Csak azért se!
Sanyi javasolta Erikának, hogy nyisson egy topikot a "csak azért se" témának. Mivel nálam is aktuális, ezért arra gondoltam, hogy megnyitom én.
"Amikor a javaslatot is utasításnak veszed, az azt sejteti, hogy menekülsz az irányítás alól-elől. Ilyet az úgymond "lázadó természetű" emberek szoktak csinálni, aminek az oka nyilván nem a csillagokban keresendő, hanem valahol a gyerekkorban, előző életekben. " - írta Sanyi.
Mostanában törölgettem régi emaileket és visszaolvastam egyet-kettőt... Akkoriban masszívan nem láttam, hogy a másik jobban látja a helyzetemet, mint én hittem magamról, így ellenálltam...
Engem érdekelne, mert ahogy írtam, aktuális nálam (is) ez a "ne mondja meg nekem senki, mert én jobban tudom mindenkinél mi kell/jó nekem!" mentalitás...
"A másik, hogy amikor a javaslatot is utasításnak veszed, az azt sejteti, hogy menekülsz az irányítás alól-elől. Ilyet az úgymond "lázadó természetű" emberek szoktak csinálni, aminek az oka nyilván nem a csillagokban keresendő, hanem valahol a gyerekkorban, előző életekben. Ha érdekel a téma, nyiss neki egy új tartalmat, szívesen írnék erről is... "
Engem érdekelne, mert aktuális nálam és most már elkezdtem érezni, hogy "merev" vagyok, vagyis lezárok és nem akarom meghallani a másikat és valakinek már csak dacból is, csak azért se alapon visszavágok vagy nem csinálom, amit mondott... Mondván ne mondja meg nekem... Csak aztán, később akár fél évvel később esik le, hogy ja, hát, nem is lett volna hülyeség, ha akkor ott megfontolom, amit mondott és nem támadok vissza...
Szerintem az olyan érvelések, miszerint: "Pont Ő ne mondja meg nekem! Ugyan kicsoda Ő? Nem is ért hozzá! vagy Semmi köze sincs hozzá!" - csak alibik arra, hogy ne kelljen belemenned az igazságba, ne kelljen feladnod a biztosnak érzett jelenlegi helyzetedet.
A megoldáshoz nem azt kell boncolni, hogy ki mondta, miért mondta, van-e hozzá joga, tudása, köze, hanem inkább azt, hogy miért állsz ellen a változásnak, miért félsz elveszíteni az amúgy is katasztrofális helyzetedet?
Emögött például azt találhatod, hogy bármennyire is tudod, rossz helyzetben vagy, az egod még mindig jobbnak ítéli ezt a biztos rosszat, mint egy jövőbeli, bizonytalan jót! Annyira félünk a változás utáni bizonytalanságtól, ismeretlen jövőtől, hogy inkább ragaszkodunk a jelenlegi rossz, de legalább ismerős helyzethez.
Ezt a félelmünket mindenképpen kezelni kell, mert ez minden változástól képes megóvni minket, még a legszükségesebbektől, a legjobbaktól is! Talán ez az ego egyik legmélyebb félelme, ami egyben a legnagyobb kerékkötője is a fejlődésünknek.
Ha ez van a háttérben, akkor keresd meg az összefüggéseket, mígnem megérzed a változástól való félelmedet és akkor abba menj bele a Félelem feloldása gyakorlattal!
Tényleg erröl kellett volna írnom a blogot?
Hü akkor ezt benéztem! :))
De remélem a másik téma amit indítottam is inspirál új izgalmas gondolatokra.
De hogy a témánál maradjak,azt gondolom hogy az ösztönös emberi hajlamok gyakran az önmaga ellen irányul az önámítástól az önpusztításig a skálán.A dac,hogy ,,Csak azért se!" jellegü megnyilvánulás is benne van.
Amikor az ember azt hiszi valóságnak amit lát a fizikai világban akkor veszélyes önmagára.
Petiröl már meggyözödtem hogy nem lehet csak úgy kicsalni a csigaházból.
Üdv!Erika
"Amikor az ember azt hiszi valóságnak amit lát a fizikai világban akkor veszélyes önmagára."
Na azért a fizikai világban rengeteg valóság van; sőt lényegében az az a valóság, amiből mindent tapasztalunk. Inkább az a gond szerintem, ha azt félremagyarázzuk, és nem kezeljük a helyén a dolgokat.
Minden ember számára az a valóság, amivel azonosul.
Aki a fizikai világgal, annak az. Van aki a tudomány jelen állását tekinti abszolút valóságnak, más egész mást. Isten! Haza! stb, stb... bármibe tudunk kapaszkodni, ami körülvesz, és elég magasztosnak ítéljük.
Az igazi baj ott kezdődik, mikor harcba szállunk a fejünkben élő valóságért. Mondván hogy a másik rosszul gondolja, én tudom jól.. ahelyett hogy felismernénk, hogy csupán másképp gondolja, ami az ő szemszögéből totál érthető is. Mi folyton meg akarjuk győzni egymást a saját aktuális valóságunkról: a másikat a tévedéséről.
A Végső Igazság felismerése meg elkerülhetetlen. Csak odáig jó sokszor fel kell ismernünk a téves valóságazonosításainkat, és meg kell adnunk magunkat. Elengedni őket. Újra meg újra. Ami nem egyszerű, hisz abban van mindenünk. Az öntudatunk... ettől halál-szerű. Wow! Főnix életet élünk! :)
aközött , hogy mást akarok finomabb vagy durva eszközökkel valamiről meggyőzni ,és aközöt ,hogy védekezem finomabb vagy durvább eszközökkel a meggyőzés ellen? Nem erkölcsileg ,hanem mint választott megélés szempontjából , vagy egyéb spirituális szempontból , vagy a végső igazság megtapasztalásához vezető út szempontjából?
Üdvözlettel : felacsó
Ha védekezni kezdek, akkor nincs. Szerintem a természetes folyamat része.
Ha viszont elmondom a nézőpontomat anélkül, hogy a másikat egy pillanatra is meg akarjam győzni, korlátoljam a szabadságában, hogy az legyen, aki most éppen ő (amivel azonosul), vagy egyáltalán, hogy megértsen... akkor nem szül a beszélgetés konfliktushelyzetet. Nincs benne nyomás.
nem kérdőjelezi meg pusztán a felmutatásával / feltárásával az egyiket ? Üdvözlettel : felacsó
Nem feltétlenül.
Attól függ, hogy a(z aktuális) valóságunk mennyire elfogadó mások (aktuális) valóságával.
"Minden ember számára az a valóság, amivel azonosul."
Mondjuk ez nem pont így van, hiszen hiába azonosul valaki csak a materialista világképével, miközben nem tudja hovatenni az elhunyt rokona szellemjárását. Ilyenkor jön a meghasonlás, amiből vagy változik, vagy gyárt egy még torzabb világképet.
Hogy tisztán értsük egymást, én a valóság szót arra az egyetlenre használom, ami a végső, míg az emberek fejében levőt inkább világképnek, énképnek hívom.
Ha valaki tudatában van a valóságnak és még jó tanítói képességekkel is rendelkezik, akkor rá tudja vezetni a tévelygőt arra az útra, ahol Ő is megtalálja az egyetlen valóságot. Ezek nélkül azonban csak a vita marad.
Jó a főnix felismerésed!
Eszerint a főnix akárhányszor éleled újjá, végül neki is meg kell halnia?
Azt figyeltem meg, hogy amikor a bennem élő harcos vágyak valamelyikével, vagy a "csak azért se!" hozzáállással szeretnék reagálni valamire, akkor a bennem rejlő árnyék-személyiségrészemmel akarok azonosulni, amely elfedi a valós dolgaimat (ijedelmet, félelmet, haragot, bűntudatot, önbizalomhiányt. szeretetlenséget,...)
Ha akár megszokásból, akár önzésből, akár indulatból vagy bármilyen más motivációból hallgatok/hallgatnék erre a személyiség-részemre, akkor valójában leginkább önmagam ellen fordulnék, mert nem hagyom a dolgokat a maguk valójában megnyilvánulni, s ez senki mást nem fog kínozni csak engem (ha a lelkiismeretem elég éber hozzá).
Igazából arra jöttem rá, hogy nem is mindig azzal van a gondom, amit hallok, hanem a hozzá kapcsolt indulatokkal. Tehát normálisan "csomagolt" véleményt könnyebb elfogadni, mint egy indulatból közöltet. Az indulatból közölthöz a bennem élő állatias van, hogy azonnal ugrana, hogy reagáljon. S itt kell az ember tudatossága, önfegyelme, belső irányítása, hogy megszűrve, emberségén áteresztve adja tovább a benne rejlőt.
Van a családunkban egy kiskamasz unokaöcsém. Ő most van abban a korban, amikor időközönként dacból elutasít dolgokat.
A múltkor nem akart lejönni friss levegőre a szépen elmondott érvek ellenére sem (belemelegedett a szobai játékba:)
Mivel szép szóval nem tudtam meggyőzni, váltottam, hogy "Édesem le ne gyere velem"! (a benne rejlő lázadó szellemre alapozva:)
A kissrác úgy nézett rám, hogy az volt a szemére írva, hogy most mi van? ez meghibbant, vagy miért mondja ezt?
Azóta, ha a saját lázadó énemet sikerül nyakoncsípni, akkor az Ő hitetlenkedő, megdöbbent arcát látom magam előtt. Ez egyben erőt is ad ahhoz, hogy szeretettel elfogadjam ezt az én-részemet is (hisz most még ez is hozzám tartozik és örülök neki, hogy legalább átláthatom az elmém/egóm "mesterkedéseit"
Azon vitatkoztam múltkor valakivel, hogy engem nagyon zavar, hogy meg akarják mondani mit csináljak, és állítottam, hogy elég elfogadni azt, aki ezt teszi. Úgy belelendültem már ezekbe az elfogadásokba, olyan egyszerű hanyattvágni magam, és meditáljunk! Aztán jöttek felismerések, hogy ha jó történik velem, az olyan fura érzés, mert félek tőle, mintha nem hozzám tartozna. Meg hogy félek, a párom elnyom engem az ő álmaival. Szóval eljutottam odáig, hogy félek a változástól. Bár rettenetesen utálom ezt a helyzetet, de mégis inkább maradok benne, mert… blablabla sorolhatnám az érveimet. Rájöttem hát, hogy változni kell. DE! Ez borzasztó nehéz dolog. Fájdalmas és ijesztő. Változni? Hogy ne legyek többé cukimuki bealázkodós? Hát akkor elveszítem az embereket, akiket barátaimnak nevezek. Összeütközésbe kerülök a munkahelyemen, és az apám megint kiakad. Lehet, hogy kirúgnak, és még magányosabbnak fogom érezni magam, mint most. A munka menete az lenne, hogy elnyomottból határozott személyiséget faragjak, és közben lehetőség szerint fel is nőjek, mivel elég gyermeki még a személyiségem. Van erre módszer, hogyan csináljam minél fájdalommentesebben???
Tudod Hiteles,amióta nem akarok megfelelni senkinek azóta felelek meg.
Söt!Továbbmegyek.
Olyan mint ha fordult volna a kocka,most azt veszem észre hogy mások akarnak nekem megfelelni.
Most már látom az odafigyelést hogy hogyan beszéljenek velem.
Na nem minden esetben,de azért egyértelmüen feltünt ez a jelenség a számomra.
Tudod,azért egy valakinek azért én is igyekszem megfelelni....
S az a valaki én vagyok. ;)
De azt is igyekszem megértéssel,szeretettel tenni.
A környezetedre zavarólag hat ha megfelelés vágy vezérel.
Ugyanúgy Téged is zavar mások nem öszinte bármiféle megnyilvánulása.
Ha ez a helyén van Benned,észreveszed és Magadban elmosolyodsz rajta mint egy kislányra aki az anyja óriási ruhájában,és magassarkujában csetlik botlik,ettöl érzi magát szépnek.
Megéri önmagunkat adni még akkor is ha ezért veszíted el a haverokat az ,,állarcosbuliból".
Bár az inkább szokott lenni hogy nem veszíted el öket,hanem ök is ledobják a Neked szóló megfelelni vágyból eredö szokásaikat.
S ha elszakadtok egymástól ez miatt,azt nem fogod megélni veszteségnek.
A változás új perspektívákra nyit lehetöséget.
Csak Rajtad mulik hogy most milyen magot ültetsz el.
Bármi is legyen az,ne számíts semmi jóra ha félelemmel öntözgeted! ;)
Kívánok sok sok eröt és bátorságot hogy az légy aki Vagy!
Nem veszíthetsz semmi olyat ezzel amitöl Te Magad ne akarnál megszabadulni szívesen.
Erika Szeretettel!
Úgy érted, hozzak egy döntést, hogy mostantól határozott leszek, és nem akarok megfelelni? De mi van, amikor jönnek a félelmek? Vagy ha kétségem támad, hogy most nem voltam túl durva, vagy túl szókimondó? Hol húzod meg a határokat? Csak úgy érzésre? Vagy mi a mérvadó?
ez tényleg igaz! De az is igaz, hogy hosszú távon csak a változásnak van értelme, ha őszinték akarunk lenni a belső önmagunkhoz, a belső igényeinkhez.
A gyermeki személyiségrészeink felnevelése néha egy életen át tartó folyamatot jelent. Ezt nem lehet máról holnapra megcsinálni, hanem egy hosszú folyamatként lehet csak felfogni, amiből mindig annyit valósítunk meg, amennyit jó szívvel lélekkel fel merünk/tudunk vállalni, hogy megmaradjon az életkedvünk, és jó viszonyban maradjunk saját magunkkal.
A félelmeink és az elménk riogatásai olyan képeket festenek le számunkra, mintha a változással elveszítenénk a családunk, barátunk, munkatársaink szeretetét, törődését. De ez az esetek nagy részében nem is így van, hanem csak meglepetéseket okozunk nekik, de ha ők maguk is fejlődnek és nem mereven néznek bennünket, akkor ez még belefér... márcsak azért is, mert önmagunkat és egymást sem ismerjük annyira, hogy ne kellene időről időre kérdéseket feltennünk, hogy kiderüljön az éppen olyan-amilyen helyzet/állapot.
Aki megszokta, hogy alkalmazkodik és arra ébred, hogy elnyomják, az nem tud egyszerre határozott egyéniséggé válni, csak lépésről lépésre tudja megtanulni a saját szándékai, akarata bevallását, kinyilvánítását, önmaga védelmét, az érdekei érvényesítését.
S ezt most nem csak kivülről jövő jótanácsként írom, hanem a belülről megélt folyamat részeseként. Ha visszatekintek, akkor egy jó 15-20 éves folyamatot látok magam mögött, s még mindig nem tartok a végén.
De valahányszor is nehéz volt önmagam érvényesítése, mindig egy nyugalom fogott el már csak azért is, hogy volt erőm és bátorságom megpróbálni. A próbálkozásaim eredményeképp önmagammal kerültem őszintébb közelségbe, tehát mindenképp megérte az erőfeszítéseket.
Annyit tettem mindig hogy úgy képviseltem a saját érdekeimet, hogy nem támadóan, hanem szép szóval, magyarázattal, a saját érzéseim, szándékaim részletezésével fordultam mások felé.
Mivel szívesen és figyelmesen meghallgatok másokat ebből csak átmeneti problémák adódtak, amelyek egy idő múlva elsímultak. Kivéve azokat a embereket, amikor valaki csak érdekből vagy hatalomvágyból és nem szívből tartott velem! No de ezt nem is sajnálom, hogy ilyen emberekkel megszakadt a kapcsolatom, sőt így utólag visszanézve ez nem is alakulhatott volna másképp.
Minden embernek annyi/számos jó tulajdonsága van és annyi minden összeköthet bennünket, akkor miért ne az őszinte, igaz szeretet, figyelem és megértés tartson össze (ne pedig a félelem, vagy más labilis érzelem)
,,Aki megszokta, hogy alkalmazkodik és arra ébred, hogy elnyomják, az nem tud egyszerre határozott egyéniséggé válni,"
Ó dehogynem!
Hiszen minden lehetséges.
Csak ha egyszerre veszed le az álarcaidat nagy esélye van annak hogy a környezeted azt hiszi valami nagyon nincs rendben Nálad. :)
De az idö és az élet adta szituációk Téged igazolnak majd.
Túl sok lesz már a véletlenböl hogy gyanakodjanak. ;)
Mindenben egyetérték Michaelita,csak azért éreztem hogy közbe kell kotyognom mert ez a 10-15 év olyan reménytelenül hosszúnak hat...! ;)
Üdv!Erika
„A félelmeink és az elménk riogatásai olyan képeket festenek le számunkra, mintha a változással elveszítenénk a családunk, barátunk, munkatársaink szeretetét, törődését.” Pontosan ezt a részét kéne megcsípni, most ezt érzem. Megnézni, hogy mi az, ami elrettent a változástól. Mi az, ami rosszul esne, ha… Rájöttem például, hogy ha én nem hallgatnám tovább egy családtagom panaszkodását, hanem kimondanám a konkrét véleményem róla, akkor nem az fájna, hogy haragszik, vagy megbántódik, hanem az, hogy elveszítem a szeretetét. Nem őmiatta, hanem magam miatt. Mert egyedül, és szeretetlenül érezném magam. Ezt a félelmet boncolgatom, hogy honnan jön, vagy mi az oka. Mostanában a legtöbb félelmem ide gyökerezik vissza. De nem tudom, hogy ez a legvégső gyökere a dolognak, vagy van-e még alatta más is. Meditációban is ez a végső ok most. De ha el tudnám fogadni ezt, és nem akarnám mások szeretetét annyira, akkor könnyebb lenne a változás? Sikerülne? Nem fájna annyira? Szerintem ez jó irány. Szerintetek?
Szerintem a félelem csak vetítés.
Elképzeled, hogy mit szólna a változáshoz a környezeted, magadban szépen végig is éled, pedig egyáltalán nem biztos, hogy az lenne a reakciójuk amit előfeltételezel. A legtöbb ember talán ezért fél a változástól, a döntéstől.
Aztán, ha mégis a változtatás mellett dönt, akkor kicsit később meglepődve kérdezi magától: Jé, ez tényleg ilyen egyszerű? :))
Nem is az a lényeg, hogy mi lenne a reakciójuk valójában, hanem az, hogy én mitől félek. Azt nem hiszem el, hogy te nem félsz semmitől.
Azt viszont elhiszem, hogy a változás lehet egyszerű. Éppen próbálom megkönnyíteni magamnak. :) Ha helyére kerül bennem, hogy mitől félek, és azt megélem meditációban, akkor könnyebb lesz a változás. Tegnap csináltam egy olyat, hogy félelmek megélése meditációban a vágyaim teljesülését éltem meg. Az az érdekes dolog történt, hogy mindenki elfordult tőlem. Mindenki. Egyedül maradtam. Volt bennem egy olyan minta, hogy ha boldog vagy, nem szeretnek. Szerintem ezek létező félelmek.
...szerintem, amitől már előre félsz...:)
Persze hogy vannak félelmeim, kinek ne lennének, de az utóbbi években megéltem néhány változást, és az eredmény pozitív.
Helyén van benned, hogy mitől félsz, hiszen Te magad írtad le.
A legfontosabb, hogy akik igazán szeretnek Téged, azok boldogan is szeretnek, akik pedig nem, azok most is csak színlelik a szeretetet.
Az meg mire, kinek jó? :)
Ha jól értem, te azt csinálod, hogy a meglévő gondolat mellé beraksz egy másikat, például ha félek a szeretet elvesztésétől, akkor te azt "a magot ülteted el", ahogy te írtad, hogy nincs okom félni, engem szeretnek. (Erről az a tavalyi Dicaprio film jut eszembe, az Eredet)Próbálkoztam ezzel a módszerrel kb. fél évig, de nem jött be. Olyan borulásaim voltak, hogy nem bírtam kijönni a lakásból. Még beszélni is elfelejtettem. Nagyon nagy félelmek jöttek fel, de úgy, hogy az élet hozta. Nem mondom, hogy rossz a módszered, csak nekem nem volt jó. Így, hogy módszeresen végigmegyek a félelmeimen, olyan, mintha egyre jobban otthon érezném magam magamban. Egyre jobban megismerem magam. Viszont ez hosszadalmas és aprólékos munka, igaz. De megéri.
...a saját tapasztalataimat írtam le a változásokkal kapcsolatban.
Biztosan úgy jó Neked, ahogy csinálod?
Módszeresen végigmész a félelmeiden, ami nagyjából azt jelenti, hogy újra és újra megéled azokat különböző meditációkban, mint egy szimulációs gyakorlaton.
De szerintem nincs olyan szimuláció vagy meditáció, ami pontosan megjelenítené a valós helyzeteket, mert ott és akkor egyedül vagy, nem ismerheted, csak elképzelheted a mások reakcióit a saját akkori lelkiállapotod alapján. Ezt hívom vetítésnek.
A puding próbája a kóstolás, az evés. El lehet képzelni, fantáziálni róla, de az ízét csak akkor tudod tökéletesen megérezni, felismerni, ha megeszed. Így van ez az élet minden területén, és a tapasztalataim azt mondatják velem, hogy sokkal gyorsabb és biztonságosabb mindenféle önkínzásnál és pótcselekvésnél.
Ha rám hallgatsz, odacsapsz a lovak közé, belenézel az Élet szemébe aztán jöjjön aminek úgyis jönnie kell előbb vagy utóbb, de megkerülhetetlenül...:))
"De szerintem nincs olyan szimuláció vagy meditáció, ami pontosan megjelenítené a valós helyzeteket... nem ismerheted, csak elképzelheted a mások reakcióit"
Nem is mások reakciója a lényeg, hanem az, hogy azokra hogyan reagálna Ő, minek az elvesztésétől, megváltozásától fél. Igazából teljesen mindegy, hogy reális-e a félelme, a lényeges az, hogy mi mozgatja a félelmét? Ezt kell megismernie.
"...sokkal gyorsabb és biztonságosabb mindenféle önkínzásnál és pótcselekvésnél."
Isten ments, hogy valaki önkínzáskét élje meg meditációban a legnagyobb félelmeit!
A gyakorlat célja, hogy miközben átéli, megismeri a félelmét és vagy:
vagy el tudja azt fogadni, vagy be kell tömnie egy lyukat és pótolnia kell a hiányt magában (ez már egy másik gyakorlat).
Mindez egy teljesen tudatos, irányított út, aminek mindig van megoldása.
Önmagában a félelmek oldása, vagy a szembenézés velük, - hátha nem is valósak? - kevés lesz a megoldásodhoz. Mert mi van akkor, ha például jogosak a félelmeid és tényleg elhagy az összes eddig "szerető" ember, amikor elkezded Önmagadat adni? Akkor ugyan abbahagytad a megfelelést, viszont szeretet nélkül maradtál! A kettő közül (szabadság vagy szeretet) a szeretet a fontosabb, ezért is választjuk azt ösztönösen.
A megoldás az lesz, hogy megtanulod Önmagadat szeretni!
Nem bízhatod másokra, mások elfogadására, kedvére, szeretet képességére, hogy Te szeretve legyél! Önmagadat kell szeretned és akkor azt adhatsz magadból, ami csak tetszik, nem tudnak már szeretetmegvonással fenyegetni, zsarolni téged.
Nem mondtam el ezt a Szeretet és elfogadás csomagban? ; )
Amikor megtalálod egy többszintű félelmed legmélyebb okát, ami valami elvesztéséről szól, akkor két választásod van:
1. Vagy elengeded végleg azt a dolgot, lemondasz róla,
2. vagy megadod magadnak végleg, úgy, hogy egyé válsz vele.
A jó megoldást nem neked kell eldöntened, mert mindennek meg van a helye a rendben, így csak rá kell érezned, hogy adott esetben melyik a megfelelő irány.
Néha előfordul, hogy mindkettőt meg kell tenned, de ha az egyéválással kezded, akkor sem fogsz nagyon mellé!
Azt éreztem, hogy valami nem gömbölyű ezzel a dologgal, mert ha erőszakkal kell változnom, vagyis ki kell találnom, hogy mit változtassak, az már nem magától jön. Én a "szívnyitás, személyiség szeretete" meditációt szoktam csinálni, az utóbbi két hétben napi szinten, az "önelfogadást" már elég régen csináltam. De bevallom őszintén nekem a konkrét önszeretet megvalósításával gondom van. Olyan bénának érzem, nem tudom hogyan ölelhetném magamhoz saját magamat. Valahogy vizuálisan se tudom hova tenni, és meditációban mindig meg is akadok ennél, hogy hogyan is csináljam. Olyan természetellenesen hat. Mi lehet a gond? Hogyan csináljam?
Öleld meg magad. Aztán ha otthon vagy, öleld meg magad a tükör előtt!
:) nagyon jó :)
hogy azt akarták hogy fiú legyél és ami sikeredett az nem igazán szerethető ( ? )
Talán itt van az a pont, amit úgy hívunk a szerethetőségem hitének elvesztése.
Ha még sem jó a tippem, csinálj meditációt arra, hol van az a pont, ahol elhagytam, elveszítettem vagy elvették tőlem a szerethetőségem hitét?
Olyat már csináltam. Akkor jött az az emlék, mikor 4-5 éves koromban láttam, ahogy apám veri anyámat, és egy darab húsnak éreztem magam. Próbáltam elfogadni és megváltoztatni azt a mintát, de lehet, hogy többszöri alkalom szükséges.
kellene menni ahhoz az 5 éves kislányhoz, ölbe venni és megvigasztalni.
Vedd az öledbe, vidd ki a szobából és szeresd! Hallgasd meg, ha el tudja mondani mitől fél, mit érez...
Ha nem megy az ön-ölelés, akkor ne erőltesd. Keresd meg az ellenállásod okait, mint például amire Kati rávilágított és mellette gyakorold az alap önszeretés gyakorlatot.
Abban nincs ölelés, csak szeretet áramoltatás, adás Önmagadnak.