Semmi
Értek tragédiák, veszteségek, sérelmek és ezekbe kapaszkodva elmélkedem és őrlődöm, a múltbéli lelki sebeimbe kapaszkodom, mint pók a hálójába.
Sokat alszom, és kihasználom azt a kényelmes helyzetem, hogy negyven évesen ismét a szüleimmel élek és nem dolgozom, nincsen munkahelyem, eltartatom magam.
Persze keresek állást és néha próbálkozom és elvállalok alkalmi munkát, főleg a látszat kedvéért, de valahol belül érzem, hogy nem is akarok dolgozni menni.
Már gyerek korom óta nem akarok dolgozni, csak simán szabadon és anyagilag függetlenül akarok élni, soha nem tudtam elfogadni azt, hogy dolgozni kell.
Viszont, ezzel szemben ott van a kétely, meddig mehet ez így? Miből fogok megélni? És mi lesz a céljaimmal, hogy legyen pénzem, otthonom, családom, párkapcsolatom, mert ezekre vágyom, vágyakozom.
Ilyenkor jönnek az elhatározások, hogy ez így nem mehet tovább és gyenge próbálkozások után hamar vissza esem és tovább álmodozom. Tény, hogy álmodozásban sikeres vagyok, igazán jó lenne, ha meg tudnák belőle élni.
Kívülről várom a segítséget, hogy talán valaki, vagy valami majd segít rajtam, hisz csodák vannak, akkor miért ne történhetne velem is meg, a csoda. Aztán hónapok telnek el, tovább gondolkodom és álmodozom, de nem jön sem a munka, sem a társ, sem a várva várt csoda. Maradnak a magányos nappalok és éjszakák, az el nem ért vágyakról való álmodozás. Ilyenkor jön elő a múltba nézés, mikor megvolt a család, a munka, a társ, és úgy éltem, mint a álmomban, boldogan, büszkén.
Hát ez vagyok én már jó pár hónapja, így élek negyven éves férfiként, sikeresen megvalósítva a semmit, így nem is történik semmi. Így lebegek a semmi és az álmodozás édes hullámán, várva a csodát, mint hajó törött a tengeren fel bukkanó életet mentő hajót.
attól elveszik a lehetőségét, hogy fejlődjön.
A hárított, halogatott feladatok a jelen helyzetben kezelhető méretűek lennének. Megoldatlanul hagyhatod őket felgyülemleni és amikor rád zúdul majd egyszerre az egész, rájössz, fel kellett volna nőni.
Volt egyszer egy ember, aki mindennap imádkozott Istenhez: kérlek Uram, adj nekem segítő kezet! Lásd nyomorúságomat! Erre ez Úr: Már adtam kettőt, miért nem használod?
Te félsz élni.
Elszakadsz a valóságtól és elszakadsz attól, hogy kipróbáld, megismerd és fejleszt magad. A tragédiákat, a sérelmeket, a fájdalmakat a szív fel tudja dolgozni. Ehhez keress segítséget.
A semmi jó. Csendes, nyugodt, laza. Hasonlatos a halálhoz. Nem a meghaláshoz, a halálhoz. Pihenés.
Erre szüksége van az embernek. Ugyanakkor ott a bűntudat: mégiscsak élni kellene. Ebben a kettősségben sem egyiket sem másikat nem tudja megvalósítani az ember.
Az állapotodnak köze lehet a tudattalan halálvágyhoz, és /vagy - ahogy Kati is említette - a gyereknek maradáshoz. Gyereknek lenni is jó: nincs felelősség, nincsenek nyomasztó gondok.
Igen, ezt az időt használd ki önmagad megismerésére, fejlődésre. (Feltéve. ha nem mélyen rejtőző halálvágy az ok, mert ha igen, akkor úgysincs értelme semmi - nek)
Gondolkodtam, és ahogy szildikó fogalmazta, a tudatalatti halál utáni vágy az, ami szerintem a helyt állóbb. Ez valahogy mindig is bennem volt, és imádom a csendet, a nyugalmat.
Nem tudom mit kezdhetek a tudatalatti halálvággyal, ha küzdők ellene az nem jó, ha hagyom, akkor meg azért nem jó.
Ahogy megírtam ide a soraimat, váratlanul több olyan lehetőség bukkantak fel az életemben, amik által döntenem kell.
Véletlen? Hogy pont most jöttek ezek a döntésre váró lehetőségek. Talán el kelet jutnom ebbe az állapotba ahhoz, hogy lehetőségeket kapjak? Érdekes.
Döntenem kell a kezdő írásomban közzé tett állapotomban, és az szerint cselekednem. Hogyan dönthetek jól, ebben a semmi állapotban?
Köszönöm, hogy hozzám szóltok.
Gondolkodtam azon, hogy hogyan lehet dönteni jól ebben a semmi állapotban? Többen kéne tudni rólad, szokásaidról, mert például nekem jót szokott tenni, ha egyszerűen átadom magam teljesen a pihenésnek (halálnak). De akkor minden porcikámmal átélem azt, amit szeretnék, tudatosítom, hogy most ezt teszem, és a bűntudatommal is beszélek, hogy most kicsit ő is pihenjen. Aztán frissen folytatom a dolgomat.
Viszont ha az érzés sokáig tart, akkor érdemes megnézni, hogy ki van olyan halott a családban, akit szívesen követnél. Akit esetleg nem tudtál elgyászolni? Aki korán meghalt, vagy baleset érte, vagy nagyon beteg volt. Ha találsz valakit, képzeld magad elé. és mond azt neki: -megyek utánad. Ha igaznak érzed a mondatot, akkor kérj engedélyt tőle arra, hogy maradhass. De csak akkor, ha te is így gondolod. A másik választás, hogy mész. Mindegy mit teszel, csak vállald fel. - Megyek utánad, ez nekem megéri.
Szüleid egészségesek-e? Az ember gyereke a szülei helyett is választhatja a halált, hátha ezzel megmenti és itt marasztalhatja őket.
Szóval sok minden lehetséges - aki az előző életekben hisz, az például ott keresné az okot, a megoldást.
Te hol találod?
A pihenés nekem nem jelent semmit, a gondolatok olyankor is a fejemben vannak, csak az alvás kapcsol igazán ki, akkor szakadok el ettől a világtól. A meditációk sem váltak be.
Halálesetekkel kapcsolatosan érdekes véleményem van, de ezt nem reklámozom. Mivel a felfogásom szerint a földi lét egy börtön, ahol mindenki a büntetését tölti. Mindenkinek más a büntetése, annak a súlyossága, de amikor lejár, akkor mindegy, hogy ki, vagy mi ő. Menni kell a börtönből (a földről).
Ezért én tudom, hogy aki eltávozik, az szabadul, és visszatér a boldogságba. És a szeretteim, már jó helyen vannak, nagyom jó helyen.
Magam részéről úgy gondolom, hogy eleve tévedés, hogy itt vagyok, tévedés, hogy megszülettem..stb. Ezért soha nem fogok kibékülni ezzel a földi léttel, és vágyom vissza oda, ehhez pedig az alvás visz a legközelebb.
Talán furcsa ez, de valamiért így gondolom, aztán lehet, hogy a saját elmém rabja vagyok, ezt nem tudhatóm.
A családi kapcsolatok jók, mindig is azok voltak, egészség is rendben van, genetikailag jól el van látva a családunk. Az anyagi javak, pénz, gazdagság, karrier, soha nem volt a családunkban dívat, mert az emberi kapcsolatok, érzelmek számítanak. Emiatt, ebben az elanyagiasodott világban, bizony nehezen is találjuk a helyünket, mert nem így nevelkedtünk, nem a pénz hajszólására neveltek. Nem is lettünk gazdagok, jó módúak ..stb.
De visszatérve az eredeti témára, én nem tudom mi a megoldás, vagyis a megoldás a halál. Ami pont olyan csodálatos, vagy még csodálatosabb, mint az alvás. Csend, nyugalom, végtelen béke, szabadság
Ha úgy gondolod, hogy a "földi lét egy börtön, ahol mindenki a büntetését tölti, " - akkor két dolog lehetséges: nem töltötted le a büntetésed, még maradnod kell, ugyanakkor menekülsz a büntetés elöl az alvásba. Ha ez így van, sokáig maradsz még. Ha megpróbálsz öngyilkos lenni, akkor is meg fognak menteni.
A másik lehetőség, hogy vállalod a büntetést, és élsz. Majd amikor ez letelik, mehetsz a boldogságba.
Azt írod, tévedésből vagy itt. Ki tévedett?
Vagy ha elfogadjuk, hogy a földi lét büntetés, és az, hogy itt vagy tévedés, akkor ki helyett bűnhődsz?
És itt van még egy oldal: "...legyen pénzem, otthonom, családom, párkapcsolatom, mert ezekre vágyom, vágyakozom." ..... "Ilyenkor jön elő a múltba nézés, mikor megvolt a család, a munka, a társ, és úgy éltem, mint a álmomban, boldogan, büszkén."
Ha bünti, akkor ez hogy merül fel benned?
Akkor most bünti, vagy nem? Tévedés, vagy nem?
Kicsit összezavarodtam.....
Remek a hozzá szólásod.
Számomra bőrtőn az élet, mert én így élem meg. Hogy ez az elme játéka-e? A választ nem tudom megmondani.
Hogy ki tévedett? (kerültek már börtönbe ártatlanul) Csak érzem, hogy semmi keresnivalóm ebben a világban, mert annyira idegen. Ezért érzem, hogy ez valami tévedés lehet.
A Tévedés, maga a megszületésem és ezért sokszor okoltam a szüleimet.
Igazán boldognak sohasem éreztem magam, csak voltak külső tényezők (család, munka, társ..stb), amik részben, kis időre semlegesíteni tudták bennem azt az érzést, hogy idegen vagyok ebben a világban.
Jelenleg minden nap az jár a fejemben, hogy "meghalni", nekem elegem van ebből a létből, legyen vége, és egyszer úgyis vége lesz.
A belső hang, vággyal párosulva azt mondja, meghalni.
Hogy ez menekülés lenne ebből a világból? Lehet.
Hogy miért nem tudom élvezni ezt az életet és örömmel megélni? Nem tudom rá a választ.
A lényeg, hogy pocsékul vagyok, és nem sikerült, sikerül kitörnöm ebből az állapotból. Nem segítetek a meditációk, agykontroll, hipnozis..stb.
Már nem látok más megoldást, mint azt, hogy meghaljak végre. De addig is alszom, amennyit csak lehet, igyekszem átaludni a börtön éveimet, azaz az életemet.
Azt mondod, így sokáig fogok élni, akkor ez lenne a hosszú élet titka? (börtön élet)
(az is lehet, hogy kiégtem, majd megkérdezek egy terapeutát)
Őööö, lehet hogy azért van ilyen "élményem, mert koraszülött voltam (lélegeztető gép / inkubátor..stb, és születésemkor majdnem meghaltam. Akkor azt mondták, nem lesz belőlem ember. Igy indultam a világnak.
Üknagyszülőkig visszamenve időben, volt-e valaki, akit igazságtalanul börtönbe zártak? Illetve volt -e valaki, aki igazságtalanul börtönbe zárt valakit, vagy valakiket?
Szia,
Az ismeretségemben nem volt olyan aki börtönbe került, visszamenőleg sem. (Édesapám apja eset el a Don kanyarban, mint oly sokaknak.)
Vagyis az apai nagypapád.
És akit nem ismertél? Az üknagyszülőket már ritkán ismeri az ember, életük eseményei mégis hatnak ránk, különösen, ha szörnyűség történt velük. Mert a családi lélekben mindenki kapcsolatban van mindenkivel, akár ismerte őt, akár nem.
A családban senki nem tud, börtöbe zárt, vagy bántalmazott személyről.
Ki vagyok készülve, ez lenne az élet? Nem akarom, nem...nem..nem.
Drogozni, berúgni nem fogok, hogy jobb legyen.......nem tudom mit tegyek, a mentális dolgok nem hatnak rám.
Egyszer csak véget ér.......elmegyek.
Felacso???:-)
Nem vagyok Felacso, talán neki is hasonlóak a gondolatai?
Ezt írtad:
"Az anyagi javak, pénz, gazdagság, karrier, soha nem volt a családunkban dívat, mert az emberi kapcsolatok, érzelmek számítanak. Emiatt, ebben az elanyagiasodott világban, bizony nehezen is találjuk a helyünket, mert nem így nevelkedtünk, nem a pénz hajszólására neveltek. Nem is lettünk gazdagok, jó módúak ..stb."
Ez a hozzáállás szerintem már alapból hozhat egy olyan belső kényszert, hogy a családodnak való megfelelés miatt nem akarsz dolgozni, mert úgy gondolod, hogy vagy értelmetlen munkát kell végezni kevés pénzért és ez nem motivál, vagy ha annyit keresel, amiből igazán jól élsz, azt nem lehet csak tisztességtelen módon, vagy úgy érzed, hogy el kell hozzá adni a lelked, úgy érzed, csak a pénzt hajszolod.
Nekem sokat segített az ilyen hiedelmeim megváltoztatásához Palacskó András elengedés módszere, aminek az alapjai megnézhetők ebben a videóban, ahol lényegében bárminemű rossz érzésednek az energiáját engeded el.
http://www.youtube.com/watch?v=b0zuAaAM4A4
A videó a Francsapda konferencián készült, egy másfajta problémakörben lévőknek javaslatokkal a megoldásra, de ettől ez még átalakítható és alkalmazható más problémák megoldásához. Bár tulajdonképpen ez a módszer épp azt mondja, hogy amíg megoldani akarjuk a problémát, tulajdonképpen csak újra teremtjük, mert ha minden áron meg akarod oldani, és megérteni, akkor épp az állandóan rajta lévő figyelmeddel csak újra teremted azokat.
Hozzá tenném, hogy emellett azt is tanítja, hogy nem elég csak elengedni, hanem ha elengedtél valamit és épp üres (érzelemmentes) pillanatban vagy, akkor érdemes kérdéseket feltenni: pl. Hogyan kaphatok jó állást? Hogyan lehetnék boldogabb? Mi más lehetőségem van? Nem is lényeges, hogy jön-e válasz, nem a válasz a fontos, hanem a kérdésekkel megnyitod magad az újabb, másféle tapasztalatokra. Ezt is olvastam egy könyvben, hogy az elménk úgy működik, mint a Google, tehát mint egy (válasz)kereső, a problémáinkkal tulajdonképpen választ keresünk valamire, s ha kérdéseket teszünk fel, akkor a válaszok események, változások formájában, az addigi tapasztalásainktól eltérő formában jelentkeznek.
Esetedben érdemes elengedni az önmagad iránt érzett megvetést és az ezzel kapcsolatos érzéseket. Ez segít abban, hogy elfogadd és szeresd magad éppen úgy, ahogy most vagy, céltalanként, bizonytalanként, a szüleiden függőként és társtalanként, olyan valakiként, aki bármilyen furcsa, vágyik a halálra. Ez nem azt jelenti, hogy ha el is fogadod, akkor úgy is maradsz, hanem csak nem lesz ellenállásod saját magaddal szemben és éppen ez az elfogadás indítja majd el a változást.