Délelőtt csörög a telefonom. Látom az egyik SUBUDos segítő hív. Felveszem, elmondja, hogy az a leányzó, akit ma nyitottak volna meg, "lebetegedett" és ha nekem is jó, akkor ma engem nyitnának meg. Húúú, nagyon örültem! Ekkor még csak öröm volt bennem, de mikor már a megnyitás előtt voltam néhány órával, akkor izgalom is megjelent bennem. Ez olyan kellemes izgalom volt, vágytam az ismeretlen megtapasztalására. Miközben sétáltam a csúf, szocreál épület felé, vigyorogtam, vigyorogtam és vigyorogtam... Már olyannyira, hogy cikinek éreztem és kissé eltakartam a kezeimmel széthúzódó ajkaimat. Az épületbe érve még a wc-re is el kellett mennem, mert..., tudjátok, amikor vizsga előtt is..., szóval  annyira..., szinte reszkettek a végtagjaim... Már vártak a lányok, három segítő végezte a megnyitásom. Mosolyogtak, kedvesek voltak, mint mindig.

Megnyitásomon igazából semmi szeánsz, szertartás nem volt. Egy kis ellazulással kezdtük a székeken csücsülve, majd felálltunk,kis beszéd, majd mondták csukjam be a  szemem. Én szót fogadtam és eleinte figyeltem mi történik körülöttem. A lányok sétálgattak,lassan táncolgattak, lépegettek körülöttem, hangokat adtak ki. Meg is lepődtem, hogy milyen szép hangjuk van, énekelgettek, rigmusokat ismételtek, gregorián és iszlám hangzású dallamokat.

Én eközben, egy villanás alatt kiüresedtem, az elmém leállt. Nehezen idézem fel az megnyitásom egyes pillanatait. Van amikre élesen, van amikre alig, és van olyan is amire, szerintem egyáltalán nem emlékszem.Kiestek pillanatok, mozzanatok. 

Eleinte álltam, olykor meginogtam és előre, oldalra kellett lépnem. Volt, hogy megrázkódott a testem, olyan volt, mintha kiszakadtak volna belőlem dolgok. /gondolatok, érzések, emlékek?/ Aztán itt nem emlékszem. Csak arra eszméltem, hogy nagyon elfáradtam, kiment belőlem minden erő. Nehezen lélegeztem, lihegve kapkodtam a levegőt, olyan volt mintha 50. emeletet másznám. Gondoltam le kéne feküdni, de aztán beindult az elmém, ami azt kérdezte, hogy: Le lehet feküdni? Persze, hisz azt mondták mindent lehet.-válaszoltam magamnak. Áááá, azért mégsem kéne, lehet mégsem lehet. -jött ismét egy hang. Jó, erre választottam egy köztes megoldást és leguggoltam, de nem sokáig bírtam, mert végtelenül nehéznek éreztem magam és le kellett ülnöm. Igazából elterültem volna széttett kezekkel-lábakkal, de a tudatom visszatartott, így ülve maradtam, teljesen elernyedt testtel. Olyannyira gyenge voltam, hogy a kezeim koppantak a parkettán. Már előtte is folytogatott a sírás, ami itt ülve tovább folytatódott. Nem tudtam miért, mert semmi érzés, gondolat, kép nem jött. Mígnem, a 4 évvel ezelőtt meghalt apukám meg nem jelent. Nehéz megfogalmazni mit éreztem. Nem éreztem, nem képzeltem, nem, nem...! Egyszerűen ott volt! Ott volt előttem, és én kérdeztem, ő válaszolt. Döbbenetes élmény volt. Most másodjára tapasztaltam azt meg, hogy nem én vetítem ki a válaszaim a kérdéseimre, hanem rajtam kívülről érkezik a válasz.Ezen felbuzdulva sokat kérdeztem és mindenre kaptam választ, de sajnos, semmire sem emlékszem, sem a kérdéseimre, sem a válaszaimra. Kivéve egyet: Szeretsz Apukám?-kérdeztem. Igen.-válaszolta. Szerettem volna megölelni, amit úgy érzek nem sikerült, de mégsincs bennem hiányérzet. Majd lassan távolodott, mint a filmekben,  egyre messzebb került és én egyre kisebbnek láttam, majd eltűnt. Miközben én apuval társalogtam, a felszínen szívszaggató zokogással voltam jelen. Azt éreztem, hogy úgy sírok mint gyermekkoromban.Tényleg olyan volt, mintha a szívemből szakadtak volna fel ezek a mélyen gyökerező fájdalmak.

Hát, lassan kezdtem megnyugodni és véget is ért a megnyitó lathiánom. Visszaültünk a székekre és lecsendesedtünk.