Pontosság és következetesség
Túl vagyunk a nyári táboron, amelyet egy Kapolcs közelében levő erdeiiskolában tartottunk. A résztvevők sokat oldódtak - nyíltak a gyakorlatok, a természet és a közösség hatására. Jó volt látni búcsúzáskor a boldog, felszabadult tekinteteket.
A program elég színes volt: erdőjárás, faölelgetés, kapcsolatfelvétel az erdő szellemével, energiák érzékelése, csakranyitogatás, reggeli jóga, relaxáció, önismereti meditációk, transzlégzés, Tarot vetés, sorselemzés, hastánc oktatás, táltos dobolás-éneklés, este pedig szalonnasütés és beszélgetés a tábortűznél.
Számomra a tábor egy nagy tanítással fejeződött be:
Pontosság és következetesség
A program végén rendszerint kérek egy visszajelzést a résztvevőktől, hogy miben épültek, mi tetszett nekik, mi nem. Ekkor páran azt mondták, hogy nagyobb pontosságot szeretnének tőlem, ugyanis többször is 5-15 percet kellett várniuk a program kezdésére, valamint nem mindig volt tisztázva, hogy meddig is tart a szünet.
Ebben teljesen igazuk van.
Habár sokat fejlődtem a pontosság terén, sajnos még mindig előfordul, hogy perceket kések a programról. Ráadásul, amikor pontosan érkezek, akkor is megvárom a későn érkezőket, nehogy lemaradjanak valamiről. Ezzel persze pont azokat "büntetem", akik pontosan érkeztek, így legközelebb már Ők is megengedik maguknak, hogy elkéssenek!
Ördögi kör ez, amit én teremtettem a pontatlanságommal és engedékenységemmel.
Vagyis a feloldása is rajtam múlik: pontosság és következetesség!
Jó példa volt számomra, ahogy Magdi szervezte a reggeli hazautazást. Azt mondta az utasainak:
- Indulás pontban 9 órakor. Ez azt jelenti, én elindulok 9:00-kor és aki bent ül az autóban, az jön, aki nem, az itt maradt!
Te mennyire vagy pontos és következetes?
Vagy inkább rugalmas vagy időben és ígéretekben?
Milyen előnyöd vagy hátrányod származott belőle? Gyere, meséld el! >>
- Huszti Sándor - Önismereti tanító blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
12 hozzászólásNagy átlagban nem vagyok egy időben odaérő típus, de arra a helyre, programra, ami akkor, abban az életszakaszomban fontos volt, arra mindig hamarabb érkeztem. A kevésbé fontos illetve "nem szeretem" helyekről mindig késtem.
Ami engem illet, azt mondhatnám, inkább korszakaim voltak. Volt úgy, hogy 5-10 percet késtem, s ezzel egy kicsit a várakozót sikerült egy kissé próbára tenni - meg kell mondanom, nem igazán szánt-szándékkal. Volt úgy, hogy egy barátom 3 óra 40 percet késett egy találkozóról. Viszont ez örömmel töltött el, mert így türelmemet tudtam fejleszteni, ami nagy sikerélmény volt - persze akkor, régen. Mmost már nem így cselekednék. Egyszerűen negyedóra alatt lelépnék.
A rögeszmés késésgetések után jött a "mindent-bele-korszak" - vagyis pontosság minden áron. Soszor ott toporzékoltam az ajtó előtt, a másodperc mutatót néztem: 5, 4, 3, 2, 1 és nyomás, vagyis csengő. És a pontosság megtérült több értelemben is. Visszaadhatatlan sikerélményem volt nem csak nekem, hanem a másiknak is.
A harmadik korszak - s ez furcsán hangzik - az "időtlenség időszaka". Na ezt nem ajánlom senkinek, viszont sokat tanultam belőle, mert megélve és túlhaladva az időtlenséget, elérkeztem...
az IDŐ ÉRTÉKELÉSÉHEZ, mert ráeszméltem, hogy az idő érték, tulajdonképpen ajándék, amit értékelni és élvezni kell. Ezúton is mindenkinek kívánom, hogy ő is értékelni tudja saját idejét.
Életem előző szakaszában nagyon sokat adtam a pontosságra, mindig, mindenhova pontosan érkeztem. Erre büszke is voltam, emlékszem. Persze többnyire várnom kellett. Ami sokszor megerőltetőbb ahogy észrevettem a legtöbb embernek, mint a pontosság. Nekem szerencsére ez is ment :) A türelem nem a mai ember leggyakoribb erényei közé tartozik.
Mostanában már inkább rangsorolom az eseményeket aszerint, hogy azok mennyire igénylik valójában a pontosságot, vagy az adott időponthoz való ragaszkodást.
Egy ilyen táborban pl. én sem ragaszkodnék percre pontosan a kezdésekhez. Ez sokakat biztosan frusztrálna. Remek alkalom: gyakoroljon türelmet! :) Egy ilyen táborban (igaz, sajnos én pont nem tudtam ott lenni), azt gondolom, minél kevésbé köti az embert az idő fogalma, annál kevésbé stresszeli magát, és főleg annál kevésbé tekint folyamatosan előre.
Egyszer próbálja ki aki teheti: eltölteni egy hétvégét (vagy amennyit csak tud) úgy, hogy elrakja az órákat a környezetéből. Ez valsz otthon nem fog összejönni - körbepakoltuk magunkat órákkal, melyek tökéletes eszközök arra, hogy folyamatosan a jövőbe vigyenek minket. Én mikor kipróbáltam, először fura volt. Folyton tudni akartam mennyi idő van. Belső késztetést éreztem erre. Pedig nem volt napi ütemtervem. Nem volt jelentősége az időnek. Mégis gyakran eszembe jutott: Vajon mennyi lehet az idő? Van már 6? Nincs még ideje feküdni? Vagy enni? Vagy akárminek. Aztán elmúlt. És az érzés... hmmmm :) Talán a felszabadító a jó szó. Rádöbbeni mit is jelent az "idő rabságában élni", szerintem fontos élmény.
Visszatérve az eredeti kérdésre: szerintem a pontosság és a rugalmasság jól kiegészítik egymást. Igyekszem ötvözni a kettőt.
Csak egy érdekesség, mert véletlenek pedig nincsenek: most értem haza egy ezós körből, ahol doboltunk a sámánisztikus mágikus léthez.... :) , és valaki említette (pedig nem is a pontosságról kérdeztem), hogy ismer egy mestert, aki volt, hogy órákig is elült az autójában, mielőtt betért volna arra a helyre, ahol várták a tanítványai, ha úgy érezte, ezt kell tennie.
Az egok persze duzzadtak és nőtt az elégedetlenkedés, zsörtölődés, kétkedés, vádaskodás....stb és mindenféle ezekhez hasonló jó kis energia. :)
Történetesen én is ismerem ezt a mestert, és el tudom képzelni, hogy viszont amint betette a lábát abba a helységbe, ahol várták, minden elégedetlenségnek vége lett, és aminek nem, annak ő vetett véget. És nem azért, mert terrorizált, hanem azért, mert pontosan tudták, hogy jobb, ha az egóikat visszahúzzák, mert ez az ember nagyon értett ahhoz, hogy letörje valakinek a szarvát, ha túl nagy volt neki. :)
Én van, hogy fontosnak tartom, hogy pontos legyek, de sokszor tanított már az élet arra, hogy a flowt nem percekben mérik. Volt olyan, hogy megéreztem, hogy nem kell valahova sietnem vagy időre odaérnem, és ezek az eltérések akár fél órákat is kitettek. és volt, hogy az agyamra hallgattam, amelyik percekben méri az időt és odarohantam időre, aztán én várhattam fél órát. Volt, hogy hallgattam a megérzésemre, és mindannyian boldogok voltunk a találkozásnál, mert senki nem várt egymásra, utólag, pedig késtünk és nem egyeztettünk. Kivártuk egymást, megérzés alapján
Szerintem az időt alapjában véve máshogy kellene érzékelnünk, mint ahogy általában tesszük. Van, amikor képesek vagyunk ezt megtenni, van amikor nem és olyankor csak az óránkra hagyatkozhatunk. ha sok emberről van szó, egyik meg tudja tenni, a másik nem. és ebből van a zűrzavar. Amúgy nincs zűrzavar, csak az óráinktól valójában teljesen független és rugalmas IDŐ.
Azért mondom, hogy rugalmas, mert az időérzékelés nagyon képlékeny dolog. Amikor zenélek, egyetlen másodpercben benne lehet az egész univerzum, egyszerre érzékelem amit eljátszottam, amit játszok és amit fogok játszani, sőt transzba is estem már, hogy a színpadon nem tudtam magamról és közben tökéletesen játszottam. (Zongoráztam. ) Az időt is mi formáljuk a tudatunkkal.
nem tudok tanácsot adni, hogy egy csoporttal hogy kell bánni ilyen téren, ahol sok a tudatlan ember. Biztos sok félképpen lehet. Ha én akarok irányítani én is visszaszámolok a gyerekemnek, ha azt akarom, elkezdje a feladatát, vagy ne késsen. De ez a leggyermetegebb megoldás a leggyermetegebb felnőttek részére, szerintem. A legérdekesebbnek azt találtam, amikor egy másik mester a távolból kivárta, amíg egy csoport lelkileg lecsendesedett eléggé és rákészültek a fogadására, annak befogadására, amit akkor, aznap este odavitt nekik. ott is jelen voltam, és nagyon is a helyén volt, hogy "késett". És aki nem tudott időben figyelni, és ráhangolódni az eseményre, mert az egójában volt ahelyett, hogy figyelt volna, nos, az volt a legelégedetlenebb. :) de ezt csak halkan jegyzem meg, Sanyi. :)
Namaszte
Szerintem, aki "ad" az lehet pontatlan, aki "kap" annak ildomos pontosnak lennie :) Ha nincs adok kapok, akkor csak úgy szeretetből simán elfogadja az ember azt is aki nótórius pontatlan és azt is aki kényszeresen pontos..
Én kicsit jobban érzem érzem magam mióta megengedem magamnak a késést néha.
AMúgy van egy nagyon jó módszer, a neve időhajlítás, az angyalok - ha kérjük- még pont időben odaterelnek, még a legreménytelebb helyzetben is. Nálam ez nagyon működik és segít pontosnak maradni.
Nem tom, Nekem angyalok nélkül is ment. Volt, hogy nagy távolságokból elképzelhetetlenül rövid idő alatt odaértem vhova, pedig nem léptem át nagyon a sebességhatárt. Direkt nem siettem. Megfigyeltem, hogy a módszer lényegének ez az egyik fontos "hozzávalója". Ha sietsz, tuti elkésel... :)
Namaszte
amikor a belső rács egybeesik a külsővel : az összhang illúzióját adja .
Hiánya követelődző igényként fakad ki a rá vágyóból .
Ha mindig a számunkra legjobb tapasztalást kapjuk ,
akkor a késés : jó,
a pontosság : jó.
Üdvözlettel : felacso
Szerintem egy ilyen táborban külön élvezetes hogy nem kell időre rohanni, odaérni, nagyon jó hogy VAN időnk, ha kicsit csúszik a program akkor mi van, történik valami rossz?
Magdi "utasai" én voltam egy személyben, s elsőre, bevallom, nem hangzott túl jól számomra ez a kijelentés, mivel hangvitelénél fogva kissé hetykének találtam, s ezzel együtemben a kiszolgáltatottság érzését keltette bennem. Így az volt a belső reflexem, találnom kellene más megoldást. Persze, ilyenből a táborban nem igazán adódott széles választási lehetőségem, így végül nyugtáztam magamban az egészet. Viszont, jóval hamarabb keltem fel a kelleténél és pontban kilenckor valóban útnak indultunk. Utólag beláttam, Magdi kijelentése csupán tárgyilagosan tényszerű volt, mely igazolta önmaga megbízhatóságát. Ha valami igazán fontos (kevés ilyen van :), akkor időben érkezem, de valahogy jómagam is belecsúsztam a késős emberek csoportjába. Talán azért is, mert nem szeretek egy percet sem várakozással tölteni (időpocsékolásnak tartom), másrészt, amikor időben is érkezem, mindig akad olyan, aki miatt csúszik a program, így azt érzem, felesleges volt igyekezetem. Márpedig kevés olyan helyzet van, amikor minden résztvevő pontos, s olyan is előfordul, hogy be kell várni mindenkit, hogy az adott program megvalósulhasson. Természetesen, bárhogy is van, a pontosság a célravezető, nem követendő rontani a statisztikát. :) A pontosság bizonyos áldozatokkal jár ugyan, ám annak követőjét megbízhatósággal és tisztelettel jutalmazza. Megéri.
Szerintem meg egyszerűen ez egy dráma, amit ilyenkor azért játszik az irányító, mert felelősnek érzi magát. Amúgy ez az életben is nagyon egyszerűen csakúgy működik, hogy ha tudom, hogy 7.30 ra ér a buszmegállóba a busz, amivel még beérek a munkahelyemre, akkor ha oda akarok érni, felkelek időben. Az én döntésem, szabadok vagyunk. A busz is az. (A sofőr). A valóság az, hogy mindenki önként vesz részt egy játékban, vagy nem. Legfeljebb nem látjuk, és azt hisszük, hogy folyton mások irányítására vagyunk bízva, vagy kiszolgáltatottak vagyunk. Pedig nem. Csak tudomásul kell vennünk (s szerintem ez az igazi tanítás mindig), hogy éppen milyen az élet, a szituáció. Mik a lehetőségeink, és mik nem. Szó sincs itt áldozatról. Cak tudatos döntésről.
A pszichológus ismerősömtől kapott útmutatás itt is igaz: egy helyzetben három dolgot lehet csinálni: otthagyni, harcba szállni, vagy elfogadni. A felnőtt ezt ismeri fel és használja.
A buszos szitu és a pontosság kérdése a harmadik kérdéskörbe tartozik. Ha nem rajtam múlik a busz indulása, akkor maximum azt tehetem, ha bölcs vagyok :), hogy elfogadom azt, és alkalmazkodom. Ha egyéb, rajtam kívülálló okok miatt látom, h lekéshetem, már megpróbálhatok beavatkozni, hogy megvárjanak. (A napi járatok esetében, nagy valószínűséggel elhanyagolható sikerrel...:) ) Aki azt reméli, hogy ha majd annyit késik, amennyit jónak lát, egyéni szemszögéből, és mégis megvárják már manipulál, nem elfogad, és belát. A élet ebben az esetben nagyon egyszerűen működik: az illető lemarad. Semmi szükség a tanító nénit játszó szerepkörre, aki "vigyáz" a gyerekekre, hogy ne késsenek. A felnőtt tudja, h a tetteiért vállalnia kell a következményeket.
Szerintem egy ilyen tudatosságot "edző" táborban inkább ezt a mintát kellene követni, ha már a tudatosságot tanuljuk. A tanító néni szerep, mindig a tudatlanoknak szól. Azoknak, akik mindezt nem tudják, amiről írtam. Hogy hogy működik a világ.
Figyeljétek meg, hogy egy drága, fizetős túrán, ahol ismeretlen felnőttek utaznak egy buszon, kevesebb olyan eset van, hogy a busz nem tud elindulni, mert valakii figyelmetlen, vagy manipulál. Egyszerűen azért, mert tudatosan vagy tudat alatt jobban érvényesül a felnőtt típusú viselkedés. Mert belül, valahol mindenki tudja, hogy ez a felnőtt viselkedés (ez "illő", ahogy a nagyanyám mondaná :) ). Ahol az emberek elkezdik megismerni egymást (egymás egóját), ott elkezdődnek a manipulatív játékok (drámák). Előjönnek a manipulátorok, és ellentáboruk a tanítónénik. :) :)
Mindkét viselkedés gyerekes és felesleges, egy tudatos ember számára.
Bocs, ha túl szókimondó voltam. :) Amúgy sok tapasztalatom van, rendszeres külföldre utazós kórustalálkozókkal kapcsolatban volt szerencsém az alábbi helyzetek számos változatát megélni. (Mindkét oldalról :) )
Rájöttem, ha gyerekekről van szó, azt kell tennem, amit mondok. És akkor legfeljebb egyszer próbálkozik be a manipuláló. És nincs szükség a drámának semmilyen válfajára, amit egyébként az én egóm is imád. Különösen a tanárnéniset. :) Hiszen az is vagyok. De klasszul is lehet energiát nyerni abból, hogy irányítok, abból, hogy "szót fogadnak", és abból hogy olyan érzéseket váltok ki másokból, amiről te is írtál. Persze nem mindig van az ember ennek tudatában, de attól még így működik. :) A valóság viszont az, hogy akkor vagyok jó tanító, ha én sem manipulálok senkit. Mind ezt tanuljuk.
Namaszte
Egy régen titkolt gyerekkori traumámat szeretném megosztani Veletek. Nem muszály elolvasni, hogyha érzékenyen érint, vagy ha túl hosszúnak és semmitmondónak találjátok ezt az írást. Egyszerű óvoda volt, a várakozó hatalmas, a világítás gyenge, a szokásos fakókék és rondasárga neoncsövek, és igen, a hosszú tornatermi alacsony fapadok. És ott vártam és vártam sokáig a szüleimre, ők azonban nagyon elfoglaltak voltak, így sokszór órákig kellet várnom, és megesett az is hogy egyáltalán nem tudtak eljönni értem, akkor meg valaki mást küldtek maguk helyett. Három hatalmas terem is volt, felosztva: kiscsoport, középső, nagycsoport. És persze az un. délutáni csendes pihenő, ami kötelező. Hogyan lehet egy pihenő kötelező? Mégha csendes is. Nyomasztó, lelketlen sötétség mindenütt, és a dohos szag. Mai szemmel látom már, hogy a rezsim áldozata voltam, de mindannyian azok voltunk, én csak egy a sok közül - uniformisban. És ott volt az udvar: a kövezet bontásból származó töredezett téglákból kirakva, és a téglák, oldalukra fektetve, egymást támasztva, habarcs nélkül. Ebből persze sok baleset származott, mi ovisok sorban botlottunk meg a téglaéleken, vágódtunk hanyat egyenest a hideg kőre. Aztán meg jött a sebfertőtlenítés, jód, úgyhogy majd bepisiltunk a fájdalomtól, különben ez a csendes pihenők során is olykor megesett mert ott még szólni se lehetett a dologról. Most az udvarra visszatérve. Volt egy hatalmas vaskapu az északi oldalon, s ez meg rettegésben tartott minket - hogy letuszkolnak, hogy lezárnak a sötétbe, ahol ki tudja mi van, sötétség, szellemek, baljós árnyak, másvilági lények, akiknek a gonosz a lételeme. Szóval a vasajtó titkáról csak Tominak lehetett tapasztalata, ő viszont mukkanni se mert az alant fenyegető titkokról. Így mi többiek, maradtunk tudatlanságban. És ott volt még a rendszeres visszaélés, az alsó fertájra kapott egyenletes testi fenyítés. De! Szerencsénkre némi öröm is rákkacsintott (most elárulom) a Zsolnay óvodában - a színjátszókör, próbával, énekkel, német nyelv, stb. És most kapaszkodj meg: elit óvoda voltunk. Szóval, ami az éneket illeti. O, tannenbaum, o tannenbaum, usw., aztán meg Hej Dunáról fúj a szél... stb. stb. Az udvaron átellenben, fent a lejtő tetején is volt egy kapu, és annak a színe ragyogó fehér. De hogy azon túl milyen csodák vártak ránk, arról bizony senki se tudott. Még Tomi se.
♥ PEACE ♥
Hát elég gáz oviba jártál. Nekem csak a fiúk okoztak traumát, amikor egyszer benyitottak rám a wc ben. :) Borzalmas érzés volt. Meg emlékszem, hogy az óvónénik türelmetlenek voltak, amikor a Télapó jött, egyáltalán nem mosolyogtak, pedig ez volt a legizgalmasabb esemény az évben. És ráadásul be is csaptak. Ez nagycsoportban leesett, mert rosszul csinálták. Tök hülyeség volt az ablakhoz rohanni, amikor csengettek, és az utcán már nem volt senki, és a kettőnek nyilvánvalóan semmi köze nem volt egymáshoz. De a Jézuskát még sokig igazán elhittem. És a délutáni alváson mindig hajlandó voltam elaludni, és így nincs nekem ezzel kapcsolatos traumáim.
De megértelek. A fiúk miatt, főleg. Namaszte