Megszülettem 35 évvel ezelőtt. Majd mintegy fél évvel a mostani nap előtt öntudatra ébredtem, kicsit olyan Neosan. Most fogta fel a tudatom, hogy milyen mély a nyúl ürege.
Túl vagyok egy sikertelen házasságon, több sikertelen párkapcsolaton, a szüleimmel való félig-meddig megtörtént elszakadáson. Mindegyik megviselt a maga módján.
Jelenleg úgy érzem magam, mintha egy puszta kellős közepén lennék teljesen meztelenül. És semmi és senki nincs mellettem.
Eddig úgy gondoltam, hogy van/volt egy viszonylag kényelmes életem, amelybe jobban bele sem gondoltam, hogy kinek - főleg nekem majd a későbbiekben - ez mibe kerül. Voltak mellettem szeretők, időnként egy-egy társnak vélt ember, akikről azonban kiderült, hogy mégsem azok akiknek én gondoltam őket.

A feleségem

Őróla a kapcsolatunk elején majd amikor megkértem a kezét azt gondoltam, ő lesz az a nő aki mellett 30-40-50 éven keresztül szeretnék minden reggel felkelni. Hogy vele szeretnék családot alapítani és leélni az életemet.
Nos. A szerelmünk hajnalán olyan dolgokat tapasztaltam meg mellette, amelyek a fenti dolgokat erősítették, sőt! Ezért is vettem el, és tartottam ki mellette akkor is, amikor a házasságunk után nagyon rövid időn belül egy teljesen másik embert találtam magam mellett reggelente. Teljesen megváltozott, kifordult és kivetkőzött magából, amit nem vettem észre, mert szerettem és megbíztam benne.
Aztán amikor sok-sok esemény, negatív dolog után február végén egy legyintés, meg egy vállvonás keretében elküldött magától, azt hittem összeroppanok. Talán - ha élhetek ilyen dramatikus jelzővel - kicsit bele is haltam.
Azóta tudom, hogy nem lett volna szabad benne feltétel nélkül megbíznom. Egyébként ezt ő hányta a szememre, hogy nem bízik bennem.
Tudom azt, hogy sokat hibáztam, sokat ártottam neki is, illetve a kapcsolatunknak is. Beláttam, hogy mit tettem és szerettem volna megváltozni és helyrehozni ezeket a hibákat. Tettem érte, hogy megváltozzak. Hogy működjön a kapcsolatunk, hogy visszakapja azt az embert akitől nem kell tartania, akiben megbízhat.
Csak a fenti dolgok után előjött belőle az az elkényeztetett kislány, aki maga sem tudja mit akar, de azt nagyon. Aki arra vár, hogy kitalálják a gondolatait, amelyeket ha nem teljesítenek, jött a sértődés, a - bocsánat a kifejezésért - bunkó beszólások, a másik teljes földbe tiprása. Én pedig nem értettem, hogy az a kedves aranyos mosolygós lány, akibe fülig beleszerettem, aki mellett életemben ritkaságnak számító boldogságot sokszor megtapasztaltam, valójában nem más, mint egy akaratos, alkalmasint buta, lusta elkényeztetett kislány.
Nehezem tudom feldolgozni azt, ahogy kimondta, illetve, hogy kimondta, hogy legyen vége. Itt sem volt benne semmi tisztelet, vagy becsület.
Tudom, hogy vége, tudom, hogy el kell magam szakítani tőle, tudom, hogy az a kapcsolat a végén nagyon rossz volt, tudom, hogy mindketten helyrehozhatatlan hibákat követtünk el. De akkor is nehéz. Túl sokat áldoztam fel önmagamból érte, kettőnkért. Hagytam el már embereket, hagytak el engem is. Azonban nem tudom, hogy ez most miért viselt meg ennyire, amikor a sok jó mellett, nagyon sok rosszat kaptam tőle.
Valahol azt olvastam ne adj többet senkinek, csak amennyit kapsz. Valóban. Igaz. Én pedig túlságosan naiv voltam.
Az egyetlen dolog, amit köszönhetek neki, az az, hogy felnőtté tett. Vagy legalábbis elindított egy nagyon hosszú úton.

A szüleim

Mostanáig nem vettem észre mit is tesznek velem. Anélkül, hogy rosszat akartak volna. De mint tudjuk a pokolba vezető út is a jó szándékkal van kikövezve.
Felépítettek egy olyan házat, amelyben az eredeti elgondolások szerint majd én is élek a családommal, amelynek a terheit - többnyire - jelenleg is ők viselik.
Mindemellett, amióta felébredtem hosszú-hosszú álmomból, még mindig én vagyok nekik a pici fiúk, akit óvni kell, félteni kell, nehogy valami baja legyen.
Ezekhez a dolgokhoz kapcsolódik, hogy amikor a volt feleségemmel sok-sok álmatlan éjszaka, rengeteg veszekedés mellett úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, a szüleimtől olyan lelki terrort kaptam, amit még a mai napig nem bocsátottam meg nekik. Ezt érzik is, amire a válaszreakciójuk újabb érzelmi zsarolás, amit már nem veszek fel. Rossz persze, de nem foglalkozom vele, ha végre nem rájuk akarok hallgatni.
Sajnálom, hogy pár olyan kapcsolatomat hagytam nekik szétzilálni, amiből még akármi is lehetett volna. Csak azért, mert nekik valami a jelöltben nem tetszett. És mivel akkor még a kisfiúk voltam beletörődtem abba, ami történt.
Ébredésemet követően jöttem rá, hogy mit tettek velem, attól függetlenül, hogy mi volt vele a szándékuk.
A volt feleségem kapcsolatában is úgymond "segítettek" a végső állapot mihamarabbi kialakításában. Bár ott a volt párom szülei is "segítettek". De az már egy másik történet.

A jövőm

Félek tőle.
Soha nem voltam igazán magamra utalva. Nem bízok magamban, hogy képes vagyok megoldani pl. az anyagi gondokat. Hogy akár éveken keresztül egyedül maradjak. Sosem voltam igazán egyedül.
Elvesztettem a képességemet a derűre, arra, hogy egy kapcsolat erejében, az egymás iránti tiszteletben bízni és hinni tudjak. Hogy elhiggyem létezik olyan ember a földön, aki nem használja ki a jóságomat. És azért szeret, ami és aki vagyok, nem pedig a szőke herceget keresi bennem, akit ha nem talál meg mégsem kihajít, mint egy elromlott hűtőt.
Egyenlőre nem tudom, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és voltaképp mit is akarok. Eddig sok mindenki kihasznált, érzelmileg, anyagilag, fizikailag - főleg a volt feleségem. Mert segítek bárkinek szívesen és nagyon keveset kértem érte cserébe.
Amikor szembe fordítottak magammal a héten, nem kaptam levegőt. Olyan dolgokat mutattak meg nekem amikről el nem tudtam volna képzelni, hogy azok ennyire negatívak. Hogy az emberekben ennyire nem lehet megbízni. Gyakorlatilag senkiben. Még azokban sem akik elmondásuk szerint szeretik a másikat.
Jelenleg sok irányban indulhatok el. Sok út van előttem. És mivel életemben először egyedül kell választanom, nem tudom, hogy jól fogok-e választani. Az azonban biztos, hogy itt és így nem maradhatok. Esélyt kell adnom magamnak és meg kell tudnom hogy ki is vagyok valójában. Fel kell nőnöm, tudnom kell szeretni az életet egyedül is. Tudnom kell boldognak lenni egyedül is. meg kell tanulnom azt is, hogy ha majd a sors - a Jóisten, vagy nevezd ahogy akarod - még egyszer elém küld egy embert tudjam hogy belőle lehet-e a társam, vagy sem. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy a döntéseimet magam erősítem meg. Nem hagyatkozhatom másra ezentúl.

Jelenleg úton vagyok

Elindultam. De félek, hogy rossz irányt választottam. Azonban meg kell tanulnom azt is, hogy a félelmeimet legyőzzem. Ha legyőzöm őket, képes leszek azokon a dolgokon - és magamon - változtatni, amik miatt az életem félresiklott.

Talán még nem késő, hogy helyrehozzam, amit magammal szemben elrontottam.