Üdvözlök mindenkit, aki nyomon követi a bizonytalankodásomat.
Büszke lehetek magamra igazán, ma szembesültem azzal, hogy olyan emberré, nővé, vagy valamivé váltam, amilyen soha nem szerettem volna lenni...
Két hete nem készítettem feljegyzést, és erről a két hétről, azt hiszem rosszat nem is tudok mondani. Megtörtént a már említett "elutazunk együtt". És egyetlen rossz szavam sem lehetett arra, akit ilyen gyalázatos módon szeretek.
Ő nagyon aranyos, kedves, figyelmes volt velem. Volt szeretlek téged, és mindent megkaptam tőle, amit valaha is szerettem volna. Megköszönöm Istennek, hogy megadta nekem azt a lehetőséget, hogy megnézhettem, milyen nagyszerű páros lehetünk együtt. Hogy átélhettem, milyen az, amikor minden ott van a helyén.
De ma újra fagyos lett a hangulat. S ha valaha valaki is bizonytalannak érezte magát, hát felejtse el.
Az én kedvesem, aki tegnap még szeretett, ma pedig újra nem tudja, mit szeretne tőlem...
Most úgy életemben először lehet azt mondom, állj. Gondolom soha senkinek nem adhatjuk meg, hogy az érzelmeinkkel, velünk, ilyen módon viselkedjen.
Vágyom a biztonságot, és ez a kapcsolat számomra nem félelemmentes. Mára már úgy néz ki a történet, ha vele maradnék, minden pillanatban félnem kellene, hogy éppen miért hagy el.
Undorító... de így is tudom szeretni. A szeretlek számomra soha nem miértekből tevődött össze. Mindig úgy tudtam szeretni mindenkit, ahogy van. Félő az én kedvesem, egy ilyen ember. És lehet nem nekem kellene asszisztálnom hozzá.
Így visszanézve ezt a 8 hónapot, nagyon sokat változtunk mindketten, amikor éppen nincs megbolondulva emberem agya, teljesen egy hullámon mozognak lelkeink, gondolataink. Látom, mennyi jót adtunk egymásnak, látom mennyit tanultunk egymástól. Mint ahogy azt is látom, hogyan öli meg felelőtlenségével a kapcsolatunkat.
Önző vagyok. Csak úgy mint a halálban a legtöbb ember. Ha meghal valaki akit szeretünk, annyira szomorúak vagyunk, és sirunk és kiszakad a szivünk... Holott a meghaltnak sokkal egyszerűbb már. Viszont az egonk győz, és mérhetetlenül sajnáljuk magunkat, hogy VELÜNK mi lesz nélküle. És kesergünk, mert elveszítettük, és kellett volna még idő arra, hogy mi jól érezzük magunkat vele, vagy ilyesmi.
Nem gondoltam magamról soha, hogy buta vagyok. De most látom, annyira bután viselkedem, amilyen luxust nem engedhetek meg magamnak. Bevallom őszintén, van olyan pillanatom, hogy azt érzem, mindent elviselnék, csak azért hogy érintsem arcát, és fogjam a kezét... ideig - óráig, valameddig... de úgy gondolom, megérné, mert minden pillanat amit boldogságban élek meg vele, az feledteti mindazt a gyötrelmet, amit ugyancsak ő okoz.
Félek, hogy hogyan fogam bírni, azt, ha elengedem...
Ez az új cél... az elengedés. Eldöntöttem megvalósítom, belehalni nem fogok.
DE most jöjjön ide valaki és mondja azt nekem, tud adni valamit, amitől holnap reggelre elfelejtek mindent, és egy éjszaka alatt túl leszek a leváláson.