Mit jelent számodra a halál?
Mit jelent számodra a halál? Elmúlást, veszteséget, félelmet, átlépést, ismeretlent, változást, megújulást?
Mennyire ismered a halált? Mit érzel felé?
Félsz tőle? Vágysz rá?
Beszélgessünk a halálról! Haláli jó lesz!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Sokáig erről nem tudtam beszélni...
Sokáig nem jöttek az érzések a szavak a mondatok...
Sokáig magamba fordultam, sőt mi több pici lány koromban nyugtatókon éltem, aludtam el...
Túl fiatalon belekerültem egy olyan szituációba amit, nem értettem, hirtelen jött és nem tudtam mit kezdeni vele.
DE, egy valamit tudok, akkor abban a pillanatban az életem és ebben 100%-ig biztos vagyok: MEGVÁLTOZOTT, átértékelődött.
Minta családban kezdtem felnőni, ahol szeretetet boldogságot láttam..
Jól neveltek..
Nagyon apás voltam.
Rengeteget játszott velem, viccelődött, és egyben szigorú, de olykor nagy "falazásban" is benne volt, csak "anyukád" meg ne tudja szöveggel..
Igazi vidéki gyerek voltam, imádtam a falusi programokat, a disznóvágást, a kacsaetetést.... minden állatkának nevet adtam, és úgy beszéltem velük mintha emberek lennének...
egyik tavasszal disznóvágás projekt volt nálunk...
Jól éreztem magam, soha nem felejtem el, csak azért sem , mert közel az volt az utolsó disznóvágás az életemben..
este mi haza mentünk a közeli városba.
Apu már aznap este panaszkodott, hogy megfázott, és szarul érzi magát...Reggel elment az orvosához, kapott gyógyszert és várta a gyógyulást...Aztán csak nem javult, kapart a torka, csúnyán köhögött, rettenetes csúnyán..
Eltelt két hét, és az orvosa azt mondta, menjen be a kórházba egy kivizsgálásra..MI semmi rosszra nem gondoltunk, pláne én annyi idős fejjel..azt gondoltam, hogy majd meggyógyul, hisz nekem is fájt már a torkom...
Kivizsgálások következtek...
Majd egy pénteki nap, mikor hazaértem az iskolából, apu fincsi paprikás krumpliját megettem aztán sakkoztunk, hisz ő is és én is szerettem ezt a játékot játszani..
Hirtelen betoppant a nagymamám, és pont akkor megcsörrent a telefon. Anyu volt, sírt...../ semmit nem értem, de nagyon megijedtem / Apunak üzente, hogy menjen el érte a munkahelyére...
Nagymamám, csak annyit mondott: Mi lesz veletek kislányom??- megölelt és sírt...
Nem sokkal később anyukámék hazaértek.
Előszobában voltunk, anyu kérte aput hogy üljön le mert mondania kell valamit....féltem, éreztem, hogy nagy baj van...majd csak ezt hallottam...:
meg kell hogy operáljanak...
életemben először láttam aput nem sírni hanem zokogni.....
ettől a perctől kezdve megváltozott az életem, még jobban ragaszkodtam apuhoz, minden este mellette akartam elaludni, fogtam a kezét, simogattam, és közbe soha ki nem mondtam azt a számon, hogy RÁK, és HALÁL.....igen.....
apunak nyelőcsőrákja volt....
teltek a napok, hetek.....és jött a műtét...ment a hitegetés, hogy minden rendben lesz, meggyógyul...stb...
apu a műtét után nem ehetett egy hónapig, infúziókkal táplálták, és csak azt láttam, hogy 110 kg-os teste már csak 60 kg-ot nyom...
Bíztam benne, hogy meggyógyul és felépül....
az utolsó pillanatokig küzdött..
Egyik nap anyu, oda súgta, hogy kislányom, kell fekete ruhát vennünk...TESSÉK?? kérdeztem és azt válaszoltam, hogy nem megyek sehova, mert apu nem halhat meg....és nem fog meghalni...
Anyukám egészségügyis vénával tudta....
Egyik nap apu felébredt, majd azt mondta:
Jól figyeljetek! ezt:
Ma elmegyek végleg, kérlek szóljatok a testvéreimnek, mert el akarok köszönni tőlük...
Nagyon sírtam, nem értettem, hogy mért jönnek sorba a rokonok, mért van siratóház a lakásban, és mért nem mennek már el? Mikor mindenkitől elköszönt, már csak mi voltunk ott...anyunak csak annyit mondott, hogy ha újra kezdhetné az életét biztos ő lenne a felesége...stb.
Majd a nővéremmel ott álltunk, csak nézett büszkén de fáradtan minket...
Hogy ti milyen szépek vagytok............majd a nővéremhez odafordult, és azt kérte, hogy nagyon vigyázzon Rám..elköszönt tőlünk...
sírtam, sírtam és csak sírtam....
így veszítettem el fél év alatt azt az embert aki számomra azóta is pótolhatatlan...
én felnőttem, de apa nélkül...
Tudom mit jelent ez....
Hiányzik és örökké hiányozni fog...
De tudom hogy örökké velem van.....
Apu nem félt a haláltól, ő menni akart, anyukámnak elmesélte, tudta hogy jó helyre megy...ide-oda a szenvedés, Neki megmondták egy nappal a halála előtt!!........
de apu annyit mondott, megígérte hogy nem fogja elmondani, hogy kikkel beszélt...
és igen tartotta a szavát...
....másnap tényleg elveszítettük...
Panna
Szerintem nincs olyan, hogy "Halál". A halál akár egyenértékű is lehet egy Megvilágosodással. Csak kívülről érezzük elmúlásnak. Valójában nem létezik, mivel a Tudat nem hal meg. Nem kötődik az élethez abban az értelemben, hogy a tudat maga az univerzum Létezés-Tudata, Isten Tudata. És mint olyan halhatatlan. Azonban a halállal meghal minden, amivel a formai világhoz kapcsolódtunk, amivel ott kinyilvánítottunk, így a tudat visszakerül a nagy univerzális egészbe, és születhet meg újra, amíg nem lesz végetlen, teljes a formában, mind tudatilag, mind testileg. És akkor örök teremtésbe és létezésbe kerül, lényegében a halhatatlanságba.
Ez az én véleményem :)
Félni nem félek tőle, bár nem ez a végcélom :)
A halál számomra csoda, mint a születés.
Nem tudok róla szinte semmit, mert nem is kell róla többet tudnom, ez meggyőződésem. A halálközeli élmények iátélése, hallása is ebben erősítenek meg. Annyit kapsz, aminnyire szükséged van.
Nem félek, nem várom stb., mert hiszem, hogy minden számunkra el van rendezve, és minden javunkra van.
Az addig vezető utamat járom, remélem méltó módon sáfárkodva ajándékaimmal, erre koncentrálok.
Bizton tudom, ha eljön a pillanat, tudni fogok mindent, mert végtelen teremtői szeretetben élek.
Elhunytaimmal most is kapcsolatban állok, csak másként, mint fizikai világunkban.
Ebben tanulni valóm van, mert fájdalommal tölt el, hogy Őket fizikálisan nem érezhetem. nekem fizikai testemnek nagy szükségem lenne hallani hangjukat, hozzájuk érni, stb, mint a többieket, akik élnek.
Épp ma tűnődtem a halál mibenlétén... :)
A halál egy pont, egy viszonyítási pont.
Addig élünk. És addig van lehetőségünk tenni, cselekedni, testben, szóban, érzelmekben, gondolatokban megélni magunkat.
Számomra abban a felismerésben nyerte el a halál az értelmét, hogy az életünk értelmének a szeretet megélését tartom.
Mert amikor elengedek valakit, végső soron az marad meg belőle, amit szeretettel éltem meg belőle és vele, általa. A rossz, a hiány, amit nem élhettem meg, ahol úgy érzem önző voltam, esetleg nem figyeltem rá, egy darabig bánt, aztán megbocsátom.
Olyan ez, mint a gyermekszülés. Kín, vér és szenvedés, félelmek, aggodalmak, a kórházi megpróbáltatások, a tűszúrások, a testi teher, halálfélelem, és még ki tudja kinek mi, MIND-MIND idővel feledésbe merülnek, vagy/és eloszlanak egy pillanat alatt, amikor először tartjuk karunkban a gyermekünket.
A halál utáni lét valami ilyesmi lehet. Megvilágosodik mindaz, amit szeretettel éltünk meg, és ELTŰNIK, egyszerűen nem látható a többi. Erre mondják a bölcsek, hogy a szeretet az egyetlen valóság.
Ez a mi szeretettel teli ítéletünk saját magunk felett. Csak arra tanít minket az Élet és a mindenség, hogy szeressünk tiszta szívvel, odaadóan, és feltétel nélkül.
Mert a testünk, a lelkünk, a gondolataink, az érzelmeink, az egész én-képünk múlandó.
A halál egy angyal, aki szolgál minket. Segít megértetni, hogy csak a szeretet számít végső soron és igazán. A halál egy kapu, amely tudatosítja a földi lét végét és egyben értelmet ad neki.
Mert ha minden elmúlik, csak a szeretet marad, ha a formák veszendőek, de a tartalom örök, akkor csak egy dolog adhat igazán örökérvényű értelmet az életünknek: szeretni tudni.
Meglátván, hogy mindegy milyen utat járunk, mindegy, nők vagyunk-e vagy férfiak, idősek,vagy fiatalok, gazdagok vagy szegények, okosak, vagy fejletlenek, betegek, vagy erősek, a szeretet mindenkit gyógyít és felemel, a szeretet mindig örömet ad, ha másoknak örömmel adunk, Élet és Halál eggyé válik a felismerésben: jó élni ha szeretettel élünk, bármi is történik velünk, és jó meghalni, mert a halálban feloldódik minden, ami még kötés (nem-szeretet).
A Halál Arkánuma ez: Az Élet elengedése az Élet elfogadása jóval és rosszal együtt, abban a tudatban, hogy a szeretet megélése teszi teljessé és széppé, bármi is történik velünk. Meghalni még életünkben annyit tesz, elengedni ragaszkodásainkat, félelmeinket, legyőzni az egónkat az által, hogy odaadóvá és alázatossá válunk az Életünk feladataiban, és őszinte örömmel éljük meg mindazt, ami jó. Jó és rossz eggyé olvad a szeretetben, a szeretet megélését és tanulását szolgálja, és rádöbbenünk: sohasem az volt a fontos MIT éltünk meg, és nem attól függtek az élményeink, hanem az, HOGYAN éltük az életünket. Milyen belső megéléssel. Ha szeretettel és elfogadással, akkor széppé vált, tanulássá, tanulsággá, a fájdalom gyógyulássá, a szenvedés bölcsességgé. Ha félelemmel és ragaszkodással, akkor pokollá.
A halál arra tanít minket, hogy akkor lehetünk igazán szabadok és boldogok, ha meghalunk még életünkben, ha el tudjuk engedni az életünket mindenestül, mert egyszer úgyis el kell, és úgy élünk, mintha ez lenne az utolsó perc az életünkből. Mi adhat értelmet az életnek az utolsó pillanatban? Nem az, amit kaphatunk még földi szinten, hiszen mindazt itt hagyjuk, hanem, amit adhatunk és megélhetünk a szeretet által. Mindaz, ami örömet okoz.
Akkor nem félünk a haláltól, ha nem félünk élni, és ha tudjuk, végső soron csak a megélés hogyan-ja számít, amit Itt és Most van lehetőségünk megélni MINDEN PILLANATBAN.
Az Élet arra való, hogy ne szalasszuk el örömmel és elfogadással élni minden pillanatát. A halál pedig arra, hogy életünk végeztével, hálával öleljük át, ugyanúgy elfogadva a törvényszerűségét, mint az Életet.
Ha elfogadóan, alázattal élünk, Élet és Halál eggyé olvad az életünkben, mert értelmük közös: a szeretet, mely általuk, és megéléseink által örök és halhatatlan.
Namaszte
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
A gondolkodással, nem oldjuk meg a problémákat. A gondolkodással teremtjük őket.
Eckhart Tolle.
Ez nagyon szép, és mennyire kifejező, és igaz, és pont kapcsolódik előző bejegyzésemhez :))
A gondolkodással, nem oldjuk meg a problémákat. A gondolkodással teremtjük őket.
Eckhart Tolle.
Üdv mindenkinek, nem rég találtam rá erre az oldalra, és erre a blogra, és ez a kérdéskör, engem is foglalkoztat, hát gondoltam megosztom az én látásomat, illetve a problémámat a halállal kapcsolatban. Hátha mondtok rá valami érdekeset.
Szóval azt hiszem, hogy a haláltól való félelmünk, ehhez a formavilághoz való ragaszkodás miatt, jön létre, amelyet aztán meg próbálunk azzal magyarázni, hogy az fáj, meg hogy a túl oldalon a végtelen büntetés vár ránk, mert azért érzi mindenki, hogy milyen hibákat követett el, és aki bármennyi időt is eltöltött keresztény tanítás közegében, (én sajnos túl sokat is) abban ez is munkál, mármint a büntetéstől való félelem. De némileg vigasztal Ekhart Tolle tanítása a forma és a forma nélküli létről, amely valóban egy körforgás, hiszen a forma a formátlanságból alakul, és oda is tér vissza. Az időleges itt tartózkodásunk, pedig még nem vagyok szilárdan meggyőződve, hogy mi célt szolgál, de mindenképpen valamiféle tanulás, gyarapodás, hiszen egész létünk, arról szól, hogy létrejövünk, két forma egyesüléséből, gyarapszunk, majd elhalunk, szétfoszlunk, már ami a formai létezésünket illeti. Mert a halállal nem szűnünk meg, csak kissé átalakulunk ugye, hiszen a "föld porából vétettünk, és oda is térünk vissza" És micsoda körforgás, hogy a sok átalakulás, amelyet a föld mint egy állandó metamorfózist létrehozó szerkezet, az elhalt testen növényt nevel, azt megesszük, mi vagy állataink, és mi őket, és az elhalt test bár többszörös átalakuláson keresztül, de egyesül a mi testünkkel, majd szépen az ismét vissza kerül a földbe. Így érhető az egység, hogy aki embert öl, saját magát öli meg egy kicsit.
A halál tehát a formavilághoz történő ragaszkodás okozta veszteség érzés, hogy mennyi mindent gyűjtöttünk, és nem vihetünk semmit magunkkal, ahogyan Jézus is tanítja ezt nagyon szépen. A birtoklás jogának elvesztésétől való félelem lehet az amiért nem szívesen vállaljuk a közösséget a halállal. Ez a félelem viszont burjánzik fejlődik, és mindennapjaink minden részletére ráül. Talán ezt nevezhetjük, egó-nak, aki magának akarja birtokolni, a vagyont a tekintélyt, a mások feletti uralmat. Ezért félünk küldelmeinkben konfrontálódni, ezért nem állunk ki az igazunkért, mert attól félünk, hogy amink van, az elveszíthetjük. Az itt létünket ezért folyamatos kockázatként éljük meg.
És rá jöttem. Az egyetlen dolog, amit adhatunk a földnek, az az egy amit eleve tőle kaptunk. Mi magunk. És az élet talán éppen arra tanít, hogy ne akarjunk birtokolni, hiszen a mindenséget nem is lehet birtokolni, túl nagy :)) és a birtoklással, a saját lehetőségeinket korlátozzunk arra a területre, amelyet birtokolhatunk.
És itt már teljesen világossá válik a Tao Te King-ből vett kedvenc részletem.
A bölcs alkot, de művét, nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el sem veszíti.
Tehát a halállal való kapcsolatunkat aképpen kell tisztázni, hogy a birtoklásról saját jól felfogott érdekünkben le kellene mondanunk, és a félelmeink maguktól szertefoszlanak.
azt hogy nincs több fájdalom.
Nem tudom olvas-e bárki ilyen rég indított témához írt hozzászólást. Mindegy, írok…
Nagyon sok érdekes, és sokszor általam is hitt dolgok hangoztak el, de valahogy nagyon egyetértek Határ Beával, aki ezt írta: „Azt vettem észre,hogy rengeteg nagy hangzású általánosságok jöttek. Amik persze a maguk mi voltában igazak is lehetnek.”
„Azt vettem észre kerülik a valódi emberi érzelmi megnyilvánulást ezzel a témával kapcsolatban.”
Úgy érzem sok esetben inkább egy olvasott, hitt, értelemmel formázott vélemény lapul a legtöbb mögött. De lehet, hogy tévedek.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert senkit nem vesztettem még el, aki igazán közel állt volna hozzám. Viszont éppen emiatt, hiszem, hogy érdemben csak akkor nyilatkozhatok, ha már valaha igazán közel kerültem a halálhoz, ha máshogy nem, hát szeretteim halála által.
Ennek ellenére bizonyos megnyilvánulásaim már voltak a szorongásaimról szóló beszámolómban. Régebben valahogy hasonlóan nyilatkoztam volna, mint sokan az oldalon, elmondtam volna, hogy hiszem, hogy csak a forma változik, semmi lényeges nem vész el.
De ezek az új érzések kicsit közbeszóltak, megingattak bennem dolgokat, úgy érzem, saját megtapasztalást, bizonyítékot követelnek… Bár tényleg elég ritkák ezek a szorongások, de mikor megéltem, az említett „elméletekkel”, hittel nem tudtam megnyugtatni magam. A rám törő halálfélelem erősebb, ismeretlenségénél fogva félelmetesebb volt az elméletnél, úgy éreztem nem elég a hitem. Bár most kicsit parkoló pályára tettem a dolgot (erőt gyűjtök, vagy talán segítség is kell majd hozzá, hogy feldolgozzam), tudom, hogy muszáj választ kapnom, miért jött ez elő és végső soron úgy gondolom csak akkor lesz igazán „nyugtom”, ha a hit erősebbé válik az ismeretlentől való félelemmel szemben.
65györgyusz ezt írta: „ne gondolkodj arra nincs szükséged,ne keress mindenre válaszokat,fogadd be amit megélsz kételkedés nélkül” - Én nagyon nem tudatosan kerestem, kezdtem el firtatni a dolgot, de nem hiszem, hogy a válasz kikerülhető, és ki kellene kerülnöm. Ezek nem is gondolatok, hanem nagyon erős érzések, így talán érzelmi megtapasztalással tudnám őket „megsemmisíteni” vagy inkább más minőségre cserélni magamban.
Remélem nem bántó, hogy úgy vélem, sok az „elmélet” a leírtakban. Lehet, hogy tévedek, és csak nehéz elfogadni, hogy én még nem tudom olyan bátran szemlélni a dolgot, mint ahogy sokan teszik. Volt, aki átütő erejű álomról számolt be. Fantasztikus lehet, így megerősítést nyerni…
Ui: ja és lehet, hogy a spirituális „minden mögött lássunk valamit” hibába esek, de mikor megláttam, hogy Sanyi 2009.május 4-én írta ezt a témát, kicsit végig futott rajtam a hideg… aznap volt a 30. születésnapom…;)
Az halál csak egy állapot, de nem számodra, csak a tested számára. Igen a halál az elmúlást jelzi, egy élet elmúlását. Nem voltam sem halálközeli élményem, sem pedig úgy hogy egy ideig halott voltam. Még fiatalnak számítok, így nem is érzek felé semmit, nem is félek tőle, nem is vágyok rá. Felesleges rá gondolni időnek előtte, meg most miért akarnék időnek előtte meghalni, ott az élet. Viszont igen tudni kell, hogy igen egyszer meg fogunk halni, de nem kell rosszra gondolni. Csak a félelmeink azok amik azt súgják, a halál rossz. S bátorkodom itt megemlíteni, hogy már születéskor egy élet születik de vele egy halál is. Erre a legkifejezőbb szó:
ÉL
Zuhantam már le szikláról 11 méter szabadeséssel, 27 métert tolt maga előtt 40 tonnás monstrum mire megállt, ladámmal keresztbe előtte, öntött el 3 fokos karsztvíz , (föld alatti folyó) 160 méter mélyen, lőttek rám az Erdélyi forradalomban, sodort már el lavina, egyszóval kóstolgattük egymást a halállal. Egyetlen egyet sem éltem meg traumának. Éppen olyan értékü bennem az emléke, mint egy szülinapi bulié.
Pl. a szabadesés kapcsán : orrcsont törést, lumbális II-III.-V. gerinccsigolya kompressziós törést, koponya alapi törést, bal csukló törést, bal lábfej nyilt szilánkos törést szenvedtem, a talpamat kiszúrkálták eltörött csontjaim. Mindez 76 jan. 18.-án asszem vasárnap történt és márciusban már járógipszben kirándultam a budai hegyekben, fociztam, majd májusban a Magas Tátra szikláin folytattam mintha semmi sem történt volna. Kezelő orvosom naponta népes, orvostanhalgatóknak szervezett tanúlmányi kirándulást szervezett ágyamhoz, "ez az a srác aki túlélte".
Nos ennyit a személyes megéléseimből. Mára a tanatológia tematikáját is megértve , mondom, hogy minden vég egyben egy új kezdete. Elme szülemény a "halál", a roszhoz kapcsolt fogalma. Egy természetes dolog, akárcsak bármi más körülöttünk. Az elfogadásának hiánya mi félelmeket okozhat bennünk, de ez nem a valóság, az elme illuziója, elme generálja.
Valóban "vendégként, nebulóként jövünk" ide születni, nem ez a Mi igazi otthonunk. Három dimenziós világunk, (általunk Istennek nevezett,) Szuperintelligens Univerzum Energiahalmaz megnyilvánulása, a forma nélkülié, mellyel egyek vagyunk.
A halállal szemben kettősség él bennem. Egyrészt, nem félek a saját halálomtól, de nem szeretnék még meghalni, mert a gyermekemet még fel kell nevelnem. Tudom, hogy a lélek örökérvényű, és kapcsolatba is tudok lépni elhunyt szeretteimmel, de amikor a társam elhunyt, akkor mérhetetlen fájdalmat éreztem. Valahogy nem volt elég, hogy lélekben velem van, hiányzott az a társ, akivel mindennap élőszóban beszélgettem, aki részt vett közös gyermekünk ellátásában, nevelésben. Ólomsúlyként nehezedett rám a tudat, hogy a kislányomnak nem él az apja. Valahogy szomorúsággal töltött el az, hogy amíg a többi gyerekért időnként a többi apuka ment az óvodába, én csak azt mondhattam a lányomnak: a te apukád fentről vigyáz rád.
Ezzel ébredtem ma reggel. Pedig már egy ideje nem foglalkoztatott a halál:). /Szeretek élni./
Évekig ezen agyaltam,/hogy hogyan élhetem túl a halálom?:)/,de most inkább ,,élnék'' ezerrel itt:)
Vagyis visszakoztam...Szeretnék most bepótolni hosszú éveket? ,amikor nem ,,éltem''?
Szóval ébredéskor azok voltak az első gondolataim,hogy azért húzok,halasztok,szabotálok minden valódi önmegvalósításra,felébredésre irányuló cselekedetet már jó ideje,mert akkor ennek a mostani énemnek meg kell ,,halnia''. Muszáj neki,mert csak akkor ,,léphet a helyébe'' az isteni Énem.
Ha jól belegondolok ez felér egy ,,ön''-gyilkossággal,hogy megszülethessen az ,,igazi'' Önvaló.
Hát félek,igen,ez most már biztos. Féltem a ,,tutit'',aki most vagyok,akit ismerek,mert ez a biztos,
akármilyen is,és félek az ismeretlentől,még ha olyan magasztos,nagyszerű is a cél. A változástól pedig főleg,mert az mindig is megborított.
Gyáva vagyok,nem tudom mi lesz utána,hogyan élek majd akkor a világban ,amit annyira szeretek?
Pedig már évekre el tudtam engedni,és rá tudtam magamat bízni az ,,isteni gondviselésre'',és most
újra ott tartanék ,ahol 20 évvel ezelőtt?
Talán van még valami dolgom,ami fontos,amit meg kell csinálnom? A próbaidő megvolt ugyan ,de még korai?...
Mi a fenét álmodhattam,hogy most ezzel ébredtem?
Jó,hogy van ez az oldal. Ez az én naplóm,ahova leírom a gondolataimat:)
Megyek reggelizni.
amikor készen állsz az " én cseréd " -re .
Meghalni élettel eltelve talán a legkönnyebb , de a gondolatával foglalkozni , csak a meditatívabb időszakokban egészséges , vagy amikor már egy jó kis depi ebbe az irányba tereli a gondolatokat , addig inkább az élettel való eltelés gyakorlását javaslom .
Lehet ,hogy lehetséges ebben a testben örökké élni , de egyrészt vagyunk - e olyan tökéletesek szellemünkben , testünkben ,ami ezt lehetővé tenné , másrészt ennek az akarása pont a céltól ( nem meghalás ) való különállóságunkat deklarálja .(Ami vagyunk, azt nem kell akarni .)Ha megkapjuk ajándékba , akkor fogadjuk el (az értéke rögtön kevesebbnek fog tűnni ),addig meg a Holdhoz intézett kutyavonítás minden erőfeszítésünk. Üdvözlettel : felacsó
A saját halálát mindenki túléli. És végső soron csak egyre jobb lesz, úgyhogy ezen ne aggódj... :-) Azzal meg, amit leírtál, ha megtörténik, a meghalás azért hoyg éljél, az igazi önvalód éljen végre, ne hidd hogy bármit veszítenél. Szerintem utána sokkal sokkal jobban fogsz élni a világban, mint most, sokkal jobban fogod szeretni. Azt nem veszited el hoyg szeress. Akkor kezdődne az igazi élet.
Hát ahhoz mindenkinek meg kell halni ahogy te írod. Csak úgy lesz igazán igazi. Szerintem biztos megéri bár ebben az életben még nem próbáltam.... Sőt, szerintem az emberek 99 százaléka nem él, csak azt hiszi.
Hát én ott vagyok, hogy amit mi életnek érzékelünk, az tudom, hyog nem az igazi számomra biztos nem. így nem ragaszkodok hozzá és egy része sincs ami vonzana. Mostanra tudom, hogy ez bár 'nemnormálisnak' tűnt és így próbálta mindenki éreztetni velem, egy iszonyú nagy dolog.
Én azt szeretném elérni, milyen érdekes, hoyg másik végletből indulunk, hoyg meghaljak úgy, hoyg élve maradok, és egy másfajta szinten élek már, és akkortól szeresek élni. Mert pillanatnyilag nincs amiért szeretnék, semmi, éshát igy nagyon nehéz élni, ugyhoyg csak ezt próbálom hagyni hoyg megtörténjen és utána már legyen miért szeressek, szóval bekövetkezzen az hoyg szeressek élni, csak úgy. Pillanatnyilag ez a célom.
Szeretnék meghalni, de már nem ragaszkodom hozzá, hogy a testem meghaljon, sőt, maradhat ez így felőlem, és igen, egy másfajta ,,ön''-gyilkossággal próbálkozom mostmár.
Ezt jó hogy ide leírtad így mert egybevág azzal, amit én érzek. Mégha én másfelől is indultam.
Nekem meg egy olyan álmom volt nemrég amiben az jött, hogy én élni akarok.... Már nem lepődtem meg rajta, mert már éppen egy nagy változást követően volt ez amiért meg is dolgoztam és bár élni nem akarok, semmitse akarok, csak egyetlent, hoyg többé ne kelljen jönni ide, ezért letudnám a feladatom végre, de elfogadom hoyg most itt vagyok és éppen akkor volt ez a legerősebb bennem, amikor ezt álmodtam.
Álmomban egy iszonyu magas, labilis kövekből álló tű formájú nagyon magas hegyre másztam fel, kapaszkodtam fel (szeretek felmászni iylne helyekre, na, ilyenre még ne próbáltam azért...), nagyon durva volt, és én a tetején még direkt ugrottam is egyet hoyg leomik-e (nem én lettem volna ha nem próbálom ki...). Hát leomlott. Ha iylet álmodk az ember hoyg életvezsélyben van, normális esetben ez egy rémálom, tehát halálra ijedsz álmodban és ugy ébredsz halálra váltan. Na, nálam ilyen reakció nincs se ébren, de ezek szerint álmomban sem. :-) Halál nyugalom volt rajtam akkor is álmomban, ahoyg ez dőlt le és felfogtam hogy most meghalok, és halál nyugalomban előhúztam egy papírsárkányt, ami kisebb volt mint én magam, ráfeküdtem, és azt gondoltam, simán, hoyg én élni akarok, és úgy akarok földet érni hogy semmi bajom se legyen, hajam szála se görbüljön. És tudtam hogy ahogy én akarom, minden úgy lesz, uyghogy maradt a halál nyugalom. És szép lassan sordródtam biztonságban, és elsodródtam egészen a budai hegyekig Erdélyből (ott volt a kőhegy álmomban, bár sose jártam Edélyben de az álmomban azért mentem oda, hoyg egyedül csavarogjak, gondolkozak, elvonuljak...) és szép puhán landoltam.
Még érdekes volt, hogy épp turisták jártak arra, amikor földetértem, és én elkezdtem nekik magyarázni a sztorimat, de persze nem hitték el hoyg én Erdélyből ide sodródtam egy papirsárkányon... És próbáltam magyarázni h de van rá bizonyiték, h igenis leomlott félórája egy olyan kőhegy Erdélyben meg engem látak arra csavarogni elötte, de aztán kapcsoltam álmomban, hogy tulajdonképpen ne fontos hoyg bárki elhiggye, bárki tudja, értse, hogy velem mi történt, csak nekem kell tudni. És ez így is van.
Ez nemtudom hoyg jött ide, de mindegy...
a borulástól való félelemben van.
Ahhoz hogy változz, kiteljesedj, kinyílj el kell fogadni, be kell engedni olyan tudattartamokat amik borítanak.
Ha félsz tőle és a széteséstől való félelmet nem tudod befogadni, akkor ez zsákutcához vezethet.
De nem feltétlenül. A gyakorlat az, hogy meg kell tanulni a "visszaborulást" :-)
Vagyis, kisebb dolgokkal elkezdeni a gyakorlást és rutinossá válni abban, hogy újra jól legyél.
Az igazi félelem és érzelmi oldás amikor a gyakorlat száz százalékosan sikerül, hihetetlen békével ajándékozza meg a gyakorlót. Ha viszont a szív nem nyílik ki teljesen akkor beborít a borulás, és nehezebb újra visszafojtani, rosszabbul van az illető mint előtte.
Ezért azt kell csinálni, hogy edzeni kell a kinyíló-feldolgozó képességünket, vagyis a szívünket. A Felsőbb Énünk pontosan tudja, mennyit kell betennie egy-egy meditációba. Itt jön az önátadás része, csak hagyni hogy a dolgok megtörténjenek.
Te is...Tetten is érted. A borulástól való félelem:)
Csak tudod amiről én beszélek,ott nem biztos,hogy az ember olyan állapotban találja magát,hogy
meg tudná csinálni a ,,visszaborulást''.Ez amíg csak meditálok járható,de ,,élesben'' nem.
Viszont minden szempontból nagyon hasznosat írtál,köszönöm.
Ma egy különleges nap van.Nem tudom,minden olyan szép,és könnyű,szinte lebegek.
Az idő is. Hét ágra süt a Nap,de langyos szellő is van,és az előbb három perc zuhi, meleg bő eső,aztán hirtelen verőfény.
Füvet nyírtam és a levágott fű illata ezzel a langyos eső illattal keveredik.A vízcseppek a növényeken ,ahogy megtörik rajta a fény. Ezt nem hiszem el.Teljesen el vagyok varázsolva...
Ebből kéne felébrednem ,igaz?... Értitek? Mert én nem vagyok egészen beszámítható!
Még minden porcikámmal élvezem a nyár utolsó nekirugaszkodását.Ki a fene akar ebből felébredni?
Na majd télen...,nyomom megint?:)))
Kedves Évi!
Teljesen helyénvaló reakció, amiket megélsz, s még a félelmeid is azok.
Merthogy minden ismeretlentől félünk, pláne, ha nagyon távolinak, vagy idegennek tűnik.
Engem gyakran foglalkoztat a halál gondolata, pl. úgy, hogy úgy zártam be az ajtót, hogyha meghalnék, akkor be tudna jönni a fiam? Vagy: ha meghalok, vajon más eligazodik a dolgaim(irataim) között?... vajon érteni fogja, hogy mi hogy/hol áll?
Vajon, ha most halnék meg, mit tudnék átvinni ami a másik világban is használható? Vajon-ez a jellemvonásom(érzésem) odaát is megállná a helyét?
Ennek a valaminek van-e jelentősége a halál után?
Ha pár nap múlva (pár év múlva) meghalnék, akkor mi az a fontos dolog, amit addig még meg szeretnék valósítani? (s ami feljön, azt megcsinálom/átélem)
Mi az amit ha itthagyok másnak is fontos lehet később?
Ha most halnék meg ebben az állapotomban mit tudnék átmenteni a másik dimenzióba?
Szóval nekem nagyon úgy tűnik ez, mintha már most szokatnám magam ahhoz, hogy minél könnyebben, egyszerűbben elfogadjam, amikor bekövetkezik.
Úgy gondolom, hogy valószínűleg pont azért ébredhettél úgy, mert mostanában nem foglalkoztál vele.
Több helyen azt olvastam, hogy 50 éves korunk fölött egyre gyakrabban jut eszünkbe a halál gondolata, s ez jó hogy így van, az a rendellenes, ha ez nem foglalkoztat.
Az életünk folyamán nagyon sokszor olyan döntéseket hozunk, hogy más lehetőségek halottá válnak a számunkra.
Éjszakánként egy másik világban tartózkodunk, ami egy kis halállal ér fel bizonyos testeink számára.
A szokásaink kicserélődnek, a régiek meghalnak, hogy újnak adják át a helyüket. A sejtjeink, a hajunk, a körmünk, a vérünk is felfrissül, lecserélődik.
De mindezek a dolgok nem hirtelen történnek, hanem egy folyamat természetes velejárójaként.
Én meghalni is így szeretnék (vagy legalábbis így készülök rá), hogy az a maga idejében természetesen eljön, ha a testem, lelkem elfáradt és készen vagyok a távozásra (arra hogy hazatérjek a lelkemnek, szellememnek ismerős világba). Ha gondolok rá, foglalkozom vele, ha természetesnek tartom, akkor már nem olyan ijesztő, mert tudom, hogy van/lesz benne jó is (hisz sokan vissza se akarnak jönni a kapuátlépés után)
S igen, nagyon szeretek élni és nagyon tudok örülni az élet apró örömeinek... akkor ki mondja azt nekem, hogy nem fogok majd örülni a dimenzióváltásnak (halálnak) is? Senki!, mert én azt mondom magamnak, hogy abban is meg szeretném találni azt ami jó, ami örömteli.
Valamikor régen nagyon féltem az élettől, itt az ideje, hogy most legalább már ne a haláltól féljek, hanem megbarátkozzam a gondolatával, amennyire csak képes vagyok rá.
Hazudnék ,ha azt mondanám,hogy engem 50 után nem foglalkoztat a halál gondolata,de most nem erről a halálról,és nem az azzal kapcsolatos félelmekről beszéltem.
Most az ,,ego halála'' volt amiről írtam,és az azzal kapcsolatos huzavonámról,hogy miért is halogatok olyan dolgokat/az Önmegvalósításra ,felébredés,megvilágosodás...gondolok/, aminek a küszöbéhez
/küszöbéhez!:)/ már megérkeztem volna korábban,de azóta is elszabotálom a továbbiakat a megvalósítás felé.
Ennek boncolgattam az okait:
1) Hogy túlságosan ragaszkodom ehhez a megszokott létezésemhez,és túlságosan jól érzem magamat a világban,valahogy ,,összenőttünk'',csodálom és élvezem szinte minden pillanatban, és nem akarok ebben változást. És tulajdonképpen ezt a békességet,és összefonódott jóérzést,a személyemen az egómon keresztül értem el,hát most miért is ,,bántanám''?:)
Hiszen boldog és elégedett vagyok úgy általában,/persze nem mindig,de többnyire/,most akkor miért is akarok én ennél még többet? És itt jön be a bizonytalanság,az ismeretlentől való félelem?
Mi van utána? Ki leszek én?,Milyen?,mert nem az leszek aki most vagyok,ha a személyem ,egóm/nevezzük bárminek/, ,,felszámolódik'',és hogyan fogom akkor észlelni a világot,amikor már nem a Szűcs Éva leszek/,,csak''/,hanem az Önvaló?...
2) Persze ez a ,,kicsi énem'' kapálódzása,hogy milyen jó neked itt,hát mi a fenét akarsz te felébredni?
Hát nézd milyen jó neked így is:DDD
A kettő közül valamelyik nem igaz. A szívemmel úgy érzem az első az igaz,az értelmemmel talán a második. És valahol sokkal mélyebben meg valami azt mondja,hogy a kettőt kéne valahogy összehoznom. A szívemet és az értelmemet,/a lelkemet és a szellememet/és ott van az Igazság.
Amikor így ébredek,egész nap azon meditálok,ami éppen az eszmélésemkor/ébredésemkor/ konklúzióként megmaradt az álmomból,merthogy arra nem emlékszem olyan kómában vagyok már egy ideje éjjelente. Viszont reggel ott vannak a gondolatok,úgyhogy nem unatkozom egész nap ezeket dolgozom fel,és ahogy látom nektek is adtam ,,gondolkodni valót'':)
Hát köszönöm,hogy velem gondolkodtok.
Miért lenne más az egóm halála mint bármi másé?
Miért kell azt külön megkülönböztetnem bármi mástól?
Az egóm is én vagyok (most még:)
Én békében vagyok az egómmal, ugyanis nagyon sok esetben engem véd, ha hagyom:)
Ha nem hagyom, hogy az egóm irányítson, hanem az egóm ellenére cselekszem - márpedig minél békésebben megvagyok az egómmal ezt annál inkább megtehetem (szerintem) - akkor ott, abban a helyzetben őt már félreállítottam. S még csak meg sem öltem, hanem másnak adtam át a vezetést.
S mivel ezt is rendre másra megteszem, már nem szokatlan neki a dolog és nincsen benne akkora félelem mint az elején... merthogy menetközben már megszokta, hogy ő is megkapja a magáét a kellő időben.
Én az egó helyzetét ugyanúgy látom, mint a tudatalattiba lenyomott tartalmakat. Ha hagyjuk előjönni, akkor megszelidülnek, ha lenyomjuk, akkor pedig robbanásszerűen, állat módjára előtörnek.
Ha az egómat is nem halálra ítélem, hanem félreállítom, akkor egyre kezelhetőbbé válik, hisz megtapasztalja, hogy szükségem van rá és ő sem jár rosszul, sőt ott ahol ő bepánikolna, becsődölne, ott átadhatja a felelősséget, az irányítást valami nála magasabbnak.
Szerintem az egó ellenesség az ami a félelmet gerjeszti, pedig ő most még a szövetségesünk bizonyos élethelyzetünkben (senki nem tud úgy önérvényesíteni bennem mint ő:)
Ilyen élethelyzetekben én több és még több szellemi tanítást olvasok - eredeti hiteles forrásokból - s az azokban kinyilatkoztatott szellemi igazságok teszik elfogadhatóbbá azt amikor az eszem, a szívem, lelkem, szellemem összhangját keresem.
Hát nekem sem akaródzik Marcsi,sehogy sem. Már mint kinyírni:)
És teljesen egyetértek veled abban ,amit az egóról írtál. Én is valamiféle szövetségesnek érzem.
Sehogy sem érzem,hogy rossz fát tett volna a tűzre. Sőt...
Csak hogy ezt is ki mondja,ki érzi így?
Ez itt a kérdés:)))
az egó és a személyiség összemosásáról
http://www.facebook.com/note.php?note_id=194024393992751
Érdemes lenne egyszer alaposan kitárgyalni ezt az Ego témát.
Ahány ,,tanítás'',annyiféleképpen magyarázza az egót.
Viszont a legtöbb értelmezésben mégiscsak az énként volt meghatározva. A ,,kis én''-ként.
A pszichológiában is,és a nagy Én a Self.
És valóba a téves önazonosításként emlegetik,ahogy itt a cikkben is,de nem a személyiség vonatkozásában,hanem az én önazonosítása értelmében./,,kis én''- ,,nagy Én''/
A keleti magyarázatokban is nem rég olvastam Prapuphádánál ,úgy definiálta a lelket,hogy az egó és az elme összessége,egyfajta életerő,ami élteti az embert./mármint a lélek/
Szóval érdemes lenne egyszer összeszednünk a különböző magyarázatokat az egóról,hátha
jutunk valami biztosabbra.
A legtöbb helyen a ,,kis ént'' aposztrofálják az egóval. Illetve a ,,kis énnel'' való azonosulást.
De tényleg megérne egy blogot összeszedni a pszichológia és a legkülönbözőbb irányzatok magyarázatait az egóról.
Miért volt boldog mosoly a feleségem arcán , miután felakasztotta magát.
Önmagában jobb az az állapot , vagy csak a Velem való létnél? Üdvözlettel : felacsó
U . i . : Ő aztán tényleg kinyírta az egóját .
volna neki szenvedést, akkor okozott volna más. Ő választotta ezt a leszületést, de elmenekült, ezzel átmenetileg megszabadult a szenvedéstől.
Majd le fog születni újra, a tanulnivalójától ugyanis nem szabadult meg.
Boldog mosolyt lehet látni azokon az embereken aki megszabadulnak a szenvedéstől, de igazi ez egy heroinista arcán? Ha megnézek egy videót Papajiról, Adyshantiról vagy Dr Hawkinsról akkor átjön, hogy ők tényleg boldogok.
A buddhizmusból annyit a magamévá tettem, hogy a szenvedés oka az, hogy azt hiszem ( álmodom ) hogy elszakadtam Istentől. Elfogadtam hát, hogy amíg fel nem ébredem, addig tapasztalni fogom a szenvedést ( is )
Azért egy öngyilkosságot ha 'engedélyeznek', tehát sikeres lehet, az azért van, mert az illető már az adott feladatát nem tudná megoldani, az adott életében, az adott ehlyzetéből már nem tud annyira kikeveredni, ahhoz újra kell kezdenie. És akkor arra kapja meg az esélyt. Ezért mehet el. Akinek még van esélye, hyog megoldja valahoyg amit kell, az próbálkozhat ezerszer, nem fog sikerülni. Szóval még az öngyilkosság sem véletlen hoyg létezhet és hoyg néha sikeres lehet a próbálkozás, az sem tőlünk függ.
Nagyon rosszul azért tud lenni az ember, meg odáig eljutni, mert nem azt csinálja, amit kellene, de nem jön rá. Ennyire összefügg ez is. ÉS ha végképp nem, akkor elmehet. VAgy így, vagy úgy. Az is lehet csak éri egy baleset, hoyg elmehessen, de van akinél ez az öngyilkosság sikeressége. NEm érdemes lenézni hoyg elemenkült, ugyanis ez is nagyban nem rajta múlik hoyg sikerült. Ezt kapta esélyül, igy 'intézték neki'.
Szerintem minden mosoly amikor valaki épp megszabadul a szenvedéstől, igazi, csak a végső kérdés az lesz, mennyire átmeneti az.... (heroinnal belőtt ember viszont nem mosolyog egyáltalán)
Istennél van a tapasztalásában (néha ) ,csak hát a szertől lelki - szellemi rövidzárlatban hamar elfüstöl . A lassabb út biztonságosabb ?
A mesterek tényleg nem itt vannak , ez látszik az arcukon.
A valódi szenvedés : súrlódás a valódi valósággal ,a tökéletlenségemből fakad . Van álszenvedés is , amikor a természetellenes , mesterséges valósággal súrlódunk .Ennek tudatos felvállalása volt pl. Jézus halála .Önmagát áldozatként mutatta fel egy elembertelenedett világban . Üdvözlettel : felacsó
U . i . :Ezek egyetértő reflexiók akartak lenni .
Ha már képes voltál leírni ezt,akkor talán lehet beszélni is róla.
Nem tudom elképzelni,hogy egy fuldoklónak,aki levegő után kapkod,alkalma lenne mosolyogni.
Ezt vagy a pszichéd láttatta veled így,vagy egyszerűen a halál utáni izmok elernyedésének tulajdonítható állapot.
És nem hiszem ,hogy kinyírta az egóját,mert éppen hogy az egója vitte ebbe a megoldásba bele.
Egyszerűen valamit annyira nem tudott megoldani,elviselni,hogy így próbált kimenekülni belőle.
Az öngyilkosok olyan fokon nem tudják elviselni az adott életszituációt,hogy megváltás nekik a halál.
Csakhogy a psziché ,a tudat viszi a problémát tovább,és odaát véget nem érően felnagyítva abban van továbbra is. Valahogy úgy,mint amikor az ember a napi problémáit minden éjjel rémálomszerűen éli meg./Ezen az állapotán azért segítettek a napi gyertyagyújtásaid érte/.
Ha már belekezdtél ebbe,nem ártana végig is vinni a történetet,na nem a mi kíváncsiságunk kielégítésére,hanem miattad.
Nem véletlenek voltak azok az esti gyertyagyújtások minden nap érte.
Azt hiszem te lelkiismeretfurdalással is küszködsz jócskán,és ez veszélyes dolog.
Talán itt lenne az ideje feltárni ezt a helyzetet,és valahogy a végére járva feldolgoznod.
Az öngyilkosságnál nem mindegy,hogy az ember ,,beteg'' is volt /depressziós,ilyesmi/,mert akkor nem egészen beszámítható az ember.
Többször hallottam például,hogy akiknek antidepresszánsokat adnak,a gyógyszerszedés bizonyos stádiumában majdnem mindannyian megkísérlik az öngyilkosságot.Ez még a mellékhatásoknál is le van írva,hogyha az ember ilyet tapasztal azonnal jelezze az orvosának./Mintha az úgy lenne...nem is tudom,hogy képzelik?/
Szóval ,ha már ennyit elmondtál,kitálalhatnál teljesen. Éppen ideje lenne,hogy feldolgozd ezt a tragédiát. Tudod te is,hogy mekkora akadály ez így a további életedben.
antidepresszánst kapta meg az utolsó mélypontjánál. Be is nyelte az egészet egybe . Akkor kezdtem el kételkedni ezeknek a szereknek az erősségében . Üdvözlettel : felacsó
Erősek ezek. A mellékhatásaikat illetően !!!
A feladatukat még véletlenül sem látnák el,ellenben pánik beteg leszel,vagy a sima depi helyett bipoláris-,vagy epilepsziás görcsök...
Először finoman indít: aranyér,orrmelléküreg gyulladás, alvás-zavarok,hogy szokd,
aztán durrr...mindent bele. És nagyon sok embernél kiváltja az öngyilkosságot is. /ott van mellékhatásként/
Csak azért mesélem,hogy mint patikus tudd,hogy mi van a dobozban.
/Miközben kiváló és ártatlan gyógynövények vannak a problémára./
Tehát ha a feleséged egyszerre beszedte,akkor én semmin sem csodálkozom.