Szia!

Gondoltál már arra hogy lehet hogy nem egyedül kell megvalósítanod az "álmaidat" ?
Ha te is olyan típus vagy én, aki mindig új dolgokat talál ki, fedez fel, képzel el, (az ismerőseim csak nagy álmodozónak tartanak... :) ) de ritkán tudtam bármelyiket is megvalósítani. És egyszer csak az élet elém tárta a partneremet, aki segít az álmaimat megvalósítani. Nos így levette azt a terhet rólam, amit talán nem is nekem kellett cipelnem. Csak nem láttam addig, hogy együtt könnyebb...

Manka

Ha valami nem sikerül tökéletesre , akkor próbáld a maximalizmusodat annak az örömére kiterjeszteni ( annak örülni maximálisan ) , hogy sikerült , ahogy sikerült . Én olyankor mindig azzal nyugtatom magam , hogy mindig vágyaim fölé kell céloznom , hogy az elfogadhatót találjam telibe . Megfogalmaztad ( tudatosítottad ) a problémát . Látod az elérendő célt . Ha a tudatod sarkában tartod , és teszel ettől indíttatva dolgokat , (pl . elengedés meditáció , vagy elkapkodott dolgok utánagondolása,elképzelése , hogy hogyan lehetett volna szerinted jobban ) akkor előbb utóbb benne találod magad egy olyan helyzetben , amikor szinte rácsodálkozol arra a türelmes valakire , aki éppen akkor , és éppen ott te vagy . Ezen csúcs után lesznek még visszaesések , de a bizonyosságod , hogy nem csak lehetőségeidben vagy képes rá , hanem ténylegesen képes is voltál rá megmarad , és akár természeteddé is válhat a kivárás képessége . Üdvözlettel : felacso

Szerintem egyszerűen csak túl görcsösen akarod a változást. Ebben a nagy spiritualitásban is már olyan túlzások vannak, hogy ihajj. Nem kell ennyi blokkoldás, meg kidolgozás, meg előző élet fürkészés, meg ilyen, meg olyan meditáció, ez is csak egy a téves hiedelmek közül. Lazíts! :) Én már alig "meditálok", és mégis egyre gyakrabban és tartósabban vagyok meditatív állapotban. Nem tudsz beleszólni, hogy mikor mit kapsz.

Kezdem megérteni, hogy igazából lehetetlen is "meditálni". Meditáció az, amikor meditatív állapotban vagy. Viszont amint meditatív állapotban vagy, már nem meditálsz, hiszen te, mint cselekvő nem is vagy jelen. Akkor ki meditálna? :D Ha meg még nem vagy meditatív állapotban, akkor megint csak nem meditálhatsz. :D Akkor meg mik ezek az ilyen-olyan megcimkézett meditációk? Nem tudsz elengedés-meditálni, meg önelfogadás-gyakorlatozni, meg mittudománmicsinálni. Viszont bármelyik pillanatban beléphetsz a meditáció kapuján. Soha semmit nem fogsz tudni elengedni. Minden most van elengedve, ha itt vagy egészen. Ha meg nem, akkor meg engedd el most! Ez nem képesség, hanem hajlandóság kérdése. Ha elengednéd, akkor nem kötődnél hozzá, ha viszont nem engeded el, értelem szerűen kötődsz hozzá. Képesség a kifelé történő dolgokhoz kell. Elhiszem, hogy nem mindenki képes megépíteni egy házat, vagy megírni egy zenét, esetleg egy rántottát megsütni. De hogy elengedni ne tudjon valaki valamit, az lehetetlen. Az első pillanatban, amikor megszületsz, és már nem anyukád lát el tovább oxigénnel, és tápanyaggal (legalább is nem azon a közvetlen úton, amin addig a méhében veled tette), az első amit teszel, hogy elengedsz, megadod magad, ezért a szervezeted képes rá, hogy felsírjon és ezzel újra levegőhöz juss. Vannak csecsemők, akik megfulladnak születés közben. Ez ilyenkor nyilván szomorú a családnak, de valamiért csak nem volt hajlandó elengedni a gyermek. Vagy annyira kapaszkodott az anyába, hogy belegabalyodik a köldökzsinórba, és ezért fullad meg, vagy egyáltalán nem hajlandó fellélegezni, és tovább élni már az első pillanatban. Mindkét esetben a hajlandóság hiányzik az elengedéshez. De te élsz, úgyhogy tudsz elengedni. Szóval sajna nem tudok segíteni benne, hogy elsajátítsd, mert már el van sajátítva. Csak nem azzal foglalkozol, hanem a probléma-oldásokkal, meg az önelfogadás-meditációkkal. Meg a jövő havi megélhetéssel. (De kétlem, hogy múlt hónapban nem az e havival foglalkoztál volna, vagy tévedek?:)) Úgyhogy, ha jól látom a dolgot, akkor olyan sikeresen dolgoztál a problémakör megoldásával, hogy az jó erős lett, és pechedre jól bírja a strapát. De ne felejtsd el, te vagy az edző. Te képezted ki egyes egyedül magad ellen. Ha viszont te vagy az edző, miért ne mondhatnád azt, hogy "te figyelj már, jól megedződtél, most már mehetsz isten hírével". Nem viccelek, fogja magát és elmegy :) Azon nyomban. Csak ne ellenállj neki. Állj félre, aztán megy tovább azt boldogítani, aki vevő rá. Nem is tudom, képzeld magad átlátszónak, ha már mindenképp valami technikát szeretnél. Ha jön a gebasz, csak legyél láthatatlan, mint egy kaméleon. Légy résen, de legyél láthatatlan. Tehetsz-vehetsz, csak maradj láthatatlan. Átsuhan rajtad és kész. Aztán nagyot nevetsz, mikor rájösz, hogy paranoia volt az egész. :) Akár kicsibe, akár nagyba, de így megy ez. Márameddig ki nem szállsz belőle. :)

a teljes kiúttalanság elfogadása, megélése hiányzik.

Ez annyira nehéz, hogy sok nekifutásra sikerülhet, egyes élmények átélése például csak transzlégzésben lehetséges, az egó romboló erejük miatt.

Amikor az egó segítséget kér, ötletel, görcsöl, kínlódik ezt az életérzést zárja ki. De ennek a megélése szükséges hogy a beszűkült egó létünkből az egó megsemmisülésének átélésével meg tudjuk tapasztalni, nem az egó, ami irányít. Halálfélelem a javából, az egó halálának a bekövetkezésétől való félelem, ez adja az energiát a pörgéshez, bármit megteszek, csak ne haljak meg...

Halj bele.

Utána meg tudsz nyílni annak a megtapasztalására, ki az, aki valójában létezik.

Nálam a maximalizmust a nagyfokú megfelelni vágyás motiválta. Egyfajta kompenzációként működött, hogy önmagam elől is leleplezzem az önbizalomhiányt, az önelfogadás hiányát, az önszeretet hiányát.
Valami olyasmi volt, mintha attól lennék szerethető minél többet és jobbat nyújtok önmagamból. Pedig ez egyáltalán nem így van, de ehhez fel/be kellett ismernem sok mindent.

Másrészt többször (egymás után) fel kellett tennem magamban és magamnak azt a kérdést, hogy jó-e a cél amit kitűztem?, elég gyakorlatias-e?, képes vagyok-e kitartóan tenni, cselekedni és szükség esetén akár változtatni is, bármennyire ellene szól is minden? tényleg a cél felé haladok-e vagy elaprózódom közben? elég erős-e a motivációm? elég szeretettel tudom-e csinálni, amire vállalkoztam?

S ha mindezeket egyértelműen és őszintén megválaszoltam, akkor következett az, hogy többször önmagamba kellett néznem, hogy mivel/mikkel és miért akadályozom saját magamat?
Merthogy téves hitekkel, hiedelmekkel, téves énképpel sokszor és sokféleképp tudjuk akadályozni önmagunkat és tudattalan buktatókat építünk be a vágyott célunk és a beteljesülés közé.

Ennél több ötletem nincs is. Nekem ez volt a módszerem, de valószínűleg ennél vannak gyorsabban és talán könnyebben kivitelezhető megoldások is.
Annyiból jó volt számomra ez a módszer, mert nagyobb fokú önismeretre, önelfogadásra és belátásra tanított, s már ezért megérte:)

Sziasztok, köszönöm mindenkinek a meglátásait, mindben van olyan információ tartalom, amit érdemes megfontolnom. Szinte a mindenkinek igaza van tipikus esete, bár sokféle igazság létezik és nekem ezek közül, vagy legalább is átgondolva a javaslatokat, a sajátomat kell megtalálni. És mindig itt van a bibi nálam. Nem tudom még mindig, melyik információ vagyok igazán én, mi jön valóban én belőlem. A megfelelés nálam olyan színvonalon van, hogy szinte bárkinek képes vagyok megfelelni, észre sem veszem, hogy megfelelés és azonosítom is magamat mások elvárásaival.
De mostanában szerintem túl is lőttem a célon, úgy értem, "Spiri"-nek is igaza lehet abban, hogy már megint túlezóztam magam, talán csak élni kellene, tök simán létezni. Tegnap legalább is idáig jutottam és végigtakarítottuk a házat, meg elintéztem egy csomó dolgot, amit már egy ideje halogattam.

Köszönöm az eddigi ötleteket, de persze ha másnak is van még hozzátenni valója, írjon nyugodtan.

Engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek Katitól, amiért ebben a blogban íródott legutolsó mondatommal lejárattam. Ezennel itt bocsánatot kérek tőle nyilvánosan, a célom nem az ő lejáratása vagy a Sanyitól és tőle tanult technikák leszólása volt. A mondat valóban félreérthető és nem is azért írtam, hogy őt leégessem, lealacsonyítsam. A mondat valójában azt akarta jelenteni, hogy annyira sügér vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam, hogy az ő általa javasolt technikákhoz kevésnek érzem magam és mondjuk ki: nem tudom végrehajtani, vagyis megpróbálom, csak nem működik nálam. De ez nem a technika vagy Kati hibája, hanem az enyém. De ezek szerint ezt nem eléggé vállaltam fel.
Ezért kértem tőletek segítséget, sajnálom, hogy ezzel megbántottam őt. És forduljatok csak hozzá nyugodtan, mert nagyon jó meglátásai vannak. Érdemes rá hallgatni!

Kriszti

Semmi bántó nem volt az írásodban, így kivülállóként azt tudom írni.

Mint ahogy Csaesz is írja hogy nem mindig tudunk mindent csak úgy elengedni, sajnos ez a befogadásra is igaz. Nem megy az mindig és minden körülmények között. S szerintem mi akik itt levelezünk, blogolunk ezt már a saját bőrünkön, a saját önismereti utunkon is meg kellett, hogy tanuljuk.

Nekem az elmúlt évben a nagyfiam mondta azt, hogy Anyukám nem tudom miért, de "nem mindig vagy befogadó arra, amit mondok" Volt, hogy csak másodszorra értettem meg a gondolatmenetét, a jó ötleteit. Az első alkalommal annyira távolinak tűnt és idegennek lelkileg, amit hallottam, hogy nem tudtam még megérteni sem, nemhogy átültetni a gyakorlatba.

Aztán pl. én azt is megfigyeltem, hogy amikor a fiam még kisebb volt nem volt vevő arra, amit tőlem hallott. De ha a haverjától hallotta ugyanazt, akkor meghallotta és még meg is csinálta. Hála Istennek ez már megváltozott.
Abban meg csak reménykedni tudok, hogy nem fordult a kocka és most én nem ugyanezt csinálom, csak fordítva:::)))

Csaesz! Nagyon köszi, amiket írtál, nagyon egyféle dolgokon kell mostanság dolgoznunk. Egészen megvígasztaltál, hogy nem csak engem érint az átértékelés, a hitrendszereim megvizsgálása, átalakítása. Ugyanis már annyira sok mindent kellett mostanság újra megvizsgálnom, hogy néha úgy érzem a régi dolgokból már szinte nem is maradt semmi... vagy majdnem semmi.

A párom is ilyen. Tökéletes akar lenni. Keretek közt él, magának csinálja,és én kezdek fulladozni.
Mert nem arról van szó,hogy hanyagnak kell lenni, hanem arról, hogy az állandó kényszer a tökéletességre megmerevíti az embert. Elkezd poshadni valami. Leáll az energiáramlás, csak mereb szabályok.
Ez nagyon ártalmas kényszer. És sajnos náluk nem is tudatos ez, mert észre sem veszik. A kevesebb nem jó, nem elég. De nem lehet a csúcsra jutni, mert az egonak nincs csúcs, mert mindig följebb és följebb kapaszkodik.
Ezek az emberek nem tudják elfogadni magukat, valamit mindig ki akarnak javítani, azt is amit nem kellene.

Tudjátok az az érdekes, hogy amiket megoldásnak írtok és javasoltok, többnyire alkalmazom is, anélkül, hogy ez tudatos lenne. Időnként azonban elkap ez a kétségbe esés és egy 3 éves kisgyerek színvonalára süllyedek és az sem jut eszembe, amit addig automatice használtam. Gondolom más útkeresőkkel is előfordul ez. Na ilyenkor születnek a fentihez hasonló blogjaim, írásaim.
Kezdek újra magamra találni, amit nektek is köszönhetek. Szóval ha legközelebb jövök és blogolok, valószínű megint nem látom fától az erdőt. :-)))