Várakozás
Mi generálhatja bennünk a szünni nem akaró várakozás érzését?
Mert ha megfigyeljük ez az érzés annyira emberi mint pl a gondolkodás hogy önkéntelen és nehéz kontrolálni.
Gondolkodunk,félünk,szeretünk,és várakozunk...ha nem csípjük el akkor szünet nélkül éljük meg ezek széles skáláját és végleteit akár.
Persze találunk jó okokat a várakozásos érzelmünkre,és milyen jó kis indokokat!Mint a félelmeinkre is ugyebár... :)
De mint ha belénk lenne kódolva a várakozás érzés,és ezért keresünk folyamatosan okokat amihez ezt az érzelmet köthetjük,de az idö is végzi közben a dolgát és minden várakozás beteljesül,vagy az hogy szembesülünk azzal hogy amire vártunk beteljesületlen vágy,és így gyorsan másfelé fordítjuk az érdeklödésünket a szünni nem akaró várakozás érzésünknek értelmet adva.
Sokan azt mondjuk nem szeretünk várakozni és mégis azt tesszük ha nem is tudatosul.
Már az is várakozás ha arra várok hogy kisüssön a nap,vagy hogy most várom hogy álmos legyek mert már este van.
Miért van bennünk ez a késztétés az örökös várakozásra?
Tényleg várjuk valami eljövetelét csak nem tudjuk hogy mi lesz az és ezért gyártunk újabb és újabb indokokat arra hogy ennek az érzésnek értelmet adjuk ki-ki a saját világában?
Hozzászólások
4 hozzászólásKöszönöm, hogy ezt leírtad és gondolkodhattam róla.
Igen hasznos volt számba-venni, hogy mikor mit is érzek/gondolok és miért is lehet mindez?
Én önmagamnak megkülönböztetem azt a várakozást, amikor valamit teszek/elindítok és türelmesen kivárok, hogy erre más/mások/az univerzum hogyan reagál/hogyan válaszol.
Aztán van az, amikor pl. arra várok, hogy szabira mehessek:) Ez azért van, mert itt és most fáradt vagyok és az elmém a szabadságra várakozással teremti meg számomra a lehetőségét, hogy a helyzet változni fog. Az ilyen típusú várakozás számomra azt jelenti, hogy az elmémben élek.
Ha az itt és mostban vagyok, akkor aktív tapasztalásban vagyok és nincsen bennem várakozás, csak megélés/átélés/tapasztalás.
Szóval én azt mondanám a fentiek után, hogyha várakozom akkor az elmém által bekorlátozom magam, vagy valaminek a beismerése/felismerése elől a várakozásba "menekülök", tehát nem az elfogadás, az itt és most teljeskörű megélése van bennem.
S ez számomra olyannak tűnik, mintha a kettő ki is zárná egymást: vagy egyik van (tapasztalás) vagy másik (várakozás).
Én így látom/érzem/gondolom, de jó lenne látni mások válaszait/érzéseit/gondolatait is!
Ezt a blogot akkor írtam amikor ezt éltem át.
Amikor érzed hogy történni fog valami ami felbolygatja a már poshadásnak induló állóvizet ami persze nyugis és kiszámítható de mint ha minden állna és nem látok az egészben több értelmet annál hogy csak létezem.Ez a mókuskerékben való menetelés már nem igazán inspirált...
Bocsi Kati amiért a facebookon megcáfoltam azt az írást amit beidéztél!
Csak akkor állítok valamit ha biztosan tudom hogy igazat állítok,és általában erre tapasztalás utján jövök rá.
Az történt ugyanis hogy elcsúsztam a munkahelyemen a vizes padlón egy üvegpohárral a kezemben ami széttört és úgy elvágta két ujjamat hogy azonnal müteni kellett.Ez volt március 21-én...Szerintem nagyjából érzékelhetö hogy ez egy hirtelen változás amit úgy éltem meg hogy nem készakarva bár az igényem meg volt rá a mókuskerékböl kikeveredjek...(kirepüljek;)
Egyszer csak kívül vagyok a keréken és nem bírom felfogni,azt hiszem hogy még mindíg menetelnem kell...pedig már nem is szabad.Az orvos azt mondta hogy bent kell maradjak egy éjszakára...amitöl teljesen kiakadtam és nevettem a helyzet abszurdításán,hiszen én csak bejöttem hogy lássák el a sebemet,számolva azzal hogy ezt varrni kell (ezért döntöttem úgy hogy a kórházba kell mennem)...aztán amíg ezzel a ténnyel próbáltam azonosulni meg azzal hogy 3hétig nem dolgozhatok.....sorozatlövésben jöttek a meglepetések...közölték hogy müteni kell,és már jött az aneszteziológus,mert a mütét altatásban lesz...és már tolták be az ágyat...még csak nem is tolószéket pedig azt is túlzásnak tartottam volna mert menni tudok,de a mütéthez le kell vetkeznem...
Aztán nem 1-2 hanem 4napot voltam kórházban,és nem dolgozhatok 6hétig.(elsö nekifutásra...mert a munkák amiket én végzek,nos ezeket úgy tünik 2x6 hétig nem csinálhatom)
Nos remélem sikerült átadnom valamelyest amit átéltem,és én ezt hírtelen mindent felforgató változásnak éltem meg.
Ez egy igen látványos és akár negatív történésnek is betudható történet,de azok a sebek az ujjaimon amik elenyészö a történet összes pozitív aspektusa melett.
Biztosan tudom hogy a balesetem a legprofibb módon történt,ha ezt elöre eltervezem hogy beáldozom valamelyik testrészem akkor soha ennél optimálisabb mód és körülmény nem jutott volna az eszembe.
Tudom,érzem hogy védve vagyok,és most még inkább mint ezidáig az életemben valaha.
Már ez a második nap(tegnap volt az elsö)amikor ,,véletlenül" olyasvalakivel találkozok aki segít éppen a megfelelö idöben és helyzetben.
Nem szabad vezetnem,és ma mégis merészkedtem.Mint egy tilosban sántikáló érzéssel indultam útnak,tudván azt hogy nekem most nem szabad...és ha valami baj van mindenképpen engem tesznek felelössé.ìgy már nem éreztem a vezetéssel járó szabadság érzését...
Leparkoltam a kórháztól egy kicsit messzebb hogy elkerüljem az ott sürüsödö autoforgalmat,meg a fizetös parkolókat,beálltam egy ház alatti parkolóba,és amikor megyek vissza látom hogy jó szorosan rámáltak...de ki?Èppen olyasvalaki akit ismerek ahol én is lakom...és ez egy másik városban van..
Segített kiparkolni.Más esetben ez nem jelentett volna gondot számomra mármint kiparkolni,csak így rokkantan...
Az égiek most még arra sem adnak idöt hogy a megoldáson izguljak...Szerintem csodálatos,és ezek azok a csodák amik számomra eröt adnak,és az mellett szólnak hogy még a legapróbb dolgaink is fontosak a segítö hatalmak számára!
Nincsenek fájdalmaim pedig úgy tünik ennek fájnia kéne természetszerüleg,ezért adták a napi 6 fájdalomcsillapítót amiböl nem vettem be egyet sem a kórházban.Ennek az az üzenete a számomra hogy a fájdalom az önmagunk ellen vívott harc.
Bízom benne hogy ez megélésem,az ezzel járó összes plussz nem csak az enyém marad!
Üdv!Erika
Érdekes, amiről írsz, Erika, engem is elgondolkodtatott, felébresztett valamire.
ismerős a mókuskerék, egyre ismerősebb, még sosem tapasztaltam így meg. Szenvedek is tőle rendesen. Ismerős várakozás, és a hiábavalóság érzés.
Azt hiszem, ha úgy vesszük, a jelenben van élet, a várakozás kivágyás a jelenből.
érzékelem, hogy az énem egy jelentős és erős része élet-ellenes. Sokféleképpen.Ez talán az egyik vonatkozása.
"...majd este boldog leszek, mert pihenhetek, mert most fáradt vagyok és nem engedhetem meg magamnak, hogy pihenjek, sőt, kötelességem odaadni magam a következő hiperaktív, zongora-tanulásra alkalmatlan gyereknek, hogy szétszedje az idegeim..... Várom a hétvégét, mert akkor végre egyedül lehetek, vagy szórakozhatok, akkor majd boldog leszek, mert most unalmas az életem, és a pasim sem jön hét közben. Várom, hogy tavasz legyen végre, mert a hosszú tél boldogtalanná tesz...."
egó
Ezek mind projekciók. A várakozás egy téves dolog, már kicsiben sokszor megtapasztaltam mennyire eltolom magamtól a boldogság lehetőségét, amikor kivetítem a jövőbe.
Mégis, most felhívtad a figyelmem valamire ahhoz, hogy vissza tudjak jönni a jelenbe, először is hit és erő kell, mert a jelen nehéz az egónak, azért vetíti ki a boldogságot. Másodszor valószínűleg meg kell változtatni dolgokat. Ki kell rúgni végre a pasit, aki nem jön hét közben (mert nem vállal felelősséget, nem azért, mert nem tud), valamit tenni kell a munkahelyemmel kapcsolatban, vagy azzal kapcsolatban, amiből élek, hogy ne legyen ilyen nehéz. Lehet, hogy csak több türelem kell, valami új, ami feldobja. És meg kell engedni magamnak, hogy jól érezzem magam, pihenni ha fáradt vagyok, az elvárások ellenére, jobban beosztani magam, az időm, az energiám.
És akkor nem kell várakozni semmire, hanem cselekvő részese lehetek a jelenemnek, és ügyködhetek a jelenben arról, hogy boldog lehessek.
A mostani idők egyébként minden korábbinál jobban erőltetnek a jelenben lenni. Szinte fáj minden dolog, amiben nem vagyok jelen, ezért már sok minden fáj. Én is figyelem magam, az egóm, hogy még mindig nem szánta rá magát a változtatásra. Még mindig vár, pedig már tudom és látom, hogy ez zsákutca.
nem tudom, mire vár.
Erre még nem jöttem rá.
Namaszte
Pontosan effélét éreztem én is,és most a balesetem után úgy érzem hogy átkerültem volna egy másik vágányra.
Ezidáig én szolgáltam ki másokat és csak ezzel a szereppel voltam képes azonosulni,és azon vettem észre magam hogy minden segítséget élböl elutasítok.
Ezt a szerepemet úgy tünik fel KELL hogy adjam....de nem azért mert nem vagyok képes ellátni magam mert az megy bár most ügyetlenebbül,hanem mert most járok fiziko és ergoterápiára és ott annyi történik nagyjából hogy hajlítgatják az ujjaimat...és elmagyarázták hogy én nem mozgathatom magamnak,majd csak ök...Azt hittem hogy az ilyen rehabilitáció arról szól hogy a nehezen mozgó testrészt a sérültnek kell beindítania,még akkor is ha ez nehézségekkel jár...már rá voltam készülve hogy megkínoznak. :)De csak annyi történik hogy lerakom a kezem és ök mozgatják az ujjaimat én meg csak annyival tudok együttmüködni hogy lazán tartom.
Nem tudom lehet-e érzékelni hogy mekkorát fordultak a dolgok nálam egyik pillanatról a másikra?
A zsákutcából kikerülni nem tudom hogy megy-e tudatosan...mert lehet hogy a zsákutcába torkolló életszakasz is teljesen a helyén van,és csak meg kell állni a zsákutcában megnyomni a lift gombját és várrni...;)
Nem hiszem hogy az lenne a megoldás hogy elzavarod Magad mellöl aki éppen Veled van. ;)
Ha jön a lift,majd ö eldönti hogy Veled tart-e...vagy magától eloson már hamarabb azt a liftet meg sem várva.
Aki a liftbe beszáll más ember lesz mint aki ott állt a zsákutca végén,és hogy ki fog a liftböl kiszállni majd azt a Jó Isten tudja..! :)))
Üdv!Erika