Sokáig próbáltam magyarázni magamnak, hogy bár fizikai szinten anyukámból és apukámból tevődök össze, lelki és szellemi szinten azért én más vagyok, mint ők. Van hasonlóság, de összességében mégis más vagyok.
Őket választottam szüleimnek, mert tőlük kellett dolgokat megtanulnom, rájuk volt szükségem azért, hogy az lehessek, aki most vagyok…de milyen szerencse, hogy én nem ők vagyok.
Aztán szombaton egy meditációs programon a helyére kattant ez a dolog. Annyira, hogy majdnem hangosan felnevettem. Ha egyszer a legdurvább fizikai síkon ennyire nyilvánvalóan belőlük vagyok, hogyan is gondolhatom, hogy a finomabb lelki és szellemi síkokon ez nem így van?? Amikor azok a síkok teremtik meg a fizikai szintet?

Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy azért lettünk ilyenek meg olyanok, mert ilyen-olyan az anyukánk és apukánk… és ez meg az a hatás ért minket gyermekkorunkban…
Az igazság pont fordítva van.
Az én gyermekkori megéléseim egy az egyben belőlem fakadnak, semmi köze hozzá apunak és anyunak. Ezért van az, hogy a testvéremnek nyilván mások a megélései, ugyanannál az apánál és anyánál.
És be kellett vallanom magamnak, hogy nem azért ilyen silányak a gyökereim, mert apué és anyué sem volt jobb, hanem ők csupán az én eredendően meglévő kis csoffadt gyökereimnek a fizikai kivetülései. Az én édesapám és édesanyám nem mások, csak az én kivetüléseim. Ők én vagyok.

Mivel éreztem, hogy ez az igazság, hát könnyedén fogadtam be ezt az új gondolatot a szívembe. Megvan hát a felismerés: amíg nem azonosulok teljesen a szüleimmel, addig önmagamat hárítom… Ez nagyban megkönnyíti a következő folyamatot: ellenállás nélkül eggyé válok a szüleimmel - a nemszeretem tulajdonságaikkal, a nemszeretem életükkel…mindennel, ami most számomra a szüleimet jelenti. Apuval kezdtem, egész jól haladok.