A elleni kapálódzás lehet szintén e sorsom része .Mindaddig amíg nem vagyok azonos azzal, ami nálam több, és részeként,kivetüléseként kapcsolódom hozzá ,addig az írja a sorsomat én csak tiltakozva ,szenvedve , vagy elfogadva megélhetem .Minél inkább érintődöm általa ,annál inkább lényegtelen az én,a vágyak ,az akarat ,és így annál inkább a legjobb sorsomat élem ,mert a szenvedést fokozó felesleges kanyarokat levágom ,és minden nap új csodaként kerül a látóterembe .Ez a csoda lehet akár önmagam viselkedése,olyan érzelmek megélése,amire képtelennek tekintettem addig magam,vagy egyszerűen a szenvedés elfogadó megélése ,amivel előbb - utóbb elengedem azt,és más érzelem tölti ki a létem .De ez már túl elvont.Ebből a nézőpontból, az engem egyébként tényleg meggyógyító gyógyszer mellékhatásába is belehalhatok,de egy a bajomra tudományosan teljesen hatástalan tabletta is elfújhatja a tüneteimet ,ha hiszek benne.A kémiai kényszerzubbony pedig haladékot adhat válsághelyzetben .
Aki rá akar szokni,annak a gyógyszer is csak egy állomás a függősége tárgyaiban , bár tényleg van olyan is ,aki egy életre bennragad.Remélem ,hogy csak egy életre,mert az is egy tapasztalat,hogy minden véges:a legrosszabb és a legjobb is,bár úgy gondolom.hogy mindkettő naponta megújítva és kicsit megváltozva újrateremtve ,mint a főnix újjászületik,ha figyelemmel ápoljuk őket. Üdvözlettel : felacso

Igen! Én is ezt éltem át, tudatosan (tudatosodott is bennem, mi történik), a mentőben, amikor vittek a műtétre. Sohasem voltam annyira és olyan tartósan a mostban addig, és azóta aránytalanul többet vagyok, sőt inkább úgy mondanám, alig vagyok nem abban a múltamhoz képest.

De előtte be kellett látnom, mit teremtettem, tudatosan vagy nem, karmikusan, vagy nem az életemben, milyen is az életem, mik a valódi feladataim, és lélekben és tudatosan bevállalni a sorsot (a ok-okozatokat). Ez volt a feltétele az új élet és az új életminőség megérkezésének. (és a májnak). És amikor ezt megtettem és tettekkel is elkezdtem manifesztálni, valóban, csak egyetlen lépést kellett megtennem, és már meg is jött a máj (a változás). MÁSNAP!!!!

"de mégsem vágyunk arra, hogy elmenjünk" = "Amikor elengedünk mindent, azt is, hogy meghaljunk."

Ez szerintem az az állapot, amit a vallásosok úgy kommunikálnak, hogy "legyen meg Isten akarata" (csak tudatossággal teremtve, nem pedig elkántálva és közben nem értve, mit is teszünk és remélve, h történik is valami.)

Köszönöm az írásod, egy nagyon fontos kérdésemre kaptam választ általad. Ugyanis mindannak a tudatosságnak és elrendeltségnek és hihetetlen, sorsszerű klappolásnak ellenére, ahogy ment az egész májcsere történet, mégis majdnem megpattantam az utó-műtétek kapcsán, amit teljesen lehet érzeni, hogy beteremtettem, és nagyon sokáig nem értettem, hogyan, milyen okból, minek. (Az ember nem teremt csak úgy be magának két életveszélyes helyzetet, amiben orvosok had és a barátai, meg a szerettei hada küzdenek érte, miközben ő boldogan lebeg és mosolyogva közli mindenkivel, HOGY Ő MOST BOCS, DE ELMEGY.... - ezt kommunikálták a látó ismerőseim, egy időben, többen is, miközben én válságos állapotban feküdtem az öt műtét után a lélegzettőgépen 12 napig...:)

nem értettem, hogy lehet, hogy miközben tökéletes a máj, tökéletes volt az első műtét minden szempontból (az szólt a cseréről), és egyáltalán, azóta is minden a lehető legjobb, ahogy csak történhet, egy ekkora "baki hogy csúszhatott be". és azt hiszem, most rájöttem. Ugyanis, én ugyan elengedtem a halált is gondolatban, ugyanannyira nem vágytam, mint azt hogy itt maradjak, tökéletes középpontban voltam, átadtam az akaratom a szellememnek... -és mégsem tökéletesen.

Ugyanis benne volt a kis tudatomban az az apró, kísértő gondolat, hogy milyen jó lenne találkozni Istennel. :)))) A dolog iróniája, hogy "találkoztam is", de tényleg, a hallucinációim egyike egy nagyon nehéz, nagyon szép, és katartikus élmény volt ezzel kapcsolatban. De közben majdnem elmentem - ezt ugyanis csak így lehet megélni.

Most megértettem, hogy mivel a tudat művel (termet ) mindent, én tulajdonképpen felszólítottam magam, hogy sodorjam magam a halál állapot szélére, mert "találkozni akarok Istennel" át akarom élni ezt a katarzist, mert valami miatt úgy éreztem, szükségem van rá. erre a tudat :"legyen meg az akaratod" - és meglett. Borotva-élen táncoltam, ezért az egy élményért....:)

és a legironikusabb az egészben az, hogy a végén mégis arra kellett ráébredni, és ezt tanította meg a történet is, amit a hallucinációban megéltem, hogy végsósoron EZT IS EL KELL ENGEDNI.

NEM KELL SEMMIT SEM AKARNI.

Ez a történet megtanított arra, mennyire makacs az egóm, és mennyire nehezen engedtem el, még egy ilyen helyzetben is.

de arra is, milyen csodákat képes beteremteni. :))) Hiszen túléltem, és felálltam semmi perc alatt, h még az orvosok is csodálkozva nézték, pedig azon a helyen aztán láttak már egy két cifra dolgot. :) Szóval nagy ereje lehet a szellemnek és a léleknek, és az akaratnak.

utólag azt mondom, a hülye művész vénám csinálta az egészet, egy olyan tudatossággal, ahol már tisztában vagyok vele, hogy csak lenni kell, még azért nem bírta ki, hogy ne csináljon egy utolsó, szép, kalandos és katartikus illúziót, egy mesét arról, hogy "találkozhattam istennel" :))))

Egyébként megérte...:))))) egyszer majd lehet h írok belőle egy könyvet, vagy zenét, vagy ilyesmi, vagy csak megtartom emléknek.

De az "igazság", amire végsósoron felébredtem, az az elengedés.

Namaszte

Hanem megtalálni ? Akkor felmerül a kérdés , hogy kivagyok én ? Elképzeltem , hogy egy világítótorony felszalad saját csúcsára , megnézni,hogy hova is tart , mert hallott valamit az irányfényekról , ami a tájékozódást segítik . Igaz , hogy előtte célszerű lenne eldöntenie , hogy hajó-é vagy csak a kontinenssel úszik együtt . Tehát megint a ki vagyok én ? A tudatkörülim biztosan jobban tudja az eszközt is meg a célt is . Nem egyszerűbb ráhagyni , és a jelzéseit ( vágyak , indíttatások , lehetőségek ) figyelni,és saját pillanatukban a legteljesebbé kiteljesíteni .
A láng is önmagát keresi minden fadarabban .
Elengedés:elkerülhetetlen folyamat,az amikor ráébred az ember saját tökéletlenségére a lehetségeshez és a vágyotthoz képest,ami az életútja nagy bukásaikor élesen előjön,és egyedül a halál után nem tudja sikeresen elhazudni őket.és akkor kiderül,hogy amit bukásnak vélt,nos éppen az a felemelkedése.Üdvözlettel : felacso
U . i . :"kár hogy ilyen szép sugárzó képet én nem tudok feltenni magamról... :-) Mármint ez Aditinek szól :-)"Ne mentegetőzz.Tudom,hogy először rám gondoltál.(Csak aztán megpillantottad Aditi képét.)