Fel lehet fogni börtönként, lehet ez jó analógia. A szabadulás azonban nem ennek a börtönnek az elutasításából, ellenkezőleg: az elfogadásából és megismeréséből adódhat. A szabadság nem külső fogalom, illetve minden külső szabadság csakis a belső szabadság kivetüléseként igazi szabadság, akkor tölt el jóleső érzéssel, a valódi szabadság érzésével.

Ez azért van így, mert a a börtönünk magunk teremtette börtön, az elménk , a tudatunk börtöne. Úgy is mondhatjuk, a testé, az anyagé. Ez a fajta érzés szerintem abból az érzékeny megtapasztalásából származik, ami arra a törvényszerűségre vonatkozik, hogy a kevésbé sűrű részeink integrálódnak egy sűrűbb részt önmagukból az isteni törvények, működés által.

Joggal érezzük szűkösnek az anyagot, ám a kérdés nem ezzel dől el, hanem azzal mit kezdjünk vele?

Nem véletlenül születünk és a világ nem véletlenül ilyen. Az anyagi megtapasztalás a legnagyobb erő. Olyan ez, mint azok az emberek, akik sokat edzenek, erősekké válnak, ám ezért sok mindent fel kell adniuk, és sok energiát kell az edzésbe ölniük. De végül ők azok, akik megbirkóznak az anyaggal, a testükkel és ennek meg is lesz az eredménye a legsűrűbb szinten. Vagyis valósággá gyúrja szó szerint a szándékát, az akaratát , esetleg egy álmot (ha pl sportoló).

Az univerzum leghatalmasabb cselekedete a teremtés. Ehhez a teremtéshez szükség van a börtönre, mert e börtönben való csiszolódás tisztábbra csiszolja a lelket és a szellemet, és erősebbé teszik.

Amit tanulunk: szeretet, alázat, türelem, bölcsesség. Csupa olyan dolog, amit nem hagyunk itt, amikor elhagyjuk a börtönt. Lelki kincseket.

A testtől való szabadulni vágyás valójában az élettől való szabadulni vágyás. Földi viszonylatban ez a tanulástól való szabadulni vágyás, vagyis az alázat, a hatalmasabb erők tanításának megtagadása, a szeretet tanulásának elutasítás, magénak az életnek az elutasítása.

Lázadás.

Miért szül boldogtalanságot a lázadás? Mert arra lettünk teremtve, hogy a testünkkel együtt, abban tudjunk boldogok lenni. Hogy megtanuljuk ezt. Ezért kaptunk testet. Ha a test ellen lázadsz, még ha börtönnek is érzed, boldogtalan leszel. ha megtanulod elfogadni és szeretni az életed, önmagad , a tested és a börtönöd, az elméd és a lelked vágyait, akkor elkezdheted megismerni, és végül kitágíthatod, amekkorára csak akarod. de a boldogságot már előbb el fogod érni.

Gondolj bele. Az a rab, aki lázad, sok bajt csinál. Az, aki csendben megfigyel, tűr, és tanul, aki megtanul beilleszkedni, de feladni magát, annak jobb esélye van a túlélésre, és a szabadulásra is.

Ezért születtünk: hogy megtanuljuk feladni a szellem lázadását. A szellem az anyagban megszelídül és szeretetté szublimálódik. Mindazzá, ami megszépíti az egész mindenséget.

Namaszte

ilyen életérzéssel, ez kialakul, elképzelhető viszont, hogy abban a korban, amire már nem tudsz visszaemlékezni.

Fontos kideríteni, hogy miért alakult ez ki. Két és három éves kor között próbálja az embergyerek a legintenzívebben feszegetni a határait. Ez a dackorszak. A kisgyerek akaratát a szülő bölcsen határok közé kell szorítsa, teheti ezt szeretettel és meg is lehet végleg törni a gyerek akaratát. Még korábbi és szintén nagyon meghatározó, hogy az anya hogyan reagált, amikor csecsemőként sírtál, mennyi figyelmet, szeretetet kaptál, mennyit voltál magadra hagyva stb.

Ezeket az emlékeket érdemes meditációban feltárni, mivel azok az emlékek is hozzáférhetővé válnak, amire a normál emlékezet vagy nem emlékszik, vagy torzítva van az emlék.

Érdekes tény az állatvilágból, hogy minél intelligensebb egy kutya, annál jobban rombolja az ingerszegény környezet. Betompulással, befásulással reagálnak a bezártságra, a szeretet nélküliségre. Az embergyerek detto.

Van amikor a gyerekkornál tovább nyúlik a történet, az ok előző életben történt börtönbüntetés lelki hatásainak a feldolgozatlansága. Ezen reinkarnációs utazással lehet segíteni, ami megmutatja az okokat, miért került valaki börtönbe, elkövetett-e valamit vagy sem, hogyan élte meg a bezártságot, mi az, amit nem tudott feldolgozni.

Ismerek egy egészen egyszerű történetet. Volt egyszer egy ember, aki fölöslegesnek érezte magát, semmi sem sikerült neki, meg akart halni. Valaki azt tanácsolta neki, hogy minél gyakrabban ismételgesse magában: "Szeretek élni!" És az illető mára megtalálta a helyét, elismert tanár, imádják a diákok.
Nekem is volt olyan szakasz az életemben, amikor folyamatos halálvággyal küzdöttem. Mikor ezt kipróbáltam, valóban működött. Az áttörést az jelentette, mikor egyszer álmomban teljes szívből mondtam ki ezt a mondatot.
Lesarkítva a dolgokat, valóban fontos, hogy a probléma gyökerét megtaláld. De addig is, szerintem semmibe sem kerül, ha ezt kipróbálod. Természetesen nem fog semmi megváltozni egyik napról a másikra. Csupán rögzíted magadban ezt a tényt, és az elméd ezt tudomásul véve fog hozzáállni az élethez.