Nagy átlagban nem vagyok egy időben odaérő típus, de arra a helyre, programra, ami akkor, abban az életszakaszomban fontos volt, arra mindig hamarabb érkeztem. A kevésbé fontos illetve "nem szeretem" helyekről mindig késtem.

Ami engem illet, azt mondhatnám, inkább korszakaim voltak. Volt úgy, hogy 5-10 percet késtem, s ezzel egy kicsit a várakozót sikerült egy kissé próbára tenni - meg kell mondanom, nem igazán szánt-szándékkal. Volt úgy, hogy egy barátom 3 óra 40 percet késett egy találkozóról. Viszont ez örömmel töltött el, mert így türelmemet tudtam fejleszteni, ami nagy sikerélmény volt - persze akkor, régen. Mmost már nem így cselekednék. Egyszerűen negyedóra alatt lelépnék.

A rögeszmés késésgetések után jött a "mindent-bele-korszak" - vagyis pontosság minden áron. Soszor ott toporzékoltam az ajtó előtt, a másodperc mutatót néztem: 5, 4, 3, 2, 1 és nyomás, vagyis csengő. És a pontosság megtérült több értelemben is. Visszaadhatatlan sikerélményem volt nem csak nekem, hanem a másiknak is.

A harmadik korszak - s ez furcsán hangzik - az "időtlenség időszaka". Na ezt nem ajánlom senkinek, viszont sokat tanultam belőle, mert megélve és túlhaladva az időtlenséget, elérkeztem...

az IDŐ ÉRTÉKELÉSÉHEZ, mert ráeszméltem, hogy az idő érték, tulajdonképpen ajándék, amit értékelni és élvezni kell. Ezúton is mindenkinek kívánom, hogy ő is értékelni tudja saját idejét.

Életem előző szakaszában nagyon sokat adtam a pontosságra, mindig, mindenhova pontosan érkeztem. Erre büszke is voltam, emlékszem. Persze többnyire várnom kellett. Ami sokszor megerőltetőbb ahogy észrevettem a legtöbb embernek, mint a pontosság. Nekem szerencsére ez is ment :) A türelem nem a mai ember leggyakoribb erényei közé tartozik.
Mostanában már inkább rangsorolom az eseményeket aszerint, hogy azok mennyire igénylik valójában a pontosságot, vagy az adott időponthoz való ragaszkodást.

Egy ilyen táborban pl. én sem ragaszkodnék percre pontosan a kezdésekhez. Ez sokakat biztosan frusztrálna. Remek alkalom: gyakoroljon türelmet! :) Egy ilyen táborban (igaz, sajnos én pont nem tudtam ott lenni), azt gondolom, minél kevésbé köti az embert az idő fogalma, annál kevésbé stresszeli magát, és főleg annál kevésbé tekint folyamatosan előre.
Egyszer próbálja ki aki teheti: eltölteni egy hétvégét (vagy amennyit csak tud) úgy, hogy elrakja az órákat a környezetéből. Ez valsz otthon nem fog összejönni - körbepakoltuk magunkat órákkal, melyek tökéletes eszközök arra, hogy folyamatosan a jövőbe vigyenek minket. Én mikor kipróbáltam, először fura volt. Folyton tudni akartam mennyi idő van. Belső késztetést éreztem erre. Pedig nem volt napi ütemtervem. Nem volt jelentősége az időnek. Mégis gyakran eszembe jutott: Vajon mennyi lehet az idő? Van már 6? Nincs még ideje feküdni? Vagy enni? Vagy akárminek. Aztán elmúlt. És az érzés... hmmmm :) Talán a felszabadító a jó szó. Rádöbbeni mit is jelent az "idő rabságában élni", szerintem fontos élmény.

Visszatérve az eredeti kérdésre: szerintem a pontosság és a rugalmasság jól kiegészítik egymást. Igyekszem ötvözni a kettőt.

Csak egy érdekesség, mert véletlenek pedig nincsenek: most értem haza egy ezós körből, ahol doboltunk a sámánisztikus mágikus léthez.... :) , és valaki említette (pedig nem is a pontosságról kérdeztem), hogy ismer egy mestert, aki volt, hogy órákig is elült az autójában, mielőtt betért volna arra a helyre, ahol várták a tanítványai, ha úgy érezte, ezt kell tennie.

Az egok persze duzzadtak és nőtt az elégedetlenkedés, zsörtölődés, kétkedés, vádaskodás....stb és mindenféle ezekhez hasonló jó kis energia. :)

Történetesen én is ismerem ezt a mestert, és el tudom képzelni, hogy viszont amint betette a lábát abba a helységbe, ahol várták, minden elégedetlenségnek vége lett, és aminek nem, annak ő vetett véget. És nem azért, mert terrorizált, hanem azért, mert pontosan tudták, hogy jobb, ha az egóikat visszahúzzák, mert ez az ember nagyon értett ahhoz, hogy letörje valakinek a szarvát, ha túl nagy volt neki. :)

Én van, hogy fontosnak tartom, hogy pontos legyek, de sokszor tanított már az élet arra, hogy a flowt nem percekben mérik. Volt olyan, hogy megéreztem, hogy nem kell valahova sietnem vagy időre odaérnem, és ezek az eltérések akár fél órákat is kitettek. és volt, hogy az agyamra hallgattam, amelyik percekben méri az időt és odarohantam időre, aztán én várhattam fél órát. Volt, hogy hallgattam a megérzésemre, és mindannyian boldogok voltunk a találkozásnál, mert senki nem várt egymásra, utólag, pedig késtünk és nem egyeztettünk. Kivártuk egymást, megérzés alapján

Szerintem az időt alapjában véve máshogy kellene érzékelnünk, mint ahogy általában tesszük. Van, amikor képesek vagyunk ezt megtenni, van amikor nem és olyankor csak az óránkra hagyatkozhatunk. ha sok emberről van szó, egyik meg tudja tenni, a másik nem. és ebből van a zűrzavar. Amúgy nincs zűrzavar, csak az óráinktól valójában teljesen független és rugalmas IDŐ.

Azért mondom, hogy rugalmas, mert az időérzékelés nagyon képlékeny dolog. Amikor zenélek, egyetlen másodpercben benne lehet az egész univerzum, egyszerre érzékelem amit eljátszottam, amit játszok és amit fogok játszani, sőt transzba is estem már, hogy a színpadon nem tudtam magamról és közben tökéletesen játszottam. (Zongoráztam. ) Az időt is mi formáljuk a tudatunkkal.

nem tudok tanácsot adni, hogy egy csoporttal hogy kell bánni ilyen téren, ahol sok a tudatlan ember. Biztos sok félképpen lehet. Ha én akarok irányítani én is visszaszámolok a gyerekemnek, ha azt akarom, elkezdje a feladatát, vagy ne késsen. De ez a leggyermetegebb megoldás a leggyermetegebb felnőttek részére, szerintem. A legérdekesebbnek azt találtam, amikor egy másik mester a távolból kivárta, amíg egy csoport lelkileg lecsendesedett eléggé és rákészültek a fogadására, annak befogadására, amit akkor, aznap este odavitt nekik. ott is jelen voltam, és nagyon is a helyén volt, hogy "késett". És aki nem tudott időben figyelni, és ráhangolódni az eseményre, mert az egójában volt ahelyett, hogy figyelt volna, nos, az volt a legelégedetlenebb. :) de ezt csak halkan jegyzem meg, Sanyi. :)

Namaszte

Szerintem, aki "ad" az lehet pontatlan, aki "kap" annak ildomos pontosnak lennie :) Ha nincs adok kapok, akkor csak úgy szeretetből simán elfogadja az ember azt is aki nótórius pontatlan és azt is aki kényszeresen pontos..
Én kicsit jobban érzem érzem magam mióta megengedem magamnak a késést néha.
AMúgy van egy nagyon jó módszer, a neve időhajlítás, az angyalok - ha kérjük- még pont időben odaterelnek, még a legreménytelebb helyzetben is. Nálam ez nagyon működik és segít pontosnak maradni.

amikor a belső rács egybeesik a külsővel : az összhang illúzióját adja .
Hiánya követelődző igényként fakad ki a rá vágyóból .
Ha mindig a számunkra legjobb tapasztalást kapjuk ,
akkor a késés : jó,
a pontosság : jó.
Üdvözlettel : felacso

Szerintem egy ilyen táborban külön élvezetes hogy nem kell időre rohanni, odaérni, nagyon jó hogy VAN időnk, ha kicsit csúszik a program akkor mi van, történik valami rossz?

Magdi "utasai" én voltam egy személyben, s elsőre, bevallom, nem hangzott túl jól számomra ez a kijelentés, mivel hangvitelénél fogva kissé hetykének találtam, s ezzel együtemben a kiszolgáltatottság érzését keltette bennem. Így az volt a belső reflexem, találnom kellene más megoldást. Persze, ilyenből a táborban nem igazán adódott széles választási lehetőségem, így végül nyugtáztam magamban az egészet. Viszont, jóval hamarabb keltem fel a kelleténél és pontban kilenckor valóban útnak indultunk. Utólag beláttam, Magdi kijelentése csupán tárgyilagosan tényszerű volt, mely igazolta önmaga megbízhatóságát. Ha valami igazán fontos (kevés ilyen van :), akkor időben érkezem, de valahogy jómagam is belecsúsztam a késős emberek csoportjába. Talán azért is, mert nem szeretek egy percet sem várakozással tölteni (időpocsékolásnak tartom), másrészt, amikor időben is érkezem, mindig akad olyan, aki miatt csúszik a program, így azt érzem, felesleges volt igyekezetem. Márpedig kevés olyan helyzet van, amikor minden résztvevő pontos, s olyan is előfordul, hogy be kell várni mindenkit, hogy az adott program megvalósulhasson. Természetesen, bárhogy is van, a pontosság a célravezető, nem követendő rontani a statisztikát. :) A pontosság bizonyos áldozatokkal jár ugyan, ám annak követőjét megbízhatósággal és tisztelettel jutalmazza. Megéri.