Öndefiníciók
Tipikus önismereti történet: felhúzom magam valamin, amihez semmi közöm nem lenne, de nem tagadom le a felzubogó kellemetlen érzéseket... hát hogyne lenne közöm hozzá, ha így reagálok?!
Úgyhogy előveszem a lelkem: miért is zavar engem, hogy xy mindig megy valami/ki zászlótartó után? Csapot-papot maga mögött hagyva? Hol jelenik meg ez az én életemben?
Baffameg, MINDENHOL! Oké, akkor ma úgy élem a napomat, hogy sehova sem tartozom. És a világ nagyon is alkalmazkodik hozzám! Vajon hányféle öndefiníciót, hovatartozást szedtem össze? Milyen mélyre rejtettem magam? Mennyi burkot kell levedlenem, hogy meglássam ki vagyok, mi vagyok valójában? Amikor csak egyedül vagyok... persze elképzelhetem ahogy egymagamban sétálok egy erdőben, felmegyek egy hegyre, de akkor kiránduló leszek máris, "természetjáró" NORMÁLIS ember.... hééé... maradjunk az érzékelésnél... mivel csak ma kezdtem, kíváncsi figyelem az, amivel egyelőre jellemezni tudom...
Vajon milyen lehet az, amikor tényleg semmilyen se vagyok?
- Kirsikka blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
59 hozzászólásHát hogy ne lenne valóság a formák? Akkor mi, ha nem valóság?
Ez nézőpont kérdése: ha az ürességet teszed meg mint valóságot akkor a forma illúziónak tűnik. Ha a formából nézed, akkor az üresség pusztán a forma hiánya, de nem a tiszta valóság.
Az idézőjelnek szerintem jelentősége van,nem véletlenül tettem a zavart idézőjelbe:)
Engem egyáltalán nem zavar a környezet,azt szerettem volna érzékelni,hogy bizonyos tudatállapotokban megszűnik /a környezet érzékelése/
Egyébként meg hogy ki hogy csinálja,meg mit akar elérni az teljesen egyéni,sokféle lehetőség van,amit te ajánlasz,az is egy, de ez nem szakácskönyvből megy előírás szerint:D
Attól függ hogy mit csinál az ember, hogy éppen mit akar elérni:)
Egyébként én meditációról beszéltem/most kivételesen...,csak a félreértések elkerülése végett:)/
Na ne már, Éva. 'Menthetetlen' vagy mert nagyon szereted ezt a világot? Én meg azért vagyok menthetetlen, mert nagyon NEM szeretem ezt a világot.
Most melyik a jobb? Az még mindig jobbnak tűnik, de azt az érzést én nem ismerem.
Még megszeretheted:)
Úgy harminc éves koromig nekem is nagyon furcsa volt,nehezen szoktam meg és folyton az eget kémleltem. Így utólag azt hiszem,azért kellett évekig Norvégiában lennem,hogy annyi mesebeli szépség láttán beleszeressek a világba:D
Szóval még veled is megtörténhet.
Akárki, szerinted mi a baj a világgal?
Nem azt írtam hoyg baj van a világgal. Azt írtam 'nagyon NEM szeretem ezt a világot'. És viszont mostmár tudom, hogy ez így is marad, de majd nemsokára nem lesz baj... Nem fogom megszeretni, de nem is kell.
Sok mesebeli szépséget én is láttam, tájakat, embereket, de attól még a világot NEM szeretem.
És most hihetetlenül jól érzem magam attól, hogy már nem is kell megszeretnem. :-)
És utálod vagy szimplán nem érzel szeretetet iránta (pl. közömbös neked)?
Utálom. :-) És mindig kurva nehéz volt, aztán össze is omlottam, csak mostmár igazán sejtem hogy nem véletlenül.
Ha majd a másik variáció lesz, akkor majd nem írok ide.
Melyik részét utálod a legjobban?
köze nincs az öndefiníciókhoz már rég...
köszi
Dehogynincs köze. Nekem abból jön meg az önazonosításom éppen!
gratulálok... lelked rajta.
elolvastad egyáltalán az eredeti blogot?
Igen olvastam. Neked úgy, nekem így alakul. Más az út. de abszolút ugyanaz a kérdés, hogy meglássam ki vagyok, mi vagyok valójában. Miért baj az neked?
Na szerinted?
Nem tudom, de ne chateljünk mert Sanyi kitörli. Szóval melyik részét utálod a legjobban?
Csak gondoltam hogy egyértelmű. A szenvedést, a könnyeket, a bajokat, a nyomort, stb, nemcsak a magam életében. Ezeket mindigis és nehéz is volt. De már a másik oldalt is. És ez már elég jó. főleg, ha rájövök, miért! És rá fogok.
De hagyjuk, annyira nem jön ide és nem is fontos most nekem sem.
Az én életemben a szenvedés és fájdalom annak a jelző értéke volt, hogy valami probléma van valahol. Vagy kinn vagy benn, de a probléma létezik. Ha nem lett volna a szenvedés, akkor még most is tudatlanságban lennék. Szóval fájt, de hasznos volt.
Mint amikor megégeti a gyerek a tűzhelyen a kezét: nem jó érzés de legalább figyelmeztet, hogy mire kell figyelnie. A fájdalom és szenvedés egy jelzés arra vonatkozóan, hogy valami gond van :) (és elsőre nem feltétlen a szeretet hiánya a gond, így az sem kötelező jellegű) Bár ezt szerintem már tudod :)
A szenvedést a falak okozzák. Az hogy hárítasz valamit. Be kell fogadni amit tol a képedbe az Élet, mint az Egész velejáróját. Hozzátartozóját. Addig jön egyre keményebben, míg meg nem adod magad. Befogadod mélyen a szívedbe, megéled meditációban "kifájja magát" nem egyszer nem kétszer, és kioldódik magától.
Ez az önismeret lényege. Hogy bennünk van a kulcs. Meg minden. Nem csak a fájdalmak, a másik oldal is...:) tényleg Minden. A Semmi, amiről írtam csak szartok rá:) ezért nem értem miért itt ...
Ó, talán csak még nem tartok ott. Ez nem azt jelenti, hogy szarok rá hogy te miről írsz. Csak esetleg nekem nem kell egyik meg másik oldal sem éppen, se a minden, se a semmi. A tökmindegy van. Velem sem volt még ilyen, most ez lett, és érdekes nekem is. Csak nekem ez jutott az egészről az eszembe, mert én egy másik ember vagyok. Szerintem sokszor azt kell elfogadni az életben, hogy amit te tudsz, arra szarnak azok, akik nem tudják.
De OK, nem írok ide többet a blogba.
Szerintem ez a módszer nem biztos, hogy működne minden esetben. Ha valaki tudatosan árt neked, akkor azt nem elég csak úgy befogadni, mert külső tényező is van a dologban.
Sokszor azért hárítunk, mert ez a legjobb megoldás akkor. Az ember nem tud mindent azonnal befogadni.
Én ebben a "Addig jön egyre keményebben, míg meg nem adod magad" nem látok logikát. Az élet van ahogy van. Ez így nagyon kényelmes megoldás hogy "kioldódik magától", de szerintem a dolog nem mindig így működik.
Ez nem valami, aminek örülsz, hanem magától megjelenik benned, amikor már "nem vagy", és semmihez nem kötöd magad, meg az örömöd sem.
ha valamiből fakad az örömöd, ami körülötted van, akkor még kívülről veszed.
Az öröm egyébként éppen ezért nem a legjobb szó, mert általában azonnal így reagál az elme, így értelmezi. De nehéz leírni ezt az állapotot.
Ez az öröm nem is hasonlít arra, amikor örlülünk valaminek.
Ez annál sokkal nagyobb, még a szerelemnél is kielégítőbb, de nem olyan émelyítő, nem is olyan szédítő, mert nem "magas" érzés, hanem hihetetlenül nyugodt és mégis hatalmas erővel áradó béke. lehet h maga ez a béke érzés okozza az örömet, nem tudom.
És nem vagy semmi, csak nem lényeges a személyiséged, az egód, nincs rajta figyeljem, töltés. Nem azzal az éneddel vagy jelen és operálsz. Ezt az ént ilyenkor mintha megnyitnánk, kvázi ELFELEDKEZNÉNK RÓLA. És totálisan belefeledkezünk a jelen helyzet tapasztalásába olyan módon, hogy nem gondolkodunk, vagy elmélkedünk rajta, és nem reflektálunk semmiképpen, érzelmekkel, és nem figyeljük a reflexióinkat.
Egyszerűen csak benne vagyunk és befogadunk, és a "kis én"-t meg így elengedjük. Ezt jelenti, hogy "megszűnünk", hogy "semmivé válunk". Természetesen nem válik semmivé az ego, és a személyiség, de a tudatunk számára mégis megszűnik, mert a Tudat úgy működik, hogy számára az van jelen, amire FIGYELSZ a jelenben. A tudat számára, a szellem számáras csak a jelen létezik.csak a testünk érzékeli az időt, ami a duális világ illúziója. A kettő együtt van egy ,metszéspontban a fizikai világban, de a szellem birodalmába, az Univerzális Tudatba, a megvilágosodásba a vertikális vonalban lehet eljutni, mert ezek az időtlenben léteznek.
Egyébként a kereszt, amely Univerzális szimbólum a keresztények híresztelései ellenére, éppen ezt szimbolizálja. A függőleges szár a szellemi fejlődés, az időtlenben való jelenlét, a jelenlét tudatállapota maga, a szellemmel való összekapcsolódás és a megvilágosodáshoz vezető út. A horizontális a duális, poláris világ, amiben kiegyenlítődés folyik, és körforgás örökösen, végtelenül, az idő birodalma és a téré, a határolté, és a teremtetté. Múltból jövő felé halad, amelyet a test hivatott érzékelni, ezért úgy van megteremtve az elme, hogy ebben a relációban értsen és létezzen és értelmezze magát és a világot . Az elme ezért nem érti és nem tudja kezelni az időtlent, de meg lehet tanítani neki, a figyelem képessége által (és még sok minden más által), hogyan tegye magát abba az állapotba (a duális reakcióit kikapcsolva és megnyitva), melyben a figyelem operál, pusztán., és ezzel beléphetünk a vertikálisba.
A figyelem a tiszta szellem képessége. nem az elméé, az csak szolgál benne, közvetít. A figyelem nem koncentráció, ezt a fajta figyelmet szokták kontemplálásnak, vagy szemlélésnek nevezni. Ez a laza, nyitott, szeretetteljesen elfogadó figyelése, szemlélése önmagunknak és a környezetünknek. De nem az érzelmeinknek, meg gondolatainknak, mert ezek ott nincsenek, mert a szemlélés önmagában az ezek nélküli állapotot jelöli.
A valóságot figyeljük, egy kiterjesztett állapotában, elfogadóan, és nyugalommal.
Ez már önmagában is öröm. Ez az energia egyébként az Univerzális energiából származik, amelynek ilyenkor megnyílunk. És az végtelen és mindig ugyanolyan.
csodás.
Namaszte
Egyébként ismerem ezt az élményt. Nekem ez nem öröm, vagy szeretet, hanem Harmónia, ami az egyén számára egy félelem mentes, magas fokú, magabiztos állapot, élet élmény. Jellemzője a hiánytalanság, belső béke, magabiztos jelenlét, kielégítettség, megkönnyebbülés, teljes tisztaság.
Azonban ennek az állapotnak a szemszögében teljesen értelmetlen bárminemű filozófia vagy fejtegetés hiszen, maga az állapot megtapasztalása a lényeg. Ebben az állapotban nem éreztem semmit sem helytelennek, max. csak szükségszerűnek abból a nézőpontból, a tettek és történések sokkal lényegesebbek voltak az elméleteknél. Az Igazság keresése is pusztán tudatlan gyermeki elfoglaltságnak tűnik ebben :)
Elég nyilvánvaló itt, hogy az elfogadás, szeretet, megértés pusztán nézőpontok a létezésben, lehetőségek melyeknek akkor van igazán valósága ha jelen vannak, megvannak - egyébiránt meg nincs valós hatásuk, ha épp nincsenek megtapasztalva. Ezért értelmetlen rájuk hivatkozni olyanoknál akik épp nem tapasztalják, kivéve ha képesek vagyunk erősen sugározni magunkból, és a másik meg befogadó.
Igen.
Asszem én csak gyakorlok. :)
de nem is lényeges, épp az előző okfejtésed alapján. :)
csak teszem, és írom, amit teszek és írok. Nem különösebb meggyőző szándékkal, vagy egyéb motivációval, az inspiráción túl.
Valóban, erről írni valójában nem lehet igazán jól. Csak rosszul és kevésbé rosszul.
Mégis, próbálkozunk, olykor, mert az elménket is érdekli, hogyan is jutottunk el idáig...:) és ilyenkor más elmék is bekapcsolódnak a folyamatba.
minden jó valamire ebben az Univerzumban.
örülök, hogy egyről "beszélünk". Még ha nem is annyira ez az ami valójában érdekes...
:)
namaszte
Ez az állapot egy felszabadult állapot; egy felszabadult állapot meg független. A függetlenségben meg nincsenek igazságok, csak a létezés formái, és nézőpontjai. Itt bukik meg az igazság keresése :)
"az Igazság Könyve létezik, de üres lapok vannak benne" :)
A gyerek rajzol bele, a tudós elméletet körmöl, a pap meg prédikációt ír :)
Ja, és az igazi nagy kérdés az, én mit akarok teremteni bele?
Nem egy könnyű dilemma, amikor belátod: tulajdonképpen bármire képes vagy, és csak a te döntéseiden, erődön, és tudatosságodon (fejlődni való hajlandóságodon), valamint alázatodon (újra és újra elfogadás) múlik, mit teremtesz ezen a világon, meddig élsz, milyenné varázsolod magad, a teljességed, milyen hatást gyakorolsz a környezetedre....stb. Mert minél nagyobb szellemi és lelki erővel tudod képviselni a tudatosságot, minél nagyobb az elfogadás és az elengedés képességed, minél jobban és tartósabban tudsz a mostban, megfelelő tudatállapotban lenni, magyarul teljes szívvel, szabadon ÉLNI, félelem és kötések nélkül, minél teljesebben minél több részedet tudod gyermeki módon átadni az életnek, annál nagyobb hatalom, erő és szeretet a részed amivel aztán újra megtanulhatsz élni.
Ez az igazi felelősség: az életünkért cserébe adott élet/tudatosság. :)
Az Univerzális tágulásnak, fejlődésnek "befizetett" élet.
Most éppen boldogan élem az életemet. Nem akarom megoldani a gondjaimat mindenféle meditációs gyakorlatok között, talán, mert nincsenek is gondjaim.
Éberen élem meg a dolgaimat, és nem okozok magamnak felesleges fejtörést, stresszes állapotot a mileszmajdhanemígylesz típusú kérdésekkel.
A meditáció szerintem egyébként pont az elcsendesedésről, lenyugvásról szól, hogy utána az ember gyereke higgadtabban tudja kezelni az esetlegesen felmerülő problémáit.
Nem hiszek abban, hogy az valaki a meditációjába levihet egy problémát, és azt ott megoldhatja, mert ha valamit magával visz, akkor azzal foglalkozik az elcsitulás helyett.
Persze attól még működhetne elvileg, de a gyakorlatban nyomát se látom itt az oldalon, hiszen mindenkinél vissza-vissza térnek...:)
Ismerek olyant is, akinek százszámra állnak a meditációs gyakorlatai a polcain, minden rokon-helyzetre más és más... mégis olyan veszekedős, fanyar, mint aki a gyakorlataiban citromot harapdál...:D
Kirsikka!
Az életutálat megfogalmazása nem lehet öndefiníció??? :D
dehogynem, csak első körben nagyon felháborodtam :D
Keressük a biztonságot az életünkben. Szeretnénk megismerni és meghatározni magunkat, hol a környezetünk függvényében, hol a környezetünktől függetlenül. Próbálkozunk hol így, hol úgy, de azt a sokféleséget, azt a sokszínűséget, amilyenek vagyunk nagyon nehéz meghatározni, s elég nehéz megismerni is (sok-sok idő kell hozzá, s még akkor is érhetnek meglepetések).
Kapaszkodunk az életbe vagy a szereteten, vagy az elutasításán keresztül. Merthogy az elutasítás még erősebben az élethez köt, mint a szeretet, mert a szeretet ellenpólusa és annak sokkal erőteljesebb megnyilvánulása, sokkal nagyobb kötőerővel.
Függünk a szeretettől, az elismeréstől, mert úgy érezzünk szükségünk van rá. Néha túl nagy árat is fizetünk egy kis szeretetért, egy kis figyelemért. Azután megbánjuk és megpróbáljuk másképp csinálni, józanabbnak tűnő módokon.
Azután olyan is van, hogy elfáradunk a keresgélésben és befelé fordulunk, befelé figyelünk. Próbáljuk a benti értékek alapján meghatározni magunkat.
De olyan is van, amikor feltesszük a kérdést, hogy mire ez a nagy keresgélés, miért nem elég egyszerűen, hogy csak vagyunk, hogy itt lehetünk, miért nem elegendő egyszerűen csak lenni?
S ekkor egy kis csend támad körülöttünk és minden bejön az életünkbe, amire csak éppen szükségünk van, a várt, a nem várt, a vágyott, óhajtott és az eltaszított. S amikor mindezt megéltük akkor döbbenünk rá arra, hogy nem ezt vártuk, de valójában mégis erre volt szükségünk, hogy kiteljesedjünk, hogy igazi önmagunk legyünk.
S akkor rádöbbenünk arra, hogy az életünk csupa meglepetés és ugyan mi vagyunk a karmesterei is, mert ahova a pálcánkat irányítjuk, ott felcsendül a zene, de mi vagyunk a zene is, mert a zene nem csak kívül szól, hanem belül is átjár bennünket.
Rádöbbenünk arra, hogy ott állunk egyedül a pulpituson, s velünk szemben a többiek sokan vannak, s talán kicsit magányosnak is érezzük ettől magunkat.
Ám ha hosszú távon nézzük, akkor rádöbbenünk arra, hogy ez is csak egy rész volt az életünkből, mert a következő zenedarabban majd mi ülünk a sokaságban, hogy eljátsszuk azt, amit más dirigál, s akkor már annak is örülünk, hogy - kezünkben a kedvenc hangszerünkkel, megszólaltatva azt a legjobb tudásunk szerint - részesei vagyunk a felcsendülő szimfóniának, amely az emberlét körforgásairól mesél.
Mi kell mindehhez? A bátorság, a bátorság ahhoz hogy bátran felvállaljuk azt a helyzetet, amit az élet (s a legrejtettebb vágyaink) elénk hoztak. A bátorság ahhoz, hogy amikor a karmesteri szerepet osztották ránk (vagy mi magunkra), akkor vállaljuk azt, hogy ott állunk egyedül a pulpituson és figyeljük, amint a többiek játszanak körülöttünk és meghalljuk, hogy a szívünknek/lelkünknek mit jelent ez az élethelyzet.
Azután a bátorság ahhoz is, hogy amikor az élet (vagy mi magunk) a többiek közé sorol, akkor kivülről és belülről is figyeljünk arra, hogy amit játszunk az hogyan illeszkedik abba a szimfóniába, amit más megálmodott. S mindeközben legyen erőnk és bátorságunk meghallani a saját belső melódiánkat is.
én erre a közös nevezőre jutottam :) bátorság ...igen, hogy merjem megadni magam.
...barátkozom vele...:)