A bennünk élő gyermek, a belső gyermek
Mindannyiunkban él egy gyermeki Én, aki szeretetre, elfogadásra vágyik, aki játszani akar, aki rácsodálkozik a világra, aki képes elfogadni az újdonságokat a maguk valójában, aki szeretettel vegyes kíváncsisággal fordul oda mindenhez és mindenkihez.
Vagyis így tenne, ha gyermekkorunkban nem értek volna olyan sérülések, melyek annak idején nem lettek helyreigazítva, szülői szeretettel megoldva, szülői simogatással, puszival „meggyógyítva”.
Ez még a legjobb, legodafigyelőbb szülőnél is megeshet, hisz vannak olyan helyzetek, amikor esetleg épp kifut a tej, gyorsan le kell kapni a tűzről, közben a gyermek elesik, és az anyuka csak később tud odalépni, hogy felemelje – akkor, amikor a gyermekben már megjelent az elhagyatottság érzet. Akkor a gyermek már nem úgy fogadja a simogatást, babusgatást, vigasztalást, mintha abban a pillanatban kapta volna, amikor a „baj” megtörtént. Ezek a megoldatlan problémák felnőtt korban gondot okozhatnak önmagunk elfogadásában, szeretetében, ennek következtében nem tudunk elfogadni mást sem olyannak, amilyen, így bennünket sem fognak tudni elfogadni.
Vagy előfordul, hogy a szülő rászól a kisgyermekre, hogy ne játsszon egy számára kedves gyermekkel, mert esetleg az öltözéke, társadalmi helyzete, származása nem felel meg a szülőnek – holott semmit nem tud arról a gyermekről – csak látja. Mivel a gyermek érzi a függőséget, így alkalmazkodik a szülői elváráshoz, viszont benne marad az elfojtott vágy, hogy játszhasson azzal a gyermekkel, de nem mer, mert akkor a szülő „nem fogja szeretni”. Ez felnőtt korban címkézésben, a másság elutasításában, durvább esetben fajgyűlöletben nyilvánul meg.
Van olyan is, hogy a gyermeknek vannak tapasztalatai, melyek a szülő számára „már” nem ismertek, nem elfogadhatók, így azt mondja rá,hogy nincs is – ilyenkor a gyermek szintén kicsit megzavarodik, hisz ő „még” tapasztalja azokat az „irreális” dolgokat, melyeket a szülő „már” elutasít, hisz nincs rá fizikai, kémiai – vagyis materiális bizonyíték -, így a gyermek inkább nem beszél többet róla, és eltemeti magában.
Ez utóbbi kettőből jön az, hogy felnőtt korban elutasítunk olyan dolgokat, amikről nincsenek mélyreható ismereteink – legföljebb bulvár szinten találkoztunk velük -, így azokat az embereket is csípőből elutasítjuk, akik ezekkel a dolgokkal közeli kapcsolatban állnak.
Pedig… tudat alatt mindenki kíváncsi – hisz a benne élő gyermek kíváncsi. Tudat alatt mindenki érzi, hogy van valami, ami nem fogható meg kézzel, ami nem mérhető a fizikai sík műszereivel – ám mégis létezik, befolyásolja életünket, mindennapjainkat.
Nos, amikor ilyesmivel találkozunk, akkor a bennünk élő gyermeki szerepszemélyiség sír, hisztizik – akár az elutasító, akár az elfogadó táborhoz tartozik.
Nekem van véleményem, célom, tervem a jövőre – ám ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatom meg más véleményét, nem vagyok kész az építő jellegű párbeszédre, nem vagyok hajlandó a kompromisszumra, vagy a nézetek közelítésére. Két lábbal a földön járok – hisz a tanultakat azonnal átvittem és átviszem a gyakorlatba. Ettől függetlenül nem utasítok el semmit, amiről nincsenek mélyreható ismereteim – legfeljebb kicsit vitatkozom – mindaddig, amíg meg nem győztek, vagy én meg nem győztem a vitapartnert – hihi!
Bennem is sokszor sír az a pici leányka. Olyankor „elmegyek” és találkozom vele, hogy megszeretgessem, megsimogassam, megpuszilgassam, és legfőképp azért, hogy megmutassam neki, hogy van tovább… - hisz itt vagyok, immáron 55 évesen – bizakodással tekintve a jövőbe, nem feledve a hibákat és tanulva (legalábbis remélem) a hibáimból, melyeket ugyanúgy, ugyanolyan mértékben már nem fogok elkövetni.
- naphold blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
4 hozzászólás"Számtalan dolog történhet azzal a csodaváró kisgyermekkel, akik életünk elején vagyunk. Megtörhet a gyönyörű kezdet, kételkedővé, szomorúvá, félénkké, szorongóvá válhatunk. Ha felnőttként sérült belső gyermekünk van, nem hagy bennünket megnyugodni a szeretetigény. A hajdani kínok hatására mondunk oda nem illő dolgokat, cselekszünk célszerűtlenül, vallunk kudarcot egyes helyzetekben, és olyan érzéseket viselünk el, melyeknek a jelenhez semmi közük, mert a túléléssel és a védekezéssel vagyunk elfoglalva.
Legtöbben nem vagyunk tudatában alkotó erőnknek, mert beledermedtünk a gyermek megfagyott gyászába. Ha meggyógyítjuk és megvédelmezzük őt, mi magunk adjuk meg neki azt a feltétel nélküli elfogadást, amire vágyik.
Belső csodagyermekünk kinyílásra ösztökél minket. Több és teljesebb életre szólongat. Benne gyökerezik teremtő erőnk. Azt mondja, hogy az élet növekedés, és hogy embernek lenni lenyűgöző."
"Engedjük meg, hogy egy kicsit kezébe vegye életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi. Had érezze újból, hogy szeretjük!
Tegyünk kedvére akkor is, ha mások szemében ostobaságnak tűnik.
Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk.
Ha nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a gyermekkel, az élettel se veszítjük el."
www.azeletsoja.hu
www.belsogyermek.hu
Szép volt! Köszönöm!
Eta
Szia Etatám!
Köszönöm! Most értettem meg igazán....
Tudod, fontos számomra, hogy támaszkodni tudjak másokra, szükségem van másokra,hogy érezhessem saját létezésemet. Leginkább természetesen amíg kisgyermek voltam az anyámra volt szükségem, Érzelmi igényeim olyan nagyok, hogy a lelkem soha nem telik be vele. Nincs meg bennem az a képesség, hogy a szeretetet megtartsam. Minden,amit kapok,az adott pillanatban táplál, és a következőben már el is tűnik. Így mindig a következő "etetést" várom anélkül, hogy lelki éhségem csillapodna. A leggyakoribb transzterápiából származó belső kép ilyen esetekben,egy apró kisgyermek képe,amely még szinte embrionális állapotban található,és amely megváltásra vár....
2008 októberében azt írtad nekem, Erre csak én vagy képes, senki más. "Más" max. az irányt mutathatja számomra, amerre el kéne indulnom, s hogy ezeket csak magamnak adhatom.
S ezen kívül, a már megszületett gyermek Énemnek, a bennem élő kisfiúnak mire van szüksége és részletesen le is írtad hogyan és mit kell tennem.....
És hogy ha majd elfogadom, amit kapok, és átadom magam neki, akkor elmúlik a félelmem "kettesben" lenni önmagammal.
Szóval megmutattad már párszor az irányt.... Ezt, ezeket már sokszor leírtad nekem....
Most visszacsengtek, ahogy olvastam a blogbejegyzésedet..... és a hozzászólást....
És most összeállt a kép.... Jobb később, mint soha. :)
Geregelyed
Gratula!
Innen már csak egy lépés, hogy végre elindulj az utadon és ne toporogj tovább - hihi!
Pussz, Etatád