Jelentéktelen vagyok
Ahogy a kicsiséget láthatatlanságként éltem meg, a nagyságot pedig csodálatosságként, a hétfői klubon a félelmek megismerését és oldását kezdtük el boncolgatni, ahol is arra jutottam, hogy a jelentéktelenségtől való félelem húzódik az önhazugságaim, játszmáim mögött...
Az élet úgy hozta, hogy nem bontottam tovább ezt a csomagot, sőt, folytattam azt a hozzáállást, amit a felismerés előtt... meg is kaptam a magamét: jól lebetegedtem. Azzal a mondattal jöttem el, hogy "gyerünk, csináljuk, felvállalom magam", és homlokegyenest az ellenkezőjét csináltam. Nem csoda, ha stoptáblát kaptam.
Maga a jelentéktelenség szoros összefüggésben áll a nőiségem megélésével, önértékelés problémákkal, meg egy nagy rakás kisebbségi érzéssel. A párkapcsolati sirály csomag önértékelés-gyakorlatát csináltam... nehéz szavakba önteni az érzést: a mélyből felkúszott valami nagyon tiszta dolog, és kitárta a szárnyait bennem de rajtam túl (legalábbis a fizikai testemen túl). A ragaszkodáshoz jutottam. Nem engedem el azokat a helyzeteket-embereket-lehetőségeket, amikre már semmi szükségem. Hogy miért? Mert AKAROM. Szarügy. Mindenesetre már most sokkal jobb. Alábbhagyott a görcsölés is...
Nevetséges, hogy a jelentéktelenségtől félek, ez hajt, teperek, kaparok, holott valami olyan helyen van bennem, amit a külvilág nem is érzékel. Csak én... és ettől nem is látom magamat, csak valami torz izét érzékelek... pedig ott van a jelentéktelenség is, a láthatatlanság, észrevétlenség (ezt akár élvezni is lehet) és a csodálatosság is, a ragyogás. Már neki is láttam a megvalósításnak... Önmegvalósításnak :)
Hozzászólások
22 hozzászólásA lelkemből szóltak a szavaid .
Válaszd a ragyogást, nyugodtan tárd ki a szárnyaidat.
Többet adtál , mint száz terápia, ne búj el a láthatatlan néni szerepébe, kérlek :)
Nekem is jó volt a gyakorlat, otthon kipróbáltam ezt is. Rá kellett jönnöm, a ketrecem rácsait magam emeltem, ez miatt nem is érzékeltem, mennyi szép, jó dolog áramlik felém. Hiába jött, nem engedtem be az ajtón. Most azért résnyire kinyitottam, feszegetem magamban :)
Bátorság, az kell egy jó kalappal. Még reszkető térddel lesek ki a nyíláson, de már így is sokat kaptam, hogy tovább merjek nyitni :)
Ez nem választás kérdése. Bennem van mindkettő. A ragyogáshoz tudatosítani kell a jelentéktelenséget is. Ennyi. Polaritás van ebben a világban... :)
Mióta megírtam a blogot nekiláttam az őszinteségrohamnak, és hát bilik borulnak, könnyek peregnek, de MEGÉRI! Konkrétan egy sokéves félreértésre derült fény... és ez még csak egy ember volt :D bár nem akármilyen: a jelenlegi legerősebb ragaszkodásom tárgya... majd még szólok hogy haladok, szólj Te is :)
Igen a nyitáshoz bátorság kell... de akkora megkönnyebbülést hoz... és olyan emberektől kapok segítő kezet, akiről nem gondoltam volna... (hoppá előítéletek!:)) szóval sokrétű a dolog, kívánok Neked nagy-nagy kalap bátorságot a nyitáshoz, mert szárnyalás lesz belőle!
Így már jó, már megijedtem ;)
Nekem is van dolgom bőven egy ilyen személlyel. Erőt adtál, köszi!
Peti felhívta a figyelmemet még valamire: menekülés! És az a durva hogy az Igazság elől menekülök legtöbbször... pedig ha korábban felvállaltam volna magam, menekülő hazugságok helyett... node mindegy, azon a jelenen alapult ez a jelen, ezen meg a jövő...
ez több mint bíztató :)
"És az a durva hogy az Igazság elől menekülök legtöbbször..." --> én is menekülök még pár dolog elől, szóval... tükör! :)
Kicsi vagy!
Csináltam a belső középpontos/személyiség központos medit és megéreztem a személyiségem és ... és... érdekes, hogy írod - Kicsi vagy! - és azt éreztem, hogy a személyiségem olyan volt, mint egy abroncs... kicsinek éreztem ahhoz, aki vagyok.
Az esetet meg azért írtam le, mert kapcsolódik ehhez, amit írtál...
Poén, hogy egy ideje gondolkodtam, hogy milyen lenne a a tudásomat a jelenlegi "felhasználva" elmondani egy kis csoportnak, mint ahogy Te is... és a haverommal voltunk ma egy bicaj túrán és beszélgettünk, előhoztam témákat és rájöttem, hogy :) kicsi vagyok :) még a "tanítgatáshoz"... nincs mire. Próba körnek jó volt, hogy megkapjam a válaszaimat...
A "kicsi vagyok"-ot első körben elfogadással kezeljük, különben nem adja meg magát! Kirsikka is ezen dolgozik mostanában, elég jól halad vele, talán beszélhetnétek!
rendszeresen beszélgetünk :)
Sikka és Peti!
Hogy haladtok ezzel a kicsi vagyok dologgal, vagy mire jutottatok vele????
számomra most a "nem vagyok elég..." és az "elhagyatottság" "nem kellek" aspektusa aktuális, olyannyira hogy több fronton is érkezik...
mit mondhatnék? gyűröm, gyűröm :) élem, élem
Nem olyan rég értettem meg, hogy mi ez a "kicsiség" dolog... Haladok vele a magam tempójában... Javarészt a társas kapcsolatok területén "keresztül" jön a tanítás a témában... :)
Már asszem korábban én is írtam erről, de most valahogy mintha megint előtérbe kerülne kicsiny életemben.
Bennem a béke és háború egyensúlyának fájdalma tör egyre egyre felszínre. sajnos van eg rögzült világképem, amelynek egy részét nem tudom tágítani, ott már megcsontosodott az életfám ága és nem hajt rügyet, nem burjánzik. Pont itt olvastam bele valamelyik bolgba, és nagyon nem tetszett az amit olvastam, azért ,mert én teljesen másképpen gondolom. Ez azért fura, mert elfogadás dolgában egy ideje nincs gondom. Mindegy is a lényeg, hogy annyira felhúztam magamat a belső vitámmal, hogy lebetegedtem... már nyomom negyedik napja. Most nagyon érzem, hogy kibillentem egyensúlyomból, eltávolodtam a békémtől és megnyugvásomtól, vissza szeretnék menni hozzá, úgyhogy most én is elkezdek rágyúrni erre. csak nagy bennem a feszültség.
lassan egész jó kis klubbot alakítunk itt, legyen a neve mondjuk meghasadt lekek klubbja :-D
Akkor fogadd el, hogy nem lehet mindig béke és nyugalom... (egyelőre)
Egyszer valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy az élet hepe-hupa... nem lehet mindig csak "hepe" :D
...úgy vagyok az ilyen lázongásokkal, hogy legtöbbször csak a felszínen vannak jelen.. jönnek-mennek, csáó. Volt hogy az zavart, hogy úgy éreztem valami fortyog, érik, készülődik mélyen, és mikor feltört, lám egy olyan hatalmas dózisú békesség volt, hogy fantasztikus! Előtte pedig a felszínen éreztem zsibongást, a mélyben meg békét, és nem értettem miért zsibogok, miért nem uralkodik a béke...
szóval a színek sokfélék, ne ragaszkodj az illúzióidhoz, hogy békésnek-nyugodtnak kell lenned. Miért kéne? Élsz... egy színes-szagos, poláris világban.
ja, és nekem nincs meghasadva a lelkem ... :) legalábbis nem tudok róla :)))
Ja és minél nagyobb a hepe, annál nagyobb lesz a hupa is, de ezt be kell vállalni szerintem megéri. :D
... nemcsak az, hogy a hupa is nagyobb lesz, hanem az is, hogy az asztráltest hozzászokik az erős érzelmi hatásokhoz, kilengésekhez, ingerekhez és egyre intenzívebbekre lesz igénye, amit nem lehet a végtelenségig fokozni. Jobb esetben telítettség, rosszabb esetben kiégés, életuntság és csömör lesz az eredmény.
Magyarul egyre színesebb, hangosabb, ízesebb, meghökkentőbb, sokkolóbb, idegborzolóbb hatásra lesz szükség az érzelemtest megszokott rezgésigényének kielégítésére. A durva hatások pedig egyre messzebb visznek a finom érzékelésektől.
Csak egy fizikai példa: ha nem használunk sót és ételízesítőt egy ideig, megdöbbenve tapasztalja az ember, hogy a zöldségek önmagukban különböző mértékben sósak... És ezzel együtt fantasztikus ízorgia bukkan elő, amit a sós íz mögött nem is feltételeztünk volna. E helyett mi egyre ínyencebb, mesterségesen összekombinált ízeket keresünk, állítunk elő és próbálunk fokozni...
hmmm.. tehát a só elhagyásánál is csak x idő eltelte után jelentkezik ez, nem egyből?
De pl. a hangos zene általi halláskárosodásból már nem mindig lehet visszajönni, vagy találhatnánk más példákat is. Úgy, hogy jobb a tól-ig közepén maradni, még akkor is, ha langyos. Bár lehet, hogy ez korfüggő...
Az ész azonban bármilyen korban bármire jól használható, kivéve, ha csak később jön meg... :))
Most vagy rosszul értem, hogy mire írtad ezt, vagy nem értek vele egyet! : D
Ha a hepe-hupa kilengéseket nem támogatod, akkor erre a saját tapasztalatom az, hogy azokra egyszerűen szükségünk van az önmegismerés során. Hiszen minden szélsőséget meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy aztán azok végleg kiégjenek belőlünk, elveszítsük azok felesleges favorizálását vagy éppen a félelmünket feléjük!
Aki ezt a fajta kiégést negatívumként éli meg, az nem önmegvalósító hozzáállással jutott el a kiégettségbe, ezért nem tudta/tudja feltárni a még kiégetlen motivációit, a benne szunnyadó vágyait. Pedig biztosan vannak még benne vágyak, csak ahhoz túl felszínesen tapasztalja magát és a módszert sem ismeri, hogyan csalogathatja elő ezen vágyakat a mélyből.
Ha valaki felszínes tudatossággal egyszerűen csak "belesodródott" a kiégettségbe, az nem csoda, hogy ezt negatívumként éli meg, miközben a jógik ódákat zengenek a vágynélküliségről!
Ha érdekel ez a téma, nyissunk neki egy külön topikot!
A hepe-hupáról az a véleményem, hogy az maga az élet, tudatosan kezelve hatalmas élvezetet is jelenthet, de ha az embert bekötött szemmel ültetik fel a hullámvasútra, akkor bizony frászt kaphat az „élménytől”, és örök időkre elmehet tőle a kedve.
A jelentéktelenségről: Szerintem ma még mindannyian jelentéktelenek vagyunk a föld közel 7 milliárd (ember) lakója számára, de mindig akad egy-kettő, száz-kétszáz, néhány ezer, vagy akár sok millió, akik számára nem vagyunk azok. Kinek mi adatott. Önmagunk számára soha nem lehetünk jelentéktelenek…
Ez így is van, ilyen viszonylagos minden megítélés! Attól függ, hogy jelentéktelennek vagy jelentősnek látszik valaki, hogy honnan nézzük, mihez viszonyítjuk Őt.
Viszont azzal, hogy keresel egy olyan szemszöget, ahonnan nem látszik jelentéktelennek, attól még a félelme és traumája a jelentéktelenség felé megmarad, legfeljebb már van mivel elfednie azt.
Azonban az ilyen elfedésekkel soha nem tudja megoldani a problémáját, legfeljebb csak elodázza a szembenézést vele.
A kiégést itt folytatjuk.