Fel a fejjel! - avagy utam az ideális partnerséghez - önmagamhoz.
Közel egy éve olvasgatom e fórumon a hozzászólásokat. Központi téma a párkapcsolat, önismeret.
Hm...Kevés "sikertörténet", még több sopánkodás, értetlenkedés, harag, mély /akár testi/ fájdalmak, elvárások-csalódások, repülés-zuhanás, szemrehányás, hazugság, ígéretek, sóvárgás, elengedés, hiányérzet.....KÉTely-métely.
Kitárhatnám az érzelmek és állapotok tölcsér-skáláját bármely szélesre, annak szája csak a "keserű-poharat" telítené, melyet sokszor önként szorongatunk kiutat nem találva.
Mi a baj? Miért nem működik a párkapcsolatod úgy, hogy örömöd felhőtlen legyen?
Ezt a kérdést nagyon hangsúlyosan küldte nekem a sorsom, miután a fenti állapotok szinte mindegyikét sikerült már megélnem - főként a párkapcsolataimban.
Szeretném megosztani Veletek a gondolataimat/tapasztalatomat erről, magam adom.
Életem meghatározó élménye volt, amikor megismerkedtem az agykontrollal. Most nem részletezem, hogy mit tanít, engem önállóságra mindenképpen megtanított.
Az itt megismert technikák segítségével rádöbbentem, mekkora erő van bennem! Teremtő erő. De ez az erő csak akkor válik varázspálcámmá, ha úgy tartom a kezemben, hogy az (ti. a kezem/lelkem) mindig makulátlanul tiszta!
Rájöttem tehát, hogy minden vágyam akkor teljesül a leghamarabb, ha tiszta helyet biztosítok annak magamban.
Nekifogtam hát a nagytakarításnak!
Az első és legalapvetőbb felismerésem a hazugságaim felfedése volt. Túl azon, hogy hatalmas megkönnyebbülést okozott ezt kimondanom, nem is tudtam, hogy milyen nehéz lesz majd a hazugságtól megszabadulnom.
Mert hozzászoktam már. Kedvenc ruhám volt.
Mit tegyek? Hogyan fogjak hozzá?
Egyszerű nem?
Le kell vetkőznöm.Ehhez be kell állnom egy "belső tükör" elé, hogy lássam, mennyi van még abból a ruhából...
Méghogy ruhából?! EGÉSZ RUHATÁR volt rajtam!!!
Ettől kezdve napi szinten igyekeztem figyelni ilyen szempontból magam. Amikor egy-egy helyzetben /akár gondolkodási, akár cselekvési szituációban/ feszültséget éreztem, akkor rögtön megálltam, megkérdeztem magamtól: miért érzek feszültséget?
Mindig rögtön megérkezett a válasz: ellentét volt aközött amit adott szituációban éreztem és aközött, amit kimondani/tenni szerettem volna. Miért félek kimondani, amit érzek?
ÉS ITT ÁLLJUNK MEG!
Szinte minden esetben attól féltem, hogy nem vagyok ÚGY elfogadható, hogy nem lesznek velem ÚGY megelégedve, hogy nem fognak ÚGY szeretni, ha megmutatom magam. Le is írtam ezeket a felismeréseket egy naplóban. Miközben írogattam, a szeretet-hiány erős érzése feltépte bennem azt a kaput, amely a gyermekkorom házába vezetett. A szüleimmel és testvéreimmel kapcsolatos érzéseim nyílt kimondásával kezdődött el az "igazmondó üzemmódom".
Rájöttem, hogy végsősoron a szeretetért folyó küzdelmem okozta a félelmeimet, s így a félelmeim irányították szinte minden addigi döntésemet. Dehát akkor az Övékét is!!!
Ez hatalmas felismerés volt!
Rájöttem, hogy őket is a félelmeik motiválták szinte mindenben, s ezen akkor nem tudtak felülemelkedni.
Ezen túl már minden érthetővé vált számomra.
Megértettem, miért cselekedtek úgy, ahogy. Nem ellenem tették, de nélkülem tették, mert nélkülözték az én megértésemet.Nem emelkedtem felül azzal, hogy leragadtam a félelem-harcban, nem szerettem őket.
Megértettem tehát és elfogadtam.Ez bizony évekig tartó folyamat volt, de már tisztító!
És képzeljétek! Az történt, hogy végül rájöttem: nincs mit megbocsájtanom a szüleimnek, testvéreimnek, mert a tőlük telhető maximumot nyújtották mindig. Sehol nem volt gonoszság a cselekedeteikben. Nem akartak ártani nekem és másnak sem.
Amikor ezt felismertem, tudtam, hogy mást kell cselekednem, mint eddig ahhoz, hogy más történjék, mint ami eddig történt.
Megpróbáltam tehát mindig igazat mondani, először csak olyan "na és akkor mi van?" lazasággal. Egyre jobban tetszett nekem ez az új működés. Szép lassan ki mertem mondani az érzéseimet. Ezek a mondatok rendre úgy kezdődtek, hogy "Úgy érzem, hogy..." "Azt látom, hogy...""Rosszul esik, hogy....."stb. De aztán úgy belejöttem, hogy "pimasz" is lettem. Visszakérdeztem: ezt miért kérdezed? Sőt: kimondtam a titkos mondatomat is: "Na és akkor mi van?"
Érdekes módon most is ugyanúgy megérzem, ha valaki nem mond igazat, de már tudom, hogy félelemből teszi, ezért nem háborodom fel.
Ám a saját forgatókönyvemben én döntök, drámát akarok-e, vagy egy jutalomjáték rendezői székében ülve élvezem a saját darabomat, amelyben minden szereplő önmagát adja.Mert bátran azt adhatja - velem együtt -, amije van: ÖNMAGÁT!
Persze szinte rögtön szembesültem azzal, hogy kezdtek "lepattanni", leválni rólam azok az emberek és helyzetek, akik és amik ezzel az új működéssel nem tudtak mit kezdeni,nem viszonyultak rugalmasnak, akik nem ezzel rezonáltak.Meg is jegyezték: de megváltoztál!, de volt olyan, aki pl.dühöngött. Pedig csak elkezdtem hírt adni az igaz magamról:-)
És képzeljétek! Ahogyan "cseréltem le magam", úgy kezdett cserélődni a környezetem is.
Érkezni kezdtek az életembe új emberek és helyzetek, melyek egyre kedvesebbnek mutatkoztak a szívemnek.Volt, akivel én magam zártam le határozottan a kapcsolatomat úgy, hogy határozottan kimondtam: nem érzem magam biztonságban melletted.A Szüleim időközben meghaltak, az emléküket a szívembe tettem, a testvéreim felé őszinte "igen"-eket és "nem"-eket mondok már, és rájuk bízom, hogyan reagálnak erre.Először kissé megzavarodtak, fizikális távolság is keletkezett, de amikor megindult a közeledés, az már a szeretet-kommunikációról szólt. Még most is zajlik a tanulás ebben: két testvérem sérült pszichével él, ezért úgy is nyilvánulnak meg. Ők is tanítanak engem, csakúgy mint a további négy.
Mindeközben a kialakuló betegségeimet sorra szüntettem meg azzal, hogy az analóg területeken kiderítettem a teendőimet. Így múlt el gerincsérv, vesekő, allergia, magas vérnyomás, de a genetikusan öröklődő 7-es koleszterinszinttel és 1 nőgyógyászati tünettel még dolgozom. /Tudatosan nem használok birtokos főneveket, mert ezek a betegségek ha ragaszkodnék hozzájuk, elválasztanának a saját egységemtől. De ha hírvivőknek tekintem őket, akkor ők a testem gyorsfutárai az EGÉSZségemhez./
Ha azt gondoljátok, hogy mindez rövid idő alatt történt,...... hát nem!
Ahogyan ez bennem zajlott, aközben váltam el, majd házasodtam ismét, majd megint elváltam...33 év házasság, 3 gyermek.
Közben 44 évesen tanulmányokba fogtam. Most 55 éves vagyok.
Minden nap igyekszem észrevenni, mi a feladatom, eközben azt is megismerem, mi nem az!
Mindig kapok tanulni valót, és a leckéimben /életem eseményeiben megtanultam egyre jobban gyorsolvasni. És a sokarcú Tanítónak hálát adni, amiért egy ideje szinte egyfolytában jutalmaz.
Hálát adok mindennek is mindenkinek, amiért a jelenlétével segít. MOST van itt, hogy hozzásegítsen engem a MOST-hoz.
Egyre ragyogóbb tükrök vesznek körül: magamat látom a Gyermekeim és engem ölelő Szerelmem szemében.
Szerelem van bennem, amerre csak nézek!
Egy kitágult SZERELEM az egész világ!!
Ámen.
szeklice
Hozzászólások
10 hozzászólásEz szépen szóló írás, és őszintének is érzem ténylegesen. Főleg az összefoglaló a végén kínált meg egy nagyon pozitív jól eső energia töltettel.
El fogom olvasni még egyszer, mert kérdéseim is lennének, csak előbb megpróbálom felfogni, hogy mit is írtál :))
Érdekes, hogy miközben olvastam az írásodat az a bibliai kép jutott eszembe, amikor az ördög Jézust kísérti... Abban a párbeszédben testesül meg az igazság és a hazugság világának a szembenállása, és működési módjuk. Ezt írtad le nagyon szépen, közérthetően, csak én vagyok ilyen nyakatekert, hogy sosem ahhoz szólok, ami a szó szerinti tartalma egy írásnak :))
Te egy bölcs asszony vagy. Segítenél nekem kideríteni egy probléma okát? Azért kérlek téged, mert sok tükröd lett ahogy mondod, és ha csak annyit elérnék, hogy a megfelelő tükörbe nézzek, hogy kiderüljön a dolog háttere.
Nekem kevés tükröm van, és nem szeretek bele nézni...
Köszönöm a soraidat.
Szívesen segítek, amiben tudok, bár úgy hiszem, azzal segíthetek a legtöbbet, hogy kitárom magam előttetek. Nem szeretnék a sebeim őrzője lenni. Engedem, hogy valakik szeressenek vagy ne szeressenek:-)
Várom a kérdéseidet.
szeklice
A kérdéseimet még meg kell fogalmaznom, de egy kérésem az volna.
Nagyon sokan leírták már, hogy hogy figyel, és veszi észre másokon a maga dolgait, de még senki sem vállalta, hogy kicsit kiadjon magából és egy esettanulmányt készítsen, akár csak egy konkrét esetről is...
Arra gondolok, hogy megneveznél valamit, egy jelenséget amit észrevettél, és részletesen kifejtenéd, hogy miként derítetted fel az ügyet, hogyan oldottad meg, milyen módszereket alkalmaztál, milyen érzések örvénylettek körülötted, vagy benned. Hogyan jutsz egy egy látványossá vált problémától annak a mélységnek az aljára ahol a probléma alapja, az eredendő ok található?
Ha van időd és kedved persze csak akkor :)))
Az írással kapcsolatos kérdések pedig jönnek majd este felé :))
17 éves koromig a következő visszatérő izzasztó álmom volt:
Apukám elől menekülve rovom a köröket a házunk körül. Ő olyan hang kíséretében jön utánam, mint a sámándob hangja. /A valóságban a fülemben lüktető vér dobolt:-)/
Én befogom a fülem, és ekkor láthatatlanná válok előtte, de mikor épp megkönnyebbülnék, hogy elhalad az én "rejtekhelyem" előtt, akkor ő megáll...és megérzi, hogy ott vagyok...és... tapodtat sem mozdul! Áll és vár. Én remegek a félelemtől, hogy most mi lesz?
Sosem történt semmi több, csupán ennyi, én mégis minden alkalommal verejtéktől csöpögve ébredtem ebből az álomból.
Sokszor gondolkodtam akkor, miért is álmodom ezt. Az Apukám sosem bántott sem szóval, sem tettel...Miért félek tőle?
Miért félek az apukámtól?
Ezt a kérdést már feltettem magamnak, de akkor még nem mélyedtem bele ezoterikus olvasmányokba, mert még nem is nagyon voltak ennyire hozzáférhetőek, legalábbis számomra nem.
Egyedül voltam.
Gondolkoztam és rájöttem, hogy hopp! épp ez az!!! - én nem szoktam beszélgetni a szüleimmel, noha igényeltem volna a meghitt beszélgetéseket.
Nosza, próba szerencse! Én beszélgetni akarok velük!
Ezzel az elszántsággal odaültem Apuka /így szólítottuk addig és magáztuk/ elé, és azt mondtam neki: Szia Papikám! Veled szoktam álmodni, és nagyon félni szoktam Tőled. Ezentúl tegezni foglak! - és megfogtam a kezét.
Ahogyan rám nézett, fátyolos lett a szeme, és...nem szólt semmit, de hagyta a csendet.
Megértettem, hogy ezzel beleegyezett!
Ettől fogva tegeztem, amit csak a legidősebb /azóta meghalt/ bátyám mert megtenni, de - biztatásom ellenére - évekkel később is csak egyetlen testvérem mert "megkockáztatni".
Megszűnt a rémálmom! Nem féltem többé a Papitól, igaz, még mindig nem beszélgettünk eleget, de már a szeméből engedett olvasni.
8 gyermekes család voltunk, apukánk az anyagiakat próbálta a lehető legkreatívabb módon megteremteni, anyukánk pedig otthon szinte elveszett a család ellátásában. Ő látta, tudta, hogy valahogyan fegyelmeznie kellene minket, ezért mindig az apai szigort "kérte kölcsön": "majd ha hazajön Apátok, megtudjátok, mi lesz!"...
Így kondicionálta bennünk a félelmet az apa iránt, pedig nem akarta ezt közvetlenül. Csak nem voltak más eszközei.
Amikor igazán rájöttem arra, hogy hogyan függött össze az én álmom a fizikai valósággal, és ezt én - akkor ösztönösen - miért is tudtam megszüntetni, már asszony voltam és 3 kisfiammal otthon tevékenykedtem...
Khmmmm...Figyelem! Ébresztő!!! Már a saját történetemben tartok, ahol kísértetiesen ismétlődhetnek a gyermekként megélt helyzetek immár szülőként részt vállalva benne, ha nem módosítom azokat a pontokat, ahol annak idején gyermekként rosszul éreztem magam.
Én ösztönösen cselekedtem jól, amikor letegeztem az apukámat, de tudatossá akkor váltam, amikor meg is értettem, hogy ez miért sikerülhetett, és VÁLTOZTATTAM az akkori gyakorlaton.
Mertem szembeszállni a bénító félelmemmel, ami rögtön semmivé vált, szétfoszlott, mihelyst nevén neveztem.
Volt még egy "hozadéka" ennek a döntésemnek: Papi a halálos ágyán olyan bizalmasan beszélgetett velem intim dolgairól, érzéseiről, félelmeiről, amennyire kellett volna egész életünkben. Kinyitotta magát nekem gyermekként. Ekkor értettem meg igazán az Édesapámat!
Köszönöm a figyelmeteket.
szeklice
Jó lemaradásba vagyok a kérdésekkel :))
Nincs elfelejtve, csak ma is melóznom kell mindjárt indulok, este meg már fáradt vagyok, de meg lesz :))
Ja és majd valami történetet is mondok, bár nehéz, mert ennyire egyértelműen még nem sikerült felderíteni saját problémát... Na majd gondolkodom...
Nem vagy lemaradásban Miklós.
A kérdések mindig akkor jönnek,amikor konkrétan megfogalmazódnak...
Addig megyek pogácsát sütni:-))
Üdv:szeklice
Na ,hát milyen szép és őszinte dolgok vannak itt kialakulóban.
És mellesleg,mennyivel könnyebb ,,ezt a Mikit'' szeretni:)
Igen, én is nagyon megörültem Miki ötletének, hiszen pontosan e gondolkozás mentén írtam a blogot.
Egymást úgy tudjuk a legjobban inspirálni, segíteni, ha megosztjuk a saját életünkben jól bevált "recepteket". Nem tudhatjuk, ki mennyit vesz majd ki belőle, vagy ad hozzá, mindenesetre valószínű, hogy elindít bennünk valamit.
Ezért én továbbadom Miki labdáját, és megkérdezem: Ki tudná folytatni a sort egy saját élménnyel?
Mottót is kölcsönöztem Ady Endrétől: "... akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek."
szeklice:-)
Én még mindig ott tartok hogy gödörben toporgok de meg tudtam szabadulni egy dologtól az életemben ami iszonyú haragot félelmet és minden negatív dolgot bezárt belém. Nem tudom hogy történt de mertem vele szembe nézni és már nem fáj nem félek tőle sőt tudok beszélni az exanyósommal minden negatív érzés nélkül. Először talán leírom anno mibe hergeltem bele magam. Terhes lettem és amint ezt tudattam a párommal ő pedig a családjával elindult egy vihar. Először jött a nyomás hogy esküvőt kell csinálni, nem akartam és ezt közöltem is mindenkivel, egyszerűen ott dobolt bennem a NEM. Azért mert gyermekem lesz senki ne akarjon magához kötni! Nem magyaráztam csak jött belőlem nem nem akarom és magyarázatot nem adtam. Ezt lehet az indította bennem, hogy a párom mikor megtudta kiakadt hozzám se szólt 2 hétig és én hívtam fel hogy nos mit szeretnél? velem maradsz vállalva a gyereket vagy itt kiszállsz, tök mindegy mit választasz de közöld most. Ő azt választotta marad vállalva a gyereket. Pár hónap csend jött majd suttogni kezdtek a hátam mögött, hogy nem a páromtól van a gyerek. Ezt szemtől szembe beleordította a képembe az anyósom ittasan. Tőle származott minden pletyka, én lettem a fő gonosz aki elvette a fiát. Kialakult az a rendszer mások előtt csöpögött a szeretettől ha 2-esben maradtunk gyűlölködött. Megszületett a fiam nem bírta kontrollálni magát mindenkitől azt kérdezte kire hasonlít a gyerek, szerinte egyáltalán nem a fiára, és nyíltan mindenki előtt ezt hangoztatta. Kiborultam könyörögtem anyuéknak ha jön látogatni legyenek velem nem bírom elviselni, féltettem tőle a gyereket egy másodpercre nem bíztam rá, rossz álmaim voltak, és folyamatosan kaptam anyuéktól hogy nekem kell változni elfogadni kedvelni megbízni benne ha együtt akarok maradni Viktorral. Hát nekem nem ment évek alatt oda jutottunk az arcom eltorzult ha megláttam gyűlöltem, kerültem. Kiderült, hogy a kisfiamnak problémája van mert oxigénhiányos állapot lépett fel nála a születése utáni órákban ez izomletapadást okozott mindenhol elmaradt a mozgásfejlődése majd a beszédfejlődése. Küzdöttem és kerestem a megoldást hogyan fejleszthetem a fiam. Ő meg őrjöngött hogy míg más unokával sétál büszkélkedik én másodpercre nem bízom rá, jött a szöveggel el kell dugni nem foglalkozni vele. Egyre többet ivott ebben az időben. Eljött az a pont amikor minden csúcsosodott ordított és lekevert egy pofont én visszaadtam. Igen itt vége lett a párkapcsolatomnak ugyanis Viktor közölte bármit tesz az anyja azt nekem tűrnöm kellene de ez megbocsájthatatlan. Elköltözött de megbeszéltük hogy amikor akar jön látja a gyereket. Nem volt időm foglalkozni tovább velük küzdöttem hogy a kisfiam felzárkózzon a többi gyerekhez és sikerült. Viktor pedig jött és tartotta a kapcsolatot a gyerekkel én pedig rábíztam. Csend lett senki nem foglalkozott többet velem pletyka szinten se. Kerültem az anyóst mint a pestist sokáig fájt minden gonoszsága. Viszont eldöntöttem hogy nem szolok a gyerekkel való kapcsolatukba hiszen a gyereknek totál mindegy milyen a nagymamája. A gyerek szeret oda menni az apjával lenni így amikor akar megy :) De a napokban történt a fiamnak ment a hasa nem ment iskolába és oda akart lemenni, el is vittem ha akar akkor természetesen maradhat de bementem megmondani hogy diéta van, miket ehet mire figyeljen mit kell adni mikor. Meghallgatott és betartotta sőt felhívott telefonon amikor számára tehetetlen helyzettel állt szembe. Meglepett és normális módon tudtunk beszélni és ahogy ott állt velem szemben aggódva a gyerek miatt elengedtem az összes gonoszságát. Éveken keresztül marakodtunk gyűlöltük egymást és közben tükrök voltunk egymás számára mit nem kellene csinálni. Számomra meglepő érzés de egyszerűen ő a gyerek nagymamája és ennyi ezt is látom már benne. Nincs harag, megvetés gyűlölet. Elfogadtam olyan amilyen.
Megakadt a szemem a nagytakarítás szón.
Szerinted a fizikai nagytakarítás és rend mennyire számít ezekben a dolgokban?
(Nem csak elég gyenge vagyok benne ugyanis, hanem kifejezetten rosszul érzem magam ha rend van és tisztaság, és imádom a káoszt. Ezért aztán nem tudom a saját teremet - meglévő elképzeléseimnek megfelelően! - kialakítani. Sokkal jobban vonz annál ugyanis a rendetlenség és a rumli. Egyszerűen imádom!)