Külföldön dolgozom. Úgy volt, hogy a testvérem velem tölti itt az utolsó hetet és Karácsonyra együtt megyünk haza. Épp babát vár, mégis vállalta az utat, mert úgy érezte most kell jönnie, mert lehet, hogy jövőre már megyek haza. Most még tud jönni. Csütörtökön érkezett volna, már nagyon vártam.

Kedden nagyon nagy szélvihar tombolt nálunk. Domboldalon lakom, sarki lakás, volt hangja a szélnek. Néha úgy érzem, hogy a természet erejétől félek a legjobban. Legalábbis ilyenkor érzem, hogy milyen tehetetlen is vagyok. Természetesen aludni nem tudtam. Eszembe jutott az otthon 2010-ben átélt vihar. Most más érzések voltak bennem. Egyrészt kezdtem félteni a testvéremet. Mi van, ha még akkor is szél lesz, mikor jön és nagyon fog dobálni a gép. Átszállással lehet hozzám jönni, mi van, ha törlik a járatot. Csupa jó gondolat a fejemben. Most épp egyedül élek, és mikor ilyen félelmeim vannak még jobban szoktam érezni a társ hiányát. Felhívhatnám édesanyámat, akit jól megijesztenék. Hasonló lenne, ha a testvéremet hívnám fel. Felhívhatok barátokat is, de éreztem, hogy másképp vigasztal egy anya, egy testvér, másképp egy barát és másképp egy társ. Nekem akkor a társ vigasztalása hiányzott. Egyedül voltam az összes félelmemmel. Félelmetes érzés. Keveset aludtam. Reggel természetesen felhívtam a testvéremet és elmondtam neki az érzéseimet. Mondtam nézzék meg az időjárást. Elmondtam, hogy azt hiszem, az én lelkem nem bírná elviselni bármi történne vele az úton, bár nagyon várom, inkább maradjon otthon. Otthon maradt, szerdán törölte az útját.

Csütörtök este még szélcsend volt. Éjfél körül azonban újabb szélvihar érkezett. Iszonyatos hanggal volt, újra félelem volt bennem. Ismét éreztem, hogy én biztonságban vagyok a lakásban, mégis félek. Rájöttem, hogy féltem a teraszon a kerti bútoromat, mert még mindig kint van, féltem a virágokat, vagyis féltek én mindent, ami hozzám tartozik. Annak ellenére, hogy csak tárgyak. Olyan, mintha azonosulnék velük és ők is én lennék. Mikor ezt felismertem, akkor már könnyebb volt, mert csak magamra koncentráltam és arra, hogy én biztonságban vagyok. Reggel alig mertem dolgozni menni, féltettem az autómat is elővenni a garázsból. Láttam, ahogy az utcákon fújja a kukákat a szél, és egy-két kerítést is megrongált. Dolgozni menni kell. Elindultam. Először úgy éreztem nem is olyan vészes, szerintem a lakásom fekvése miatt hallom olyan félelmetesnek a szelet. Aztán az egyik piros lámpánál megéreztem a szél erejét. Éreztem, ahogy alákap az autónak. Éreztem, ahogy mozgatja és hintázik az autó. Nem tudom mekkora erőre lenne szükség, hogy egy autót felkapjon a szél, de éreztem, hogy lehetséges és én nem tehetnék ellene semmit. Attól való félelmemben, hogy majd az autókat is felkapja a szél, egy épület mellé parkoltam. Okos gondolat, mert itt meg ráesik a tető. Úgy éreztem teljesen mindegy hova állok, ha valaminek történnie kell az autómmal, akkor úgyis megtörténik. Alig tudtam menni a szélben. Beértem az irodába. Azt mondták ilyen szélvihar 1989-ben volt itt utoljára. Jött is később az üzenet, lehetőség szerint az épületben maradjunk, mert minden tárgyat felkap a szél, úgyhogy biztonságosabb az épület. Most már magamat is féltettem. Ilyenkor érzem, mennyire távol vagyok mindentől és mindenkitől, aki fontos számomra. Nehéz napok voltak. Olyan érzésem is volt, hogy a kinti vihar csak tükrözi azt, ami épp a lelkemben zajlik. Ugyanis a lelkemben épp hasonló viharokat élek meg.