Igen, ez akkor is kimaradt, amikor először mutattad az oldaladat, mármint hogy leírjam a tapasztalataimat. Pedig megígértem, emlékszem! :)

Nos: többször is próbáltam az Önvaló Meditációt, ami az oldaladon van, és azt tapasztaltam, hogy amikor az oldalon lévő hanaganyag által vezetve próbálkozom, sosem jön össze. Valahogy sehogy se tudok befelé nézni úgy, hogy közben tudatában vagyok annak, hogy bizonyos időközönként instrukciókat kapok magamon kívülről. Sőt, ha nem hallgatom a hanganyagot, csak az instrukciók alapján (már nagyjából tudom az összes mondatot) próbálkozom meditálni akkor sem megy. Valahogy abszolút nem sikerül szándékosan a tudatosságot figyelő tudatosságot figyelni. A szándék valahogy mindent meghiúsít. Én ha alkalomadtán sikerül is eggyé válnom az Önvalóval, az biztos hogy valami spontán "véletlen" következménye. Néha van olyan, hogy egyszerűen magába szippant, észre sem veszem, csak a végén a gondolatot: "úristen hol vagyok? hol van végem nekem, és hol kezdődik a külvilág?" Aztán ez a gondolat ugye egyből el is intézi, hogy megszűnjön a semmi, és létrehozza ismét az elkülnültség érzését, meg a "valakiságot" de ami e gondolat előtt történik, arról fogalmam sincs általában, azt se tudom mennyi idő telt el köztem és köztem. De érzem, hogy volt egy luk, és érzem, hogy jót tett. Általában egy pillanatnak tűnik az egész, még akkor is ha percekig sikerült abban az állapotban időznöm, az órám alapján legalábbis, bár én jelenleg ott tartok, hogy már az időnek se hiszek.

Na de összefoglalva nem kételkedem, hogy az Önvaló Meditáció hatásos, de nekem az oldal alapján sehogy sem jön össze. Az alapján inkább csak relaxálni sikerül, pihenni úgymond, de igazán meditatív állapotba kerülnöm nem. Bár az írott instrukciók közt oda is van írva, hogy ne akard, mert az akarással pont elrontod, de ez nem megy szerintem senkinek, ha közben meg azt olvassa, hogy ez mennyire jó, és csináld csak, mert jót tesz. Szóval, ha valahol az van írva, hogy csinálj valamit, mert jó, akkor hiába van az is odaírva, hogy ne csinálni próbáld, hanem hagyni, hogy megtörténjen, mert ezt az elme nem fogja fel. Hogy hogyan lehet "cselekvés nélkül cselekedni" valamit. Márpedig meg kell cselekedni, mert csak ez segít. Szóval ez ilyen reménytelen mókuskeréknek tűnik mindaddig, amíg az embert nem kapja el spontán a dolog, és éli át, hogy rájöjjön, tényleg nem megy, ha erőltetem, de ha meg elengedem magam, akkor megtörténik magától.

Én most kezdem úgy látni a dolgokat, hogy mindaz, amiről a nagy spirituális mesterek beszélnek folyton, az igazából tökre nem is ránk vonatkozni. Azt ők is igazából maguknak mondják (nekünk címzik, de igazából ők maguk a tiszta küldők és tiszta fogadók is), mert ők az egyetlenek, akik fel is fogják úgy ahogy mondják. A tanítvány az már a saját szemén át látja a dolgot, és hiába tiszta a tanítás, a tanítvány bepiszkítja a saját nézőpontjával olyanra, amilyen mértékű piszokban ő élni szeret/szeretne. Szóval amiket a nagy megvilágosodottak mondanak, hogy szeresd magad, szeress mindenkit, ez rájuk nézve már könnyen igaz, de mi ránk nézve teljesen abszurd, mert csak akkor vagy képes maradéktalan szeretetre magad, és a mindenség iránt, ha már a megvilágosodás mögötted van, nem pedig előtted. Mostanában úgy csinálok dolgokat, hogy csak azért is direkt az ellenkezőjét, mint amiket ezek a nagy igazságok mondanak ki, és valahogy sokkal jobban is érzem magam, mert minek erőlködjek olyan lenni, amilyen még nem vagyok. Ha egyszerűen nem tartok még ott, hogy képes legyek maradéktalanul szeretni magamat, akkor mégis miért csináljak úgy, mint ha ez mégis így lenne? Mi ebben a természetes? Mostanában direkt olyan dolgokat provokálok ki magamnak, amiket baromira nem szeretek magamban, mert így sokkal jobban szembesülök Önmagammal, mintha színészkedek. És majd ha elegem lett a személyiségemből, és felfedezem (nem csak bemagolom, meg gondolom, meg sejtem ezt) végérvényésen, hogy nem is az vagyok, akinek hittem magam, akkor majd biztos képes leszek szeretni magam, mert akkor már tudni fogom, hogy egyáltalan ki vagy mi vagyok. De addig hiába olvasom el ezerszer is, hogy nem az ego vagyok, mert nem tudom, hogy akkor mégis ki vagyok. Nem sikerül tudatosan annak lennem, aki valójában vagyok, akkor mégis mit szeretgessek magamon? Ha megvilágosodás előtt szeretgetjük magunkat, azzal pont az egónkat szeretgetjük, attól meg az csak nőni fog. Teljesen abszurd az egész, na de befejeztem, mert má se füle se farka annak, amit írtam, és nem akarom elvinni a blogot. :)

Az Önvaló meditációról.
Nem nagyon szoktam magyar nyelvű weblapokat olvasgatni. Ezt inkább csak tájékozódás jelleggel teszem, hogy lássam, hol tart a „magyar spiritualitás”. Kerestem valamiféle leírást, hogy mit is takar ez az Önvaló meditációval elért „megvilágosodott állapot”, de hiába. Ilyen leírásra nem bukkantam.
Fenti meditáció fórumtagjainak hozzászólásait olvasgatva viszont az alábbi gondolatok vetődnek fel bennem.
Az Önvaló, (definíciója szerint) az ok nélkül létező, örökkévaló Atman, aki viszont Istennel azonos. (Atman Brahman Tad Ekam.) Ramana Maharishire hivatkozik a szerző. Mahárishi megemlít egy Én-Én jelenséget, vagyis létezik valamiféle „felsőbbrendű” Én, (P.Brunton), akinek szemszögéből a fizikai világ csak illúzió. Ezt a felismerését éppenséggel nevezhetjük megvilágosodásnak.
Az Önvaló meditáció viszont az a meditáció, amely ennek az örökkévaló ÉN-nek, a létezését tagadja.
Mint a pszichológia, amely tagadja a psziché létezését. De, ha nincs Én, akkor ki az, aki az Önvalóban tartózkodik? Ki az, aki ezt a tapasztalatát elmondja, tanítja? Szóval már az elnevezés is hamis.
Probléma, hogy az önmagát szerényen Meditációmesternek tituláló szerző, egyetlen valamire való leírást nem ad arról, hogy tulajdonképpen mi az, amit ő elért? Milyen jellemzői vannak ennek az állapotnak? Megvilágosodásnak mindenki azt hisz, amit akar. Azt gondolom, hogy itt egyszerűen egy megváltozott tudatállapotról van szó. Ezt viszont sokféle módon el lehet érni. Akár LSD-vel is.
Mivel Istennek van egy bizonyos személytelen aspektusa is, úgy látom, hogy az Önvaló meditációt végző ember ebbe fog belemerülni. Olyan ez, mint amikor az ember a tikkasztó hőségből belép egy dúslombú fa, üdítő, hűvös árnyékába. Az Önvaló meditációt gyakorló ezt az árnyékot hiszi valóságnak és tagadja az árnyékot adó fa létezését.
Persze az egonak szörnyet tetszik, hogy „elért valamit”, és kövérre hízik tőle.

Számomra ezzel az Önvaló meditációval helyből nem stimmel valami.

Cogito ergo sum
vagy inkább
Sum ergo cogito

Ezt találtam Nisargadattin weblapján. Éppen az előző hozzászóláshoz illik:

"[1] Furcsának találom, hogy olyan sok neo-advatin nem talál belül semmit, amikor keres. Csupán annyit állítanak, hogy nem találják az ént. Ez azt jelenti számomra, hogy vagy nem voltak képesek az önvizsgálatra, vagy figyelmen kívül hagyták az összes belső jelenséget vagy egy kupacba dobálták azokat, mint Egy tudatosságot. Mindenesetre, a belső világuk leírása szörnyen sivárnak tűnik.

[2] Ez ugyanaz a felébredés, amiről a neo-advaita tanítók beszélnek, annak látása, hogy nincs ego entitás, annak látásához vezet, hogy csak egy tudatosság van. Nincs többé én és külső világ. Nincs belső és külső. Csak egy tudatosság van, és a világ, ahogy azt ismertük, eltűnik, és koncepciónak látszik csupán. Ez nem a végleges felébredés. Ez még mindig az első lépcsőfok."

Ceresz

Ti még mindig itt tartotok?
Buddha tanítása világos. Nem azt mondta, hogy NINCS Én, hanem felsorolta, hogy mik azok, amelyekben nem lelhető fel az Én.
Nem én (Anatta) az öt skandha, vagyis az öt lét-aggregátum, és ezek a következőek:

Rupa -alak, forma (28 osztály)
Vedana - érzés (6 osztály, 18 alosztály)
Sannya - észlelés (6 osztály)
Sankhara - megkülönböztetés (52 osztály)
Vinnana - tudat (89 osztály)
Az "An-atta" szó egyáltalán nem azt jelenti, amit a közhiedelem tulajdonít neki, vagyis, hogy "nincs én". Az "nincs én" páli megfelelője a Natth-atta.
Az öt létaggregátum összességét "pudgala"-nak nevezte, és kijelentette, hogy ezeknek sem az összessége, sem az összetevőinek egyike sem azonos a lélekkel, ezek mindegyike, és összessége is Anatta, nem-én
Ha-ha