Egyszer csak bevillant, megérkezett. Elkezdtem olvasni sorait, hogy vajon tényleg nekem érkezett e ez a kicsiny őszinte, és tiszta levélke. Hogy?Miért talált rám? S ír nekem, s hozzám, rólam, magáról. Ő sem érti, csak írni írnia kell a sorokat, s küldenie csak nekem csak titkon, csak szépen. csak némán, betűk nélkül. Keresem, kutatom, hogy mi is ő, és mi is én? Nem találjuk... de érezzük, ott hátul, messziről, s most egyre jobban előbbre s előbbre tolakszik a gondolatok tömegében, s igyekszik az első sorba. Jajj, csak meg ne érkezzék.

Csak állunk egymás mellett, a kavargó tömegben: mint két mezítelen gyermek, őszintén, s félve kapnánk a másik kezét, de mégis szorosan feszítjük magunkat vigyázzállásban. S kicsordul szeme távolabbi sarkából egy elmorzsolni való harmatcsepp, -nem vagyok jól-ordítja. megindul mozdulatom, s lelkem. De meg is áll, hisz nem tehetjük, hisz boldogok vagyunk... de hát nem is értem.

Sötétség és néma csend, csak valami rezdülést érzek s vele én is zengek. együtt zengünk, visszafolytott suttogásban.
Óceán egy csendes végtelen víztükör nyugalma melybe csak belepottyanva lebegek
Mélykék felhőkkel habosított tavaszi égbolt, s szellő simítása az arcon s egy tekintet
anyja hátán csüngő kisgyerek, mely minden ujjával ragadja anyja ruháját, s nem akarja engedi, pedig tudja, hogy csak sétálnia kellene...
kölyökkutya, mely nyüszít távozó gazdája láttán, s ajtót kaparva értetlen vonítja bánatát.
egy síró hegedű összes muzsikája, s vonója, mi lassan egyesével csalja elő a hangokat s csodává emeli. talán egy kicsiny vonó mit sem ér muzsikája nélkül, talán mit sem érek én sem e váratlan levelek nélkül...