A napokban eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki nagy hatást gyakorolt rám. Szerettem vele találkozni, beszélgetni. Mikor megismerkedtünk, már idős ember volt, a hetvenes éveiben járt. Hátrafésült félhosszú, hófehér haja volt, és fehér szakálla. Kodályra emlékeztetett. Szintén művész ember volt, de ő csak ennyit mondott néha magáról: festő voltam. A buddhizmus professzoraként is tanított egy ideig, amíg ötvenhatban börtönbe nem került. Miután kiszabadult, elhagyta az országot, és harminc év múlva kapott engedélyt a belépésre. Innentől fél évet itt töltött, fél évet pedig külföldön, de igazából már sosem tudott belépni ebbe az országba. Gondolkodása rendkívül különös volt. És tulajdonképpen az élete is. Még nyolcvan sem volt, mikor azt mondta nekem, hogy 90 éves koráig fog élni. Mikor 90 éves lett, megünnepelték aznap a születésnapját, és miután elmentek a vendégek, lefeküdt felesége mellé az ágyba, elaludt, és minden szó nélkül, szép csendben meghalt. Ekkor értettem meg igazi nagyságát. Nem csak az életét uralta, a halálát is képes volt. Szavai sokszor eszembe jutnak, és az is, hogy bármikor találkoztunk, ugyanolyan volt; csak teste öregedett, de szeme mindig fiatalosan csillogott. Egyszer beszélgettünk egy közös ismerősünkről, aki éppen szakított barátnőjével, és bölcsen csak ennyit mondott: „Mari jókor jött. És jókor ment!” Ezt a mondatot örökre megjegyeztem.

Erről egy zen-buddhista bölcsesség jut eszembe: „Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!” Látszólag egyszerű gondolat, érthető, világos, a kérdés persze az, mennyire követhető? Egy elvonult rendben élő szerzetes a hegyekben, elkülönülve a külvilágtól, valószínűleg egészen jól meg tudja valósítani a mindennapjaiban. Elképzelem, ahogy elindul edényével élelmet koldulni, kap egy tál rizst a falusiaktól, kezében szorongatva alázattal elfogadja, és megeszi. Aztán másnap megint kap egy tál rizst, éppen leül a földre egy félreeső helyen, hogy elfogyassza, mire odaugrik egy éhes, fürge majom, és mire a szerzetes észbe kap, már el is lopta a tálkát, és szalad vele fel a fára. Lelki szemeim előtt szinte látom, hogyan néz utána a szerzetes, és rezignáltan – bár korgó gyomorral - veszi tudomásul, hogy most nem fog enni. A keresztények erre azt mondanák: Ez Isten akarata. A buddhista nem gondolja, hogy ez bárkinek az akarata lenne, - leszámítva a majomét-, csak ennyit gondol: Volt rizs. Nincs rizs.

De jöjjünk le képzeletben a hegyekből. Nézzünk meg egy nyugati embert, akit körbevesz az élet sűrűn szőtt hálója, férj, vagy feleség, egy gyerek, két gyerek, vagy még több gyerek; kutya, macska, papagáj, díszhallal a háta mögött küzd a munkahelyén. Talán boldog, talán boldognak mutatja magát, vagy már feladta teljesen, táskája tele sárga csekkel, lehet, hogy kirúgják, lehet, hogy válik éppen. Mi lenne, ha bölcsen ezzel nyugtatnám: „Ami jön, fogadd, ami megy, ereszd!” Szerintem irtó dühös lenne rám. Szóval a társadalom forgatagában élő embernek talán nehezebb. De az is lehet, hogy csak nyugaton gondoljuk, hogy keleten könnyebb. Egyszer egy indiai utam során, ültem egy riksán, és kezemben egy zacskót fogtam, ami tele volt édességgel. Teljes nyugalommal nézelődtem jobbra, balra, átvettem India hangulatát, mígnem hirtelen a magasból, egy majom ugrott rám, kitépte kezemből a zacskót, és pillanatok alatt a házak tetején landolt. Először megijedtem, majd nagyon mérges lettem, és indiai módra - ahogy az árusoktól láttam-, még az öklömet is megráztam a majom felé. Szóval ki lehet lépni a mindennapok forgatagából, de a tudat attól még benne maradhat.

Végiggondolva a kelet és nyugat lehetőségeit, valahogy mégis igazat kell adni ennek a fenti gondolatnak. Mert ha jön valami, miért ne fogadnánk, akár jót is hozhat életünkbe, ha meg megy, érdemes vajon utánakapni, és visszahúzni? Nem fog az újra elmenni? De hát félünk a változástól, és ha jön valami, az fel is dúlhatja eddigi siváran biztonságos életünket, és ha elvesztünk valamit, hát hogyne bánkódnánk, ha az fontos volt a számunkra? De nehéz is ez! Mindenesetre úgy tűnik, az érzelmek körül van a megoldás. E bölcs gondolatot akkor lehet megvalósítani, ha az emberre nem hatnak erőteljesen az érzelmek. De akkor mi van a szerelemmel? Ha jön, fogadjuk, ha megy, engedjük? Mindezt érzelmek nélkül? Ez így sántít kicsit. Egyáltalán, mi a jó abban, hogy érzelemmentesek vagyunk? Az tény, hogy nyugis, de milyen sivár és unalmas! Az is érdekes kérdés, hogy mi van azzal, ami nem akar menni, pedig már kellene. Engedjük, hogy maradjon, akkor is, ha már korlátoz bennünket?

Dan Millman hasonlóan fogalmazza meg ezt az érthetetlen misztériumot „A békés harcos útja”- ban: „Soha ne küzdj senkivel és semmivel. Amikor tolnak, húzz; amikor húznak, tolj. Találd meg a dolgok természetes menetét, és alkalmazkodj hozzá; akkor a természet erőivel lépsz szövetségre.” De mit is jelent, hogy ha tolnak, húzz? Ha eltol valaki magától, ne feszülj rá, hanem lépj inkább magad is hátra? Ha húznak, tolj! Vagyis ne állj ellen? De vajon képesek vagyunk-e felismerni, mi a jó számunkra, és mi nem? Hogyan nem lesz ebből sodródás?

Talán ez a keleti tanok misztériuma. Egy bölcs elfogadás, anélkül, hogy gyengék lennénk. Pont az elfogadásnak ez a képessége feltételez egy megrendíthetetlen belső erőt, mely mindig ott van, ha húzzák, ha tolják, miközben a békés harcos pislogva figyeli a körülötte levő változásokat. A belső békének a titka valahol ebben keresendő. Tudni befogadni, és tudni elengedni. De legyen annyi haszna a nyugatiságunknak, hogy mindezt nem érzelemmentesen tesszük! Ha megéljük az örömmel és veszteséggel járó érzelmeket, és bele merünk merülni az életbe, akkor válhatunk végül elég bölccsé ahhoz, hogy már szabadon fogadjuk, ami jön, és elengedjük, ami megy.