Hiszem, hogy minden ember lelkében ott van a tudás, hogy miért, mi célból született le erre a világra.
Mégis, egész életünkben szüntelenül, megállás nélkül keressük a miérteket.
Válaszokat keresünk a miértekre.
Miután megszületünk, ebben a világban nagyon nehezen tudjuk felidézni milyen életet is választottunk érkezésünk előtt magunknak, és főleg: miért?
Szerencsések azok az emberek, akik pontosan tudják mi végre születtek meg, mi a teendőjük, milyen irányba kell elindulniuk az életben ahhoz, hogy küldetésüket,feladataikat teljesítsék Sorsuk által.
Én a mai napig nem tudom tudat szintjén hogy mi a feladatom itt, hol is van az igazi helyem, hol lelek nyugalomra, mi ebben az életben a feladatom. Elfelejtettem.
Attól, hogy sötétben tapogatózzak a mai napig, egyetlen dolog mentett meg: a belső hangom és megérzéseim. Ha tudatos szinten nem is vagyok képes felszínre hozni ezeket a dolgokat, tudatalatti szinten igenis képes vagyok kommunikálni a lelkemmel. És megértem annak útmutatásait.
Nem vágytam gazdagságra, még jól fizető állásra sem. Egyszerűen csak történtek körülöttem a dolgok - és én mindig a megérzéseimre hallgattam. Ha éreztem, ez jó lesz - bevállaltam. Ha nem, akkor továbbálltam. És jó lett. Fokozatosan, mindig egyre jobb és jobb. Ez folyamatában fel sem tűnt, csak akkor szembesültem vele hogy hová jutottam el, mekkora utat jártam be, amikor megvizsgáltam honnan jöttem és most hol vagyok.
Örülök hogy idáig eljutottam - holott se az álmaim, se a terveim között nem szerepelt.
Valahogy, mondhatnám véletlenül "megcsináltam", amin én lepődtem meg a legjobban. Mégis úgy érzem, nem erre vágyom. Úgy érzem, nem jó helyen vagyok.
És beleestem abba a hibába, hogy két évtized után, elkezdtem agyalni. Miért nem érzem azt hogy itt lenne a helyem? Miért érzem azt hogy nem ezt kellene csinálnom? Biztos bennem van a hiba. Mindenem megvan. Mégse kell. Valami más kell, aminél úgy érzem, a lelkem elfogadja, ahol nem hallom a suttogását hogy "menj tovább, ne ezt, hanem inkább azt csináld..!" Ahol csak elégedett mormogást hallok a lelkem mélyéről...erre vágyom. Hogy ezt megéljem. Mert akkor érezném azt, igen, célba értem.
De én túlagyaltam. A sok gondolkozással elkezdtem nem látni a fától az erdőt, nem hallani azt a bizonyos belső hangot. Tudtam, most nagyot hibáztam, nem hallgattam meg a lelkemet, hanem egyszerűen a tudat szintjén próbáltam meg az utamat keresni. Eltévedtem.
És nagy árat fizettem azért, hogy elfelejtettem: a számunkra kijelölt , vállalt úton csak és kizárólag a belső iránymutatónk alapján lehet előre jutni, célba érni.
Így most egy szántóföld közepén állok, ahol előttem rengeteg kitaposott út van...egymás mellett, párhuzamosan, keresztezve egymást -a szélrózsa minden irányába. Én pedig állok a szántóföld közepén. Csend van. De a bennem lakó lélek, megsértődött. Hallgatok, fülelek, de nem mond semmit. Vagy ha mond, én nem hallom, mert túlságosan eltávolodott tudatom a lelkemtől. Én pedig csak állok, és állok, hosszú hónapok óta.
Várom, hogy meghalljam. Várom, hogy megérezzem újra.