem régen és mindenért magamat hibáztattam. Nem bántottam vele magamat, csak elkönyveltem szépen, hogy milyen béna vagyok. Mint kiderült később, volt ennek egy magzatkori ős-bűntudat oka, utólag már értem, de az ember ilyesmire igazán nem gondol, még álmában sem, és az önmagam okolása volt a természetes állapot. Persze mindkét éremnek két oldala van csak én mindig csak a magam oldalát láttam igazán sárosnak. Felmentettem én mindenkit minden alól, csak az pont nem igazi megbocsájtás volt, még csak köze sem volt hozzá.
Az adott esetben, ami a férjemmel történt , én magamban azt gondoltam, hogy én nem haragszom. Az egész dolgot pontról pontra megértettem, pontosan tudtam, hogy én hol voltam benne bűnös, az első pillanattól kezdve a magam bűnét láttam nagyobbnak, és az egész ügyet legfeljebb apró beszólások formájában hoztam elő, a beszólásokról magamnak is azt állítottam, hogy viccesek.
Van egy barátnőm aki kineziológiai oldásokat csinál, és egy közös ügyünkben dolgoztunk valamin. Már nem is emlékszem pontosan, hogy miként jött elő az a bizonyos évekkel korábbi történés, de valahogy előkerült, nem azt oldottuk, csak valahogy szóba jött, gondolom a gyökereként az akkori problémának, amire oldást csinált nekem.
Még aznap este otthon valahogy előkerült a „téma” a férjemmel. Ültünk éppen egymás mellett és valahogy sírhatnékom támadt és kijött belőlem a fájdalom. Kimondtam, hogy megbántottál, nagyon fájt, nem érdemeltem ezt meg stb… Szerencsére a férjem van olyan jó fej, és olyan intellingens érzelmileg, hogy akkor újra, most megint évek után bocsánatot kért, ez volt az első reakciója, neki ez volt mindig is a természetes. Akkor éreztem meg, hogy mi az a megbocsájtás, mint ha valami mázsás teher esett volna le rólam, ami soha többé vissza nem jött, ott abban pillanatban örökre eltűnt. Nagyon szép és jó érzést volt, hasonló ahhoz, mint amikor a rajzfilmekben csillagokat és tüzijátékot rajzolnak a szereplő feje köré, aki pedig szívből vigyorog. Tényleg meggyógyult bennem azonnal az a fájó pont. Nagyon erős élmény volt és azóta egyáltalán még a nyoma sincs bennem a haragnak, vagy sérelemnek. Semmi beszólogatás, az egész történet már sehol sincs.
Nagyon fontosnak tartom, biztos ez is típustól függ, de talán mások is vannak így ezzel. Azzal ámítottam magamat hogy nem haragszom, és közben pedig, bár fogalmam sem volt róla, ott volt bennem az a harag és fájdalom. Csak sok-sok önismeret után értettem meg, hogy haragudni nem az ördögtől való dolog. Ki kellett mondanom és kellett hozzá egy érzelmileg intelligens másik fél és valószínűleg kellett az a kineziológiai oldás, vagy valamiféle „odafönti” segítség, vagy „engedély” is, mert egy ilyen kitudjahonnan jövő defektet tudatos módszer nélkül nem hinném hogy helyre lehet tenni. Ez az egyetlen élmény maga annyi minden addig nem igazán működő dolgot tett oldott meg. Soha többé nem volt gondom sem a megbocsájtással sem pedig a haragom beismerésével, ez pedig nagyon felemelő érzés. Nyilvánvaló hogy az sem normális állapot ha valaki tisztában van a haragjával és tudatosan őrizgeti és táplálja, ez is hasonlóan romboló hatású, nyilván ezt sem direkt csinálja senki.
Van olyan eset, amikor a másikkal nem lehet ezt megoldani, mert ha kimondod a haragodat csak mégnagyobb balhé és még több fájdalom kerekedik, vagy mert értelmetlen, vagy mert csak sárdobálás lesz belőle, vagy mert a másiknak eszébe sem jut bocsánatot kérni, vagy valamelyik fél nem tudja fogadni a bocsánatkérést. Nem olyan egyszerű a téma annak, aki ezt nem tanulta, nem hozta a családjából vagy máshonnan, de megtanulható, igazán alapkellék az „életbenmaradáshoz” Az ilyen esetekre, én úgy tapasztalom, hogy nagyon-nagyon jól működnek az ingyenesen hozzáférhető Szabó Ica féle „Életmentő gyakorlatok” (sziakademia.hu), ahol a meccset nem élőben, hanem egy gyakorlatban játszod el, mégis valahogy oldja a helyzetet és igazi megbocsájtásélményt nyújt, valahogy hasonlóan, mint a dolgok meditációban való megélése, szerintem nagyon jól működik és tényleg óriási segítséget nyújt.

Megbocsátás
2013. május 24. péntek, 17:21 | Látogató (útkereső)

Pont most olvastam egy magazinban.

"1. Úgy tudtam megszabadulni a fájdalmas múltamtól, hogy nem találtam benne többé önmagam számára semmilyen értéket. Az érték nélküliségben aztán már ítéletet sem vagyok képes alkotni. Csak örömöt. "
Kertész Gábor

Az gondolom, hogy a megbocsátás szempontjából kulcs fontosságú mondatok ezek. Jómagam azt tapasztalom, hogy ha nem találom valamilyen szempontból ÉRTÉKESNEK (önsajnálat, düh, bánat igazolása) azt hogy ENGEM, bármilyen szempontból megsértettek, akkor meg sem kell bocsátanom, hiszen nem haragszom, nem kívánom hogy bűnhődjék meg az a galád.
Ha ki tudom piszkálni a történetből az ÉN-t, akkor csak egy sztori lesz, mint egy bulvár lapban, vagy még annyira sem érdekes.

Mindenkinek minden jót :)