önmegvalósítónak is, ha együtt kibogoznánk azokat a dolgokat, amik a munkahelyeden kibillentenek. Nálad helyére kerülnének ezek a dolgok, és mi, akik válaszolunk, tudatosabbá válnánk azáltal, hogy saját magunknak is feltesszük a kérdéseket és megfogalmazzuk a válaszokat.

Ismerős amit írsz:)
Mármint az, hogy a világ eleinte más minden közegben. De ez is csak időleges, majd változik és jó irányba fog változni.

Az már önmagában is nagyon jó, hogy tudatosítottad, hogy mennyire más volt régen, és más a jelenlegi helyzetet, jelenlegi állapotod. Csak így tovább, bátran és sok kitartással, mert többet nyersz vele, mint amit el kell engedned. S az is ki fog derülni, hogy amit elengedünk az csak értéktelen "kacat" volt, ami marad az pedig egy igazi, mély, bennünk élő érzés, "örök motivum".

Ami engem kibillent a munkahelyemen: ha elvárásoknak akarok megfelelni és nem önmagam igaz motivációi miatt cselekszem.
Ha a megfelelni vágyás és félelem a tisztelet elvesztésétől a befolyásuk alá kerítenek.
Ha az érzéseimet nem engedem megnyilvánulni, mert vagy túl intenzívek, vagy nemkívánatosnak tűnnek. Ha a bennem lévő rossz gondolatot nem tudom áttraszformálni valami számomra elfogadhatóvá.

Mit teszek, hogy kevésbé legyek kibillent: megpróbálom tisztázni, hogy ki elvárásainak akarok megfelelni és miért? Mi az, ami cselekvésre ösztönözhet az elváráson kívül? Ha ezen elég jól dolgozom, akkor többnyire az derül ki, hogy a lelkünk mélyéről helyesnek ítélt dolgok önmagukban is elég motivációt jelentenek és a hozzájuk kapcsolódó cselekvés egy élettel telített tett lesz, amely nem lefáraszt, hanem inkább feltölt energiával.
A félelemmel nincs mit tennem a tudatosításon és átélésen kívül, mert ezzel le is lepleződik alaptalansága.
Az érzéseimet egyre inkább engedem megnyilvánulni, hiszen erősségük és intenzitásuk is csak átmeneti. Ha megnyilvánulhatnak már kevésbé hatnak rám.
A rossz gondolatokat meg nyugodt időpontjaimban belső önvizsgálattal, meditációval próbálom tudatosítani, hogy honnan jött, miért van bennem és elengedem, hogy ezzel kioldódjanak a belső gátjaim, gátlásaim, szorongásaim.

Köszönöm, hogy hozzászóltatok,ma elmegyek melozni és holnap írok:-)
Üdv: kriszti

Sziasztok!
Kicsit nehezebb ma megfogalmaznom a dolgaim éjszaka után, de megpróbálom!
Ápolónő vagyok másfél évig aktív belgyógyászati osztályon dolgoztam, majd egy krónikus osztályra kerültem és azóta is ezt "űzöm". Itt idős ápolásra szoruló,- végstádiumos (fiatal ritkább, hála az égnek) középkorú, idős- idült alkoholisták, idült pszichiátriai beteg, akik már hónapok óta ott vannak.stb.
Félreértés ne essék nem panaszkodom, mert ez egy hivatás szeretem, de a kiégés, nagyon jelen van és időnként nem csak a betegek hanem a kollégák is leszívnak(van kivétel, de alig), mert azt az érzést ültetik beléd, hogy te feleslegesen dolgoztál, mert te "mászkálsz "(mert megnézem a betegeim), "ha veled vagyok elhagyom a seggem is", és nem értem miért vannak itt közöttünk????? de hiány van a szakmában és elég kemény lelki, fizikai megterhelésben van részünk, régebben törekedtem a tökéletességre, de ma már nem, mert nem lehet, mert akkor nincs másom csak a munka, így is a legtöbb energiát elvonzza, de már mind nem engedem!
A kérdés, hogy legyek pozitív egy olyan környezetben ahol a betegek szinte csak negatív energiával rendelkeznek és azt is az első pár órában leszívják és hol van még az este?
És még nem is beszéltem a halálról ami nyilvánvaló hogy ilyen osztályon folyamatosan jelen van, ami az élet része, de nem kísérhetek el minden beteget az útjára nem ülhetek mellettük, hogy ne érezze egyedül magát, nagyon nehéz dolgok ezek és nehéz beszélni is róla, nincs olyan hely ahol levezetnénk ezeket a dolgokat, vagy valahogy lazítanánk a terhen.
Persze nem mindegyik nap borús odabent, vannak vicces napok, jó kollégák, és van úgy hogy nem történt "semmi különös" és azok a napok visznek tovább az úton, meg természetesen hogy segíthetek, hogy nap mint nap egy-egy mosollyal, szóval, érintéssel adhatok segítséget,szeretetet, mert ez az ami miatt ott vagyok valójában.
Üdv: Kriszti
Tetszik a moderálás:-)

Kedves Kriszti!
Valóban nem könnyű helyen dolgozol, de ezt inkább pozitívan próbáld megélni, amikor csak tudod és amennyire csak lehet.
A pozitív alatt én szó szerint azt értem, hogy mindig azt az érzést éld meg ami éppen benned keletkezett (akár belülről, akár külső behatásra), legyen az akár bánat, szomorúság, gyász, öröm, harag, vagy bármi.

A kiégés az sajnos a Te munkáddal kapcsolatban is, de máshol is nagyon valóságosan jelen tud lenni. Nálam akkor jelentkezik, ha túlhajtom magam.

Az energiák leszívásával kapcsolatban pedig nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Nem tudom a szakszavakat, nem ismerem az összefüggéseket, de megpróbálom leírni, hogy én hogyan élem meg.
Ha odafigyelek rá, akkor nagyon gyorsan olyan szituba keveredek, amiből sok energiát veszítek.
Ha oda se figyelek rá, hanem csak a saját magamban felmerülő érzésekre figyelek (akár belülről jött, akár külső behatásra), akkor az energia leszívás nehezebben "talál" meg.
Persze ehhez hozzá tartozik az is, hogy igyekszem nagyon tudatos lenni. Ez mit jelent? Mivel tudom, hogy a panaszkodás, pletykálkodás, ellenállás, harc viszi az energiáimat, ha ilyennel találkozom, akkor csak addig viselem, amíg épp muszály.
Konkrétabban: ha valaki panaszkodik, akkor a minimális panaszát meghallgatom, válszolok rá, de utána rövid úton lezárom a beszélgetésnek ez irányú folytatását (másról beszélek, elterelem a figyelmét, otthagyom, ...). Ha pletykálkodni szeretne, akkor nem foglalok állást (hisz nem ismerem a másik oldalt), s ezt finoman, udvariasan szóban is kimondom.
Ha valaki által mondottakkal vagy tettekkel kapcsolatban ellenállás van közöttünk, vagy bennem, akkor megpróbálom megfejteni az okát.
Pl ha nekem mondaná a kollega/kolleganő, hogy miért "mászkálsz" úgymond feleslegesen, akkor megmondanám az őszinte válaszom: mert engem megnyugtat, hogy látom/biztonságban tudom a betegeim (állapotát).
S továbbra is mászkálnék, felvállalva a rosszallás(uk)at, hiszen a járással engergiákat közvetíthetünk egy energiaszegény környezetben, ami segít a gyógyításban ténykedő elemi lényeknek, hogy többet tudjanak ők is tenni az emberek gyógyulása érdekében.

Ezeken túl meg én úgy látom, hogy azok a betegek, akik körül dolgozol igazán örülhetnek, s hálásak lehetnek, hogy egy kis fényt/életet viszel a közelükbe, attól függetlenül, hogy ezt életük mely szakaszában és mennyi ideig tudják élvezni vagy értékelni.
Szóval én szívesen lennék a beteged, illetve ha a halálomon lennék és nem lehetnék egyedül (ezt szeretném jobban), akkor ilyen embert szeretnék magam körül érezni a hátralévő kis időmben.
Merthogy a halál is egy természetes folyamat és minden élettel teli gondolat, tett, cselekedet segítő és áldásos a kapu átlépésénél.
Sőt én úgy találom, hogy a hosszú vegetálás talán rosszabb lehet a halálnál is, bár annak is meglehet a maga értelme/tanulnivalója.

De ha nem ezt az élethelyzetet nézzük, hanem egy sokkal optimálisabbat, akkor is jók a tapasztalataim. Hála Istennek ritkán kerültem kórházba, kiszolgáltatott helyzetbe, de amikor ez megtörtént, akkor annyira jól esett ha egy-egy nővérke, szülésznő, doki "csak úgy" rámnézett, megigazította a párnámat/lepedőmet, vagy szólt hozzám, kérdezett bármit. Az életerőket közvetít egy nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetben. S szerintem ez az idős/öreg emberekkel sincsen másképp.
Isten áldja meg az összes "csak úgy mászkáló" ápolókat, segítőket, akik fáradtságot nem sajnálva teszik azt, amit belülről jónak éreznek.

Ha meg lenne olyan, ami nagyon nyomaszt, írd le, oszd meg velünk, erőnk/tudásunk szerint - amennyire tőlünk telik - megpróbálunk segíteni, hogy hamarabb kikerülj a hatása alól.

Köszönöm hozzászólásotokat igazán jólesett és segített máshogy látni (kívülről) és "dolgozom"rajt, hogy ezek a dolgok ne emésszenek fel hanem engem is és a betegeim is pozitívan töltsék ki a napjaikat!!!!!!:-)
Sokat segítettetek!!!!!!!!!!!!!!!!
Üdv: Kriszti