Mi a megbocsátás titka?
Megbocsátás nélkül nincs változás.
Nagyon nehéz kérdés a megbocsátás. Miért is, hiszen naponta százszor gondoljuk azt, hogy nem haragszunk. Vajon legbelül is így gondoljuk? A mai reggel az egyik kedves üzenethozóm megint könnybe borította a szememet, amikor megértettem a megbocsátás egy olyan szintjét, ami lehet, hogy jó lenne, ha a világban általánossá válna.
Az "á nem haragszom" érdemes az átgondolásra..., mert a világ válna jobbá általa, ha végre megbocsátanánk, úgy igazán, azoknak akikről azt gondoljuk, hogy vétettek ellenünk.
Hozzászólások
98 hozzászólásMost azon gondolkodom, hogy az a "bántás", hogy valaki már másodszor nem tartja be az ígéretét, az miért is van énértem? :)
De tényleg. Mert legszívesebben én sem tartanám be neki, amit ígérek. Azzal együtt, hogy ez elég nehezemre esne, mert általában amit mondok, azt komolyan is gondolom.
Szóval morfondírozhatok, hogy miért is van ez értem.
megtalálhatod a felszínes válaszokat.
Meditációban pedig választ ad a mély belső bölcsesség.
A megoldásfolyosó meditációt akkor szerettem meg igazán, amikor rákészültem arra a kérdésre, mit gondolsz, mi az oka a problémádnak? Az egóm mindig valami tutit előrántott. Majd ki kell nyitni egy vagy több szobát és belépni, ott az igazság. Ötvennél többször csináltam ezt a meditációt és ötvenszer mást találtam odabent :-)
Például azért, hogy elengedd azt az elvárásodat magad és mások felé, hogy: "Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!"
Engedd el, mert az ígéret egy felelőtlen tettünk. Megígérünk a jövőnkre vetítve valamit, amit most vonzónak, helyesnek, megvalósíthatónak látunk, de mindeközben nem tudjuk, mit hoz a jövő!
Mi lesz, ha addigra mást érzünk, már nem vágyunk rá? Vagy képtelenek leszünk beteljesíteni? Nem tartjuk már fontosnak, vagy helyesnek? Ígérni mindig felelőtlenség!
Vagyis aki nem tartja be az ígéretét, az lehet éppen egy tudatos, a jelenben élő, önmagához és a világhoz őszinte, hiteles ember is. Aki meg elvárja, hogy teljesítsék az ígéretet, az naivan olyat vár, ami nem igaz, nem aktuális, vagy lehetetlen.
Ha ezt megérted, akkor könnyű lesz megbocsájtanod!
Adott esetben erősen kétlem, hogy az illető tudatos, jelenben élő, őszinte ember, mert szerintem aki ilyen, az egosan el tudja ismerni a másiknak, hogy bocs, de másként alakult a helyzet, megváltoztak a dolgok, már nem fontos, lehetetlen, stb. Egosan szépen felvállalja a változást, maga előtt is és a másik előtt is.
Szerintem aki igazán tudatos, az az ego világában is szembe tud nézni a hibáival, és tévedéseivel, és nem elsunnyog a kertek alatt.
Ez így van.
Akkor ezek szerint így egosan hozza Neked az ígéret-elvárás-ról a tanítást. : ))
Ne azt nézd, Ő miért teszi, hanem hogy Neked mit kell változnod, ebből okkulva. Ha megígérnek valamit, azt sose vedd halálosan komolyan. Tekintsd úgy, hogy a jelen pillanatban képes megígérni, de hogy mit fog belőle teljesíteni, azt majd csak utólag tudjátok meg.
Az ígéret az csak egy ígéret, és nem tény! Senkit nem kötelez, nem kötelezhet. Asszem ennyi a lényege és már én is értem! : ))
Igen, ezt már néhány hete megfogalmaztam, mert volt már néhány hasonló esetem: Csak a tettek számítanak.
(De valójában ez sem igaz, viszont ebbe most nem megyek bele, mert hosszú családállítási történetek következnének)
A tudatosítás viszont kevésnek bizonyult, mert újra belefutottam egy sunnyogósba. Csak, hogy legyen mit tenni :))
Tehát a sunnyogósokat, a sunnyogást sem bírod? Akkor Te biztosan egy egyenes ember vagy?!
Na, ebből is lesz mit oldanod! ; )
Az egyenességemből? Talán.
Emlékszem egy esetre, amikor édesapám kórházban volt és az orvosnak adtam pénzt, de nem volt borítékom. Őszintén elmondtam a dokinak, hogy miért adom így, "csupaszon". Eléggé zavarba jött a vallomástól. :))
Az a baj, hogy érzékelem a szavak súlyát. És nálam az ígéretnek nagy súlya van. Bár már könnyítettem rajta, a tapasztalatok hatására.
akkor a tudatosításod nem volt megfelelő.
Csak az egód úgy tett mintha.
Szerintem vissza kellene menni addig amíg Te voltál a sunnyogó, még akkor is ha ez nem ez az élet.
Úgy lesz Kati, miután megvizsgáltam a jelenlegi életemet, majd azt, hogy nem vettem - e át valamelyik ősöm sorsát. És ha ott sincs semmi, irány az előző életek valamelyike. :))
Megvizsgáltam, és most elmondom, mire jutottam.
Először is, a sunnyogás, mint olyan konkrétan arra vonatkozott, hogy azt visel(t)em nehezen, amikor valaki egyszerűen eltűnik, anélkül, hogy szólna, vagy elköszönne.(Ez ugyan kapcsolódik az ígérethez, de nem ez volt a valódi probléma.)
Szóval körül néztem az életemben: történt-e olyan esemény, amikor valaki (fontos személy) hirtelen eltűnt, és ez fájdalmat okozott? És hogy emiatt a hasonló esetekre így reagálok?
Nem találtam semmit.
Akkor lássuk az szüleimet.....Az ő életükben volt-e ilyen esemény?...És nicsak, nem kell messzire menni, anyai nagymamám is hirtelen halt meg - anyukám kicsi volt, biztos, hogy el sem tudott búcsúzni, és az apai nagypapám is "eltűnt". Mindkét esemény igen fájdalmas volt a szüleimnek. És úgy látszik, bennem él(t) az érzésük, mert megkönnyeztem mindkét történetet.
És most már világossá vált az is, hogy miért volt olyan kiemelkedően fontos, hogy édesapámtól el tudjak búcsúzni a halálakor.
Aki keres, az talál...:)
Kerestem példát, és a nagy keresésben gyöngyökre is bukkantam.
A történet: Még óvónői koromban, az egyik váltótársammal nem túlzottan értettük meg egymást. Sok mindenben különböztünk, és emiatt igen komoly feszültség volt közöttünk.
Én, mint nagy "mindig bennem van a hiba"- hívő, sosem szóltam, ha valami rosszul esett, vagy igazságtalanak éreztem, hanem hazamentem, és dolgoztam rajta. Megbántódtam - dolgoztam magamon, alám tett - dolgoztam magamon. Soha nem szembesítettem a tettének rám való hatásával.
És ez így ment évekig. Számomra fontos volt, hogy a munkahelyemen aránylag jól érezzem magam, és az is, hogy a gyerekcsoport ne érezze a közöttünk levő ellentéteket.
Sikerült is olyan szintre "feltornázni" a kapcsolatunkat, hogy jól megvoltunk egymás mellett. Időközben viszont felgyülemlett bennem egyfajta harag - egyrészt magam felé, másrészt ő felé - amiatt, hogy csak én vagyok hajlandó a kapcsolatunk rendezéséért tenni. És itt kerül a képbe egyfajta egyensúlytalanság. Ő csak élte úgy az életét, ahogy tudta, még szerintem azzal sem volt tisztában, hogy időnként mennyire megbánt.
Ahogy átgondoltam ezt az esetet, több felismerésem is volt.
Az egyik, hogy micsoda jó konfliktus-kerülő stratégai ez.
Aztán, ahhoz, hogy alkalmazzam a "bosszút", tudatosítani kellett volna a határaimat: "Na ezt már nem! " "Ennyi volt, és kész."
Azzal, hogy csendben félrevonultam, és dolgoztam magamon, a másik sem ismerte meg, hogy meddig mehet el. Megfosztottam ettől a tudástól, és attól, hogy eldönthesse, be tudja-e tartani, vagy feszegeti még egy kicsit. Lehet, hogyha visszakap valamennyit abból, amit adott, akkor felébred.
Ami még fontos, az az, hogy lehet ez egos dolog, de ha az ember ezen a pályán éli életnek nagy részét, akkor nem árt megtanulni a szabályokat.
Hiába fejlesztem a kosaras tudásomat profi szintre, a focipályán, ami alapvetően a létterületem, úgy lemosnak, mint annak a rendje. És mit fogok tenni? Miután ezen a területen nincs sikerem, menekülök a kosárpályára.
Az elégtétel során azt éli meg a ego, hogy ha a másiknak is fáj, Ő is szenved, akkor nekem már nem is fáj annyira. De valóban csökken ettől a fájdalom? Nem csak az igazságosságba vetett hitünk vágyja ezt?
Ha megvizsgáljuk magunkban, vagy akár csak a józan paraszt eszünket használjuk, láthatjuk, hogy a saját fájdalmunk egy cseppet sem fog enyhülni ettől. Ha megölték egy szerettedet és Te is megölöd a gyilkosét, attól még nem támad fel a Te szeretted. Legfeljebb úgy érzed, hogy Ő is ugyan azt kapta, mint amit Neked adott. Látod beteljesülni a visszahatást, ettől megnyugszik a bosszúszomjas egód.
De mindez csak azt jelenti, hogy nem látod a visszahatások rendszerét, emiatt nem bízol benne, hogy törvény, büntetés és önbíráskodás nélkül is minden visszaszáll arra, aki vétkezik.
Nem látod azt sem, hogy Te miért kaptad, ami fáj. De közben mégis azt hiszed, hogy az elégtétel csökkenti a fájdalmadat.
Nem csökkenti, de növelheti az elfogadást egy bizonyos szinten. A "bosszú" célja nem az, hogy csökkentse a sértett fájdalmát, hanem az, hogy megteremtsen a sértőben egy olyan tapasztalatot, ami érzékelteti vele a tettei súlyosságát. Ez lehet elégtétel a sértett számára. A bosszú egy következmény, aminek terhét a sértő viseli (a negatív tettei miatt).
Kicsit kiegészítve amit Ádám mond, vannak a tetteknek rövidtávú következményei - kapsz egy fülest, mert ledobtad az emeletről a kedvenc vázámat - vagy hosszú távú következményei, amikor az élet bizonyos nehéz helyzetek elé állítja az embert. De azért, mert majd a sors megbünteti, nem kell hagyni, hogy bárki is méltatlanul bánjon az emberrel. (És kidobja a kedvenc vázámat! :)
Azzal együtt, hogy a tudatosság figyelembe vételével, az eset után - miért is kerültem ebbe a helyzetbe? mi hozott össze ezzel az emberrel? mi dolgunk egymással? - mit üzen nekem ez az egész? - érdemes átgondolni a történetet.
Szerintem ezek jól megférnek egymás mellett.
Azzal egyet értek, hogy van helye a nevelő célzatú revansnak, de csak akkor, amikor azt tényleg neked kell megcselekedned! Ezt viszont nem Te döntöd el, hanem "fentről" dől el, Te csak megérezheted, hogy mi a dolgod! Habár a bosszúvágyunk azt sugallja, hogy mindig nekünk kell visszaadnunk, amit kaptunk, de a gyakorlatban viszonylag ritkán hárul ránk az igazságosztó szerep.
Amikor az ego tombol mérgében, sértettségében, akkor biztosan nem képes reálisan látni a helyzetet, objektívan megérezni, hogy most nekem dolgom a visszahatás, vagy hagyjam meg azt a karma rendszerének?!
Ezért a legtöbb ember ugyan kézbe veszi a visszahatás ostorát, viszont mivel ezt a tettét erősen bántó érdek fűti, így most pont saját magának "termel" karmikus visszahatást. A szándékosság és rosszindulat tovább súlyosbítja tettünket, így lehet, hogy sokkal nagyobb karmát termeltünk magunknak, mint az, aki mondjuk véletlenül bántott meg minket.
Végeredményében: A revans után az ego elégtételt érez, a fájdalma nem csökkent és beszerzett magának egy súlyos karmikus visszahatást.
Tényleg megéri ez?
Ezért javaslom, hogy inkább nézzünk magunkba és azt vizsgáljuk meg, mi gerjesztette belőlünk, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk?
Ezen az úton feloldhatjuk a kiváltó okot, feloldódik a fájdalmunk is, ettől elmúlik a bosszúvágyunk és karmát sem gyártottunk magunknak.
Lehet választani!
Nem értek a karmához, azt viszont megfigyeltem, hogy időnként az élet (Univerzum, Mindenható) eszközei vagyunk.
Mondok egy példát. Évekkel ezelőtt mentem az autómmal a főutcán - elég lassan - és a jobb oldali mellékutcából elém kanyarodott egy kerékpáros. Olyan szögben és olyan gyorsan vette a kanyart, hogy a kerékpár kicsúszott alóla, és elesett. Hirtelen fékeztem, és tőle egy méterre sikerült megállnom. A szívem a torkomban, a gyomromban gombóc. A fiúnak semmi baja nem történt, felugrott, és elhajtott.
Amikor megnyugodtam rögtön azon kezdtem tépelődni, hogy milyen jelzés ez számomra? Mit akart ezzel üzenni nekem az élet. Sokáig töprengtem, de semmit sem találtam. Aztán abba maradtam magammal, hogy ez lehet, hogy nem nekem volt üzenet, én csak eszköz voltam. És hiszek abban, hogy ilyen van, hiszen az emberek közvetítése által lehet a karmát megélni.
Vagyis nem tudhatjuk, lehet, hogy talán valakinek a mi haragunk által kell megtapasztalnia valamit. Nem tudhatjuk.
Szerintem. :) De lehet, hogy sosem fogjuk megtudni.
Ez olyankor fordul elő, ha az ego nem figyel, vagy éppen már nagyon is tudatos a lélek! De amikor az ego elégtételt vár, bosszút forral, akkor valószínűbb, hogy csak "Én vagyok a Te karmád!" - csatakiáltással rohan a vélt ellensége felé és közben ezzel akarja alátámasztani bosszú-fűtötte tettének helyességét.
Azt gondolom, nagy hiba lenne ilyen felszínesen elintézni, mert minden visszaszáll!
Azért kellene kifejleszteni egy megbízható szintű belső kommunikációt a felettes éneddel, a Belső bölccsel, hogy az ilyen esetekben is választ kapj a kérdéseidre.
Én például szinte mindig meg tudom különböztetni a véletlent, a sorsot, a bevonzást, a karmát, az egos akaratot, szívbéli vágyat,... egymástól. És nem így születtem, hanem kifejlesztettem ezt az érzékelést, mert ez is megtanulható!
Az öreg székely ül a kapuja előtt a padon és össze-vissza van pisilve. A szomszéd kérdőre vonja, hogy mi történt:
- Mit csináltál magaddal Józsi? Nem szégyelled magadat??!!
Mire a székely:
- Na-na komám, na-na!! Tegnap ő nem állt fel nekem, ma meg én nem álltam fel neki!!!!!!
Hát valahogy így állunk a bosszúval, elégtétellel, ha jobban belegondolunk...:)
Saját magunk elfogadása a titok kulcsa!
Nem csapom be magam ilyenekkel, hogy nem haragszom. De szoktam haragudni emberből, vagyok! Nem nyomom el ezt az érzést se, hozzám tartozik,.
Persze igyekszem megnézni a harag valódi belső okát, és általában én vagyok a ludas nem a másik.
Megbocsátani valóban nem a másiknak kell, hanem saját magunknak!
Arról nem beszélve van álságos megbocsátás, mert az olyan szép, nemes stb…
És van a valódi, ami szívből jön és nem külső ráhatásra, az elsőnek semmi értelme csak hazugság és önbecsapás! Akkor inkább haragudjunk az legalább egy őszinte érzés, és abból tovább lehet majd lépni ha eljön az ideje és valóban készek vagyunk rá!