Fúú, Csaesz, tudom, hogy Mackónak címezted, de telibe találtál!! Asszem engem is a két minőség összekapcsolása tévesztett meg!! Ezt tök jól leírtad. Köszönöm! És a szeretet minőségeit is. Már hallottam erről a felosztásról, de a leírásod nagyon pontosak és segítettek beazonosítani a rezgéseket! Ezt is köszönöm!Szerintem teljesen jól látod a dolgokat.
Azt tenném hozzá, hogy a legtöbb tanító elmondja, h az alsóbb szeretetek valójában nem szeretetek. Ez egy fontos kérdés. Ugyanis a legtöbb ember azt hiszi, szeret, amikor vágyakozik (1. 2.), vagy kötéseket csinál (3).
A szeretet-minőség számai egyébként jól passzolnak a csakrákhoz. 1.= természetes életerő megélése: csak kifelé áramlik: elveszem, amire szükségem van az élethez, élek, vagyis szeretek. 2. = érzelmi kötések, testi eggyéválás megtapasztalásában keresem a szeretetet (de persze sohasem elégít ki teljesen, ezért múlandó). 3. = az akaratommal, gondolati, mentális erőimmel hozom létre a közös teret:összetartozunk, mert ez így természetes (családi kötelékek, társadalmi elfogadás szintje, biztonság teremtés a meghatározott formákban, ideákban, szerkezetekben). 4. = adakozó, de feltételhez kötött, megerősítést váró szeretet. Az Agapé abban különbözik az előzőektől, hogy nincs feltételhez kötve. (Ezt tanította Jézus, Buddha, meg a többiek is...) És azt is hogy ez, és CSAK ez a valódi szeretet. Ez az, ami épít, és fejlődésre bír. Ez a szellemi tudatosságú (vagyis az emberi minőségű, hiszen hármas lények vagyunk) szeretet.
Csakhogy a feltétel-nélkül adás feltételezi, hogy a saját lábán, a saját energetikáján áll az ember. Elfogadva az életét, és vállalva a felelősséget a saját feladataiért. Az ilyen ember képes látni, mi az ő dolga, és mi a másik "csomagja" egy adott helyzetben. Jézus sem próbált senkit meggyőzni a keresztfán. Csak elfogadta, hogy a nehézségek az ő dolga, hogy megbocsássa, és megértse, hiszen vele történik, az indulatok meg azoké, akik indulatosak. Csak aki erre már képes, tud tovább lépni, és szeretni akár az ellenségeit is. Adni, csak mert jó adni, és ezzel a tudatállapottal nem veszíteni mégsem semmit. Ez nagyon fontos. Azt hiszem, a soha el nem fogyó hal is ennek a szimbóluma. Amíg nem élünk a saját lábunkon, nem tudunk miből adni. Ez nem csak az anyagi dolgokra igaz, hanem MINDENRE. Ha vállaljuk az életünk feladatainak megoldását, sokan segítségünkre lesznek, megjelenik az egység, és mi soha el nem fogyó energiaforrássá változunk. Erre csak az Agapé képesít. Az össze többi szeretet-fajta magáért, vagy valamiért való, ami végső soron önmagáról szól. Illúzió marad, az illúzió-világ jelenségei közt lett kötéssé. Olyan dolgokat köt össze, amik nem kapcsolódnak a valódi forrásunkhoz, a szívünkhöz. A szerelmet a testi vággyal, a szépséggel, sok személyiségbeli dologgal, az levest a káposztával, amit kapsz érte..., az árut a pénzzel...stb...,
A szív elfogadó, és adakozó. Nem nézi, mi tetszik, mi nem. Az nem-elfogadás, valóban, vagy/és lázadás. Ahhoz, hogy a lázadást legyőzzük, éppen ezért jó elfogadni a rosszat is... Hiszen, amikor képessé tesszük magunkat elfogadni a rosszat, tulajdonképpen átminősítjük jóvá vagy/és egyfajta feladattá. Megszelídítjük, és éppen ez által válunk képessé megoldani/feloldani. Ahelyett hogy vádolnánk bárkit, másokat, magunkat, vagy a világot, ahelyett hogy mindenáron meg akarnánk változtatni valamit/valakiket, ami nem a mi döntésünkön múlik, mert nekünk kellemetlen valami, egyszerűen elfogadjuk a jelenlétét, és tudomásul vesszük, hogy dolgunk van vele, ha már egyszer jelen van. Tolle beszél gyönyörűen erről abban a Utube-os linkben. Ha már eljutottunk idáig, hogy nem minősítjük, akkor van esély a megoldás megtalálására bármilyen úton. Jézus esetében ez a belső változás volt. Máshogy nemigen tudsz megoldani egy olyan helyzetet, ahol megölnek, és nincs testileg hatalmadban változtatni. Mások ítéletét nem tudod megváltoztatni. Magadban azonban el tudod fogadni, és meg tudod érteni, tudomásul tudod venni, hogy így van. Minősítés nélkül, vagyis anélkül, hogy magad is ítélkezővé válnál. Ekkor, és csak ekkor nem választod el maga másoktól, és látod reálisan a helyzetet.
Akár, Jézus esetében, aki mint tudatos lény látta a sok szerencsétlent, akik a saját indulataiknak, ítéleteiknek, irigységüknek, birtoklási vágyuknak, érzelmi kötéseiknek, harcaiknak...stb. áldozataivá váltak a tettükben, éppen azáltal, hogy őt áldozattá tették. De nem reagált, nem választotta el őket még így sem magától, az egységtől, az Agapétól, és nem akarta őket megváltoztatni. Egyszerűen tudomásul vette, hogy mindenki ott tart ahol, és megkérdezte magától: neki mi a feladata ebben? ("Uram, miért hagytál el engem?") A szívét, a tudatosságát választotta ebben a helyzetben is, ahelyett, hogy nem-tetszését fejezte volna ki. Elfogadta a helyzetet és mindenkit benne minden "kényelmetlenségével együtt", és ezáltal megteremtette az egységet önmaga és a többiek között. És képessé vált elfelejteni magát, megélve az Agapét, és meglátta MÁSOKNAK mire van szükségük... (Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek). Látta, hogy a tudatlanok, azzal, hogy elválasztják magukat tőle és egymástól saját fejükre hozzák a bajt. Látta, hogy nincs kegyelem, igazi szeretet a szívükben, és hogy ezért kegyetlenek magukkal és másokkal. És hogy kegyelemre, és megbocsátásra, tudatosságra, az igazi szeretet képességére van szükségük. És persze mindeközben mindegyikük a maga módján tökéletesen megvolt győződve róla, h a legjobbat cselekszi azzal, amit tesz. Hiszen éltek a szeretet azon tudatossági szintjével, amiben éppen voltak!!

Aki birtokolni vágyik, féltékennyé válik. Hamis szeretetet ad szeretete hamis tárgyáért. Nem tudja szeretni magát, sem a másikat, hiszen nem is látja magát és a másikat annak, aki az valójában. Aki elvár cserébe a szeretéséért, sohasem kapja azt, amire vágyik. Hiszen mindenki mást tud adni. Így elmegyünk amellett, amit a másik adni tud, miközben folyton arra vágyunk, hogy kapjunk... Ez is hamisság. Nem valóságos dolgokat cserélünk, és csodálkozunk kielégületlenségünkön. Aki a testi szerelemben akarja megkapni a szeretetet, sohasem elégül ki, szenvedélye rabjává, beteggé válhat. Mert az Agapé tudatos, szellemi tevékenység. Nem érzelem, és nem kötődik semmihez, ami az illúzióvilág, a teremtett világ része. Mivel nem vár el semmit, és nincs tárgya. Van és a mások tudatos elfogadásán, a minden elfogadásán keresztül áramlik. Ez a természete.

Szóval elfogadó szeretet, vagy elfogadás és szeretet? Szerintem mindegy, mert az alsóbbrendű szeretetekkel csak bajt csinálunk hosszú távon... legalábbis az Agapé nélkül.

Bocs, kissé hosszú lettem, remélem, nem hiába... És bár sokat írtam Jézusról, csak mint példát hoztam fel. Nem vagyok vallásos. (Még mielőtt levonná ezt az ítéletet bárki... :)

Namaszte

Aditi

Szia Csaesz!

Mindenki azt gondolta, hogy férfi vagyok a Mackó alapján. :) Hogy amazon? Hát azt nem tudom, remélem nem csak az:))) De azért ez most elgondolkodtat.
(Sanyi gyakorló napján találkoztunk is:))), és kedves vagy a szívemnek.:))

Szóval a véleményem:
Ha az agapét számítjuk csak szeretetnek, akkor szerintem a lázadás mögött is nem szeretet van. Hiszen akármennyire is szeretek valakit, és látom, hogy nagyon beteg, szenved stb.,akkor tudom, hogy az őérte van. Ha tudok neki továbblépést adni egy szóval, cselekedettel vagy bármivel, akkor tovább fog lépni, és fejlődik az állapota által. Ha viszont nem, akkor még nem érett rá, még tapasztalnia kell azt állapotot, esetleg bele kell halnia, mert ez fogja elősegíteni az ő érését. Ha igazán szeretem (agapé), akkor ezt tudom, és elfogadom a sorsát, az állapotát, a "szintjét". Ha a suliba megbukik egy barátom, és tényleg nem tudja a tanagyagot, akkor egy-két osztállyal feljebb újabb, sőt még nagyobb bukás lesz a vége. De bukás lesz, mert még nem kész arra a tanagyagra. És akkor nem lázadok, hogy de a hülye tanár miért buktatta meg. Vagyis én lehet, hogy lázadok, mert még az agapétól nagyon sokszor igen messze vagyok.

Talán tényleg két külön fogalom a szeretet meg az elfogadás, de csak együtt léteznek. Elfogadás nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül nincs elfogadás. Mint ahogy zigóta nélkül nincs magzat. A kettő nem ugyanaz, de egyik a másikból következik.
Valahogy így érzem, gondolom most.

Szerinted?

Üdv.:
Mackó

Bevallom én nem vagyok ilyen fajtásító, úgy hogy jólesik olvasni, hogy más milyen szisztematikus tud lenni. :)
Azért szeretnék visszakanyarodni a lázadáshoz, mert a táborban biz sokszor Te jártál az eszemben. Már az egész csapat az én nyűgömet unta, amikor leszíditett a talapzatról, hogy én tulajdonképpen az életem nagy részét lázadással töltöttem. De nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy, hogy eszköztár hijján minden olyan szituációból, amiről úgy gondoltam, hogy nem tudom megoldani és nem is jó nekem egyszerűen kiszálltam. Ezt már olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy az élet apróbb cseprőbb dolgát is igy próbáltam "megoldani". Most aztán tántoroghatok vissza az összes híres "kiugrásomhoz" fejthetem vissza az eseményeket és tanulhatok. Visszafelé. Baromi éredekes érzés, olyan mint fejenállva enni. Most szedhetem össze az összes elhagyott, meg nem oldott szituációmat és fogadhatom be.
Egyébként a táborban - kinomban - egy jó kis eszköz jött szembe velem a feldolgozáshoz. Megpróbáltam beazonositani, hogy milyen is az az érzés, amikor kiszállok, azaz lázadok. Amikor az ál-életben előjön egy ilyen konkrét szituáció és már előre érzem, hogy tör fel a lázadás, megpróbálom visszafejteni, hogy honnan, milyen múltbéli eseményből kel ki és igyekszem megoldani a mai "eszemmel". Közben figyelem, hogy mennyiben változik az aktuális menekülő ösztönöm. A dolog olyan megeröltető (nekem), hogy izomlázas az egész lelkem. De jó, nagyon jó!
Ezúton is köszönetem minden kedves táborlakónak türelméért és ötleteirért, no meg öleléséért!

Hédi