Van nézetem az elfogadásról is és a szeretetről is.

1. A szeretet
Nos, én biztos vagyok benne, hogy igenis tudunk igazán szeretni, csak ennek a szónak az ellentéte megakadályoz minket ebben. Ez a szó a FÉLELEM. Ez minden szeretettel kapcsolatos megnyilvánulásunk fő problémája. Félünk szeretni!!
Végülis, ha jobban belegondolok minden okunk megvan rá, hiszen harap. A múltkor is láttam valakit az utcán és a szeretettől szét volt harapva az egész teste! Ez vicc! Mitől félünk annyira? Főleg akkor, amikor mi magunk se vágyunk semmit jobban, mint hogy minket szeressenek!

2. Az elfogadás
Értelmes vagyok és szeretem megérteni a dolgok működését, lényegét. Tanulni sem tudtam soha, amíg meg nem értettem, hogy mit kell megtanuljak. Képtelen voltam magolni.
Ezért fontos számomra az értés. Viszont, ott van millió és millió dolog amiknek az értelmét ugyan tudom, de nem vagyok képes felfogni, hogyan is működik.
Ilyen a mobiltelefon, hogy csak egyet irjak. Vagy itt van a csodálatos internet. Évekkel ezelött a reklám szakmában dolgoztam, és ott voltam akkor amikor még senki sem tudta elhinni, hogy az interneten van értelme hirdetéseket elhelyezni. És tessék! Ma már, mi van? Mindenki itt hirdet.
Ezért én az elfogadásnál felteszek egy kérdést magamnak:
-Megkönnyíteni vagy megnehezíteni akarom a saját életem?
A válasz mindig:- Megkönnyíteni, hát persze!!

Tehát amit nem értek meg, hogy hogyan, miért van, azt egyszerűen csak elfogadom olyannak amilyen, ezzel elzárva az útját az agyamba felmerülő kérdéshalmazoknak, amik a későbbiek folyamán még akár idegeskedést is szülhetnek. Ennek semmi értelme, mondom magamnak és mindig ott vibrál a kérdés bennem, -mit akarsz, megkönnyíteni, vagy megnehezíteni?
Hát én ezt ilyen egyszerűen oldottam meg.
Ajánlom mindenkinek, mert sokkal szebb így az élet!!

Erre van egy gyakorlat:gondolatban meglátogatod saját magadat amikor kicsigyerek voltál játszol vele elviszed ahová vágyott vagy ahol szeretett lenni,megvigasztalod megszeretgeted,és amikor ugy érzed elbucsuzol töle,és visszatérsz a tudatos állapotba. Ez egy gyakorlat ami a szivcsakrára van hatással. Vagy volt olyan amikor valaki tudatosan bántott,akkor elképzeltem hogy odamegyek az illetöhöz és megölelem gondolatban szeretetet küldtem neki. Aztán nagyon meglepett de kicsivel utána megölelte valaki öt pont ugy ahogy én elképzeltem...!:) Ez a tapasztalás megérte azt a kis bosszuságot amit elötte éreztem. :) Szerintem probáljátok ki!

Azokra gondolok elsősorban, akiket nem tudunk elfogadni/szeretni valamiért... (a gyerekünk, szerelmünk, stb. úgymond "könnyű esetek" ilyen szempontból) Mert persze szerethetünk nagyon, Igazán számunkra kivételes embereket, de ettől még nem vagyunk képesek úgy adni a Szeretetet, hogy tényleg válogatás nélkül...
Arra jutottam, ha erre képesek leszünk, az már maga a megvilágosodás :)

Mert nem is akarunk.

És hogy miért nem akarunk?

Ez itt az Igazi Kérdés...

Te miért nem?

Neked miért jó ez így?

Milyen érdekből "jó", "hasznot-hozó" és "előnyös" Neked nem szeretned?

Csizike ;-)

"A szeretet nem egy személy kizárólagos szeretete, hanem olyan lelkiállapot, amelyben készek vagyunk mindent szeretni; az az állapot, amelyben egyedül ismerhetjük föl lelkünk isteni eredetét."
Tolsztoj

A terpeutám szerint ha elkezdek "felnőtté válni" és képesek leszek megköszönni a szüleimnek azokat a "feltételes reflexeket, melyeket kialakítottak bennem, és amiket később már "zsigerből" képes vagyok alkalmazni, akkor képessé vállok a szeretet adásra és elfogadásra is.....

Most is és még mindig aktuális: miért nem vagyunk képesek elfogadni egymás másságát, miért nem vagyunk képesek szeretni önmagunk - eddig megtagadott részeit - miért nem tudunk igazán, őszintén szeretni ... önmagunkat, másokat, egyáltalán a másságot???

Miért megyünk be helyette zsákutcákba, amely vélt és valós sérelmeket sorolgatva, támadva vagy védekezve, együttérezve vagy elfordulva csak az általunk "csúnyának" talált dolgokat látja (vagy véli látni)???

Szerintetek mire jók a csatározásaink??? ... és vajon csak pótlékok??? ... az igazi szeretet pótlékai???... mi az amit ennyire elfelejtettünk??? ... mi adhatná vissza (bennünk, önmagunkban) az igazi szeretni tudás képességét??? ... meddig kell "lemennünk" ("lesüllyednünk"), hogy megcsömörlötten visszatérjünk és újra toleráljunk, elfogadjunk, szeressünk?? ... ki az (mi az), aki bennünk a "marcangolósdit" játssza és mi helyett teszi ezt???... mi az amire valójában, igazából szükségünk lenne (szükségünk van)??

"Ki falakat épít maga köré, megvédi magát minden vésztől,
de elzárja közben az életét az őt érhető tengernyi fénytől.
Ha nem vállalod a sebeket, s nem tudod mi a bánat,
bár nem ejtesz fájó könnyeket, de nem érzed ízét a boldogságnak.
Minél több a fájdalom bennünk, annál több az öröm, a csoda,
...csak a megtört szív tudja igazán, a szeretet micsoda !"

"Mit gondoltok, miért nem tudunk Szeretni? Mi az ami akadályoz? Ítélet? Sértettség/bántottság? Bezártság? Irányítani-akarás? Miért kellenek feltételek ahhoz hogy szeressünk? És kinél mik ezek?
Spirituális fejlettség? Megjelenés? Illat? Kisugárzás? Korábbi tapasztalatok? Megérzések? Szimpátia?.."

Ez mind. És egyébként még minden. :) Az érzelmeink, a gondolataink, a vágyaink, a félelmeink, és azok tárgyai, vagyis minden, ami csak létezik, amivel kapcsolatba kerülhetünk. Egy iskola, egy ember, egy szerelem, egy rémálom, egy gondolat, egy kép, egy meglátás....

De nem azért mert léteznek, hanem mert oly módon kapcsolódunk össze ezekkel a tárgyakkal, gondolatokkal, jelenségekkel, érzékekkel és érzékelésekkel, hogy az elménk azonosnak véli magunkat ezekkel, valamiknek amik meghatározhatnak, elvehetnek vagy hozzánk adhatnak, kevesebbek vagy többek lehetünk ezek által.

Pedig ez nem így van. (Csak sajnos ezt az elme nem érti.)

Az isteni szeretet olyan valami, amire mindannyian vágyunk, pedig valószínűleg nem kéne, sőt lehet hogy éppen ez a vágy választ el bennünket attól hogy meg tudjuk éni. (Olykor lehet hogy ez emel ki a közönyből, igaz.) Mindenesetre az isteni szeretet szemlél. Nemcsak elfogad, hanem szemlél, ami azt jelenti, nem fűz a történethez semmiféle érzelmet, kémiát, félelmet, sőt gondolatot sem. De közben mégsem közönyös.

A szeretet egy vékony mezsgye, egy határvonal, egy kényes egyensúly egy olyan területen, ami az elme számára kívül esik. Amint meg tudtuk ragadni belőle, már nem az. Elbillent az egyik vagy a másik pólus irányába. Közöny lett belőle, elválasztás, szívbéli otthagyás. Csak a gondolatokkal kapcsolódás. (Ez a félelem okozta kiesés lehet. Vagy épp ellenkezőleg: érzelem lett belőle, személyes indíték, sajnálat, aggodalom...stb ez a vágy és a ragaszkodás okozta kibillenés.)

Valahogy úgy tudom ezt elképzelni, hogy nézi az ember az őt körülvevő világot, odaadóan és kíváncsian érzékeli és átéli minden rezdülését, de nem riad meg tőle és nem veszik el benne. Vagyis nem azonosítja magát, nem reagál személyes módon, de nem is választja el magát, mert empatikusan, ilyen értelemben érzékeny, de finoman érzékeny átéléssel, egy vele.

Én vagyok, aki sír előttem, de én nem sírok. Képes vagyok átérezni minden fájdalmát és ezért kegyelemmel vagyok képes fordulni felé, de én nem vagyok gyenge ettől a fájdalomtól, engem nem gyengít el, mert mint egy szerepet, egy ruhát vagyok képes hordani magamon, és levetni, amikor akarom. Csak megérint, és elszáll, mint a szél, és valamiféle "lenyomata" marad ott velem. Csak addig használom, amíg szükség van rá.

Állítólag a megvilágosodás után természetesen ugyanúgy érezhetünk és gondolhatunk dolgokra, és átélhetünk dolgokat, de a megfelelő azonosulással már csak egy egy szerepként éljük ezeket át, nem veszünk el egyikben sem, oly állandó a kapcsolatunk a legfelsőbbel, a legtisztábbal, a mindenséget összekapcsoló energia-szeretet árammal.

Fontos hogy ez az állapot részvétlennek is tűnhet, de csak az ego számára. A megvilágosodott én számára nem létezik az ego. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Viszont minden iránt, ami élő, teljes és odaadó figyelmét és szerettét képes szentelni.

Olyan lehet ez egy kicsit, mint egy kifordított világ. A tudatossággal szerető látszólag ugyanúgy viselkedhet mint egy átlagember, csak éppen más dolgokra figyel, éppen arra, amiről nekünk elvonódik a figyelmünk folyton az illúzióink miatt, és másra nem figyel: azokra a dolgokra amikre nekünk odavonódik a figyelmünk, mert elveszünk benne.

Ezért tűnik úgy, hogy nem találjuk az igazi szeretetet. Szerintem nem erről van szó. Pusztán nincs bátorságunk, erőnk, vagy tudásunk, tudatosságunk figyelmen kívül hagyni dolgokat, és azoknak a dolgoknak és eseményeinek szenteli a figyelmünk, amiknek kell.

Nem nagyon lehet ezt jól megfogalmazni, de szerintem a valódi szeretet nem kötődik személyhez, vagy érzéshez, definícióhoz, vagy egyáltalán bármihez. Az egy létező, amit vagy képesek vagyunk érzékelni, vagy nem. Utóbbi esetben megtanulhatjuk.

Namaszte