Emlékszem rá, valamikor talán Hermess említette, hogy mindenki csupán annyira tudatos, amennyire képes visszazuhanni egy-egy szituációban a tudatosság lépcsőfokán...
Amíg két rész harcol bennünk /tudatos-nem tudatos/, addig harc és probléma van.

"Elhatározhatod, hogy többé nem leszel mérges, de ez az elhatározás épp az elmének abból a picike, tudatos, ám tehetetlen részéből származik, ami látja, hogy a mérgelődés hiábavaló, kártékony, mérgező. Megérti az egész helyzetet, de az elhatározása mögött nincs erő, mert az erő a teljes lényedtől függ, az azonban még nagyrészt öntudatlan. A tudatos részed dönt: „Többé nem leszek mérges.” És nem is leszel... egészen addig, amíg „olyan” helyzetbe nem kerülsz. Ekkor a tudatos részed háttérbe szorul, és a tudatalattid kerül a felszínre.Az pedig életerős, heves, tele van energiával, és te hirtelen elkábulsz: már nem az vagy többé, akinek hitted magad.
Aztán amikor a szituáció, amely előhívta a tudatalattit elmúlik, a tudatalatti visszavonul, és újra a tudatos kerül a trónra. A tudatos rész azonban csak akkor tud trónra lépni, ha a tudatalatti már visszavonult onnan.
A tudatos részed olyan, mint egy szolga. Ha nincs ott a császár, a szolga kihasználja az alkalmat, felül a trónra, és ő rendelkezik. De persze természetesen senki nincs ott, aki figyelne rá; egyedül van. Amikor a császár visszatér, a szolgának le kell jönnie a trónról, és alá kell vetnie magát a császár parancsainak. Mindig a nagyobbik rész marad a császár, a kisebbik pedig a szolga..."
(Osho)

Bárhogy értelmezzük a tudatosság szót, a "nem tudatossággal cselekedni" egyik esetben sem helytálló, kivéve ha a tudatosságot egy bizonyos (mondjuk alacsonyabb) fokától kezdve önhatalmúlag elnevezzük mondjuk "nem-tudatosság"-nak (ahelyett hogy pl. bakfittynek neveznénk: tudatosan vagy bakfittyesen cselekszünk).
Mondjuk onnantól már konkrétan hasonulni látszik a "jó-rossz" szembeállításhoz.

Érdekes itt a létezés kérdése. Én úgy hiszem és gondolom, hogy ami akár csak egy gondolat formájában is de megjelenik, az létező dolog. Nem létező dolgot nem tudunk megnevezni, márpedig a sötétség valaminek a neve. A sötétség valamit jelent, valamire mutat... Nem értem és nem tudom megfogni és logikailag persze a fény hiánya a sötétség, mégis egy konkrét dologra utalunk vele. Bár a Buddhizmus is azt tanítja, hogy a jelenségeknek nincs önálló valóságuk, én még is megnevezek valamit amikor kimondom, vagy éppen leírom ezt a szót: sötétség...

Mindenképpen valaminek kell lennie, hiszen a valamik a megnyilvánulások világában létezünk. Nem tudjuk a sötétséget tárgyiasítani, de az akkor is valami. Aminek neve van, személyisége, tulajdonságai ismérvei vannak...

Ha a kezdet és a vég ugyanaz a pont akkor az abszolút sötétség, és a fény teljessége egy és ugyanazok a dolgok. Nem tudom megmagyarázni de a logika erre irányít...

Szerintem csak a fizikai síkon igaz az /esetleg/,hogy a sötétségnek nincsen,,vansága'',
önálló léte,mert mentálisan ,sőt lelkileg is szerintem igenis van ,,vansága''.
És hányszor fordul elő,hogy egyesek azt mondják egy másik emberre ,hogy sugárzik belőle a sötétség... /és nem úgy fejezik ki,hogy ebből az emberből hiányzik a fény/,hanem úgy ,hogy sötét mint az éjszaka.
Igen a sötétség fizikailag nem kézzel fogható,megragadható,de mentálisan,illetve lelki síkon szerintem van önálló létezése,mert ott konkrétan a Sötétségről beszélünk,és nem
írjuk körül /ehelyett,hogy a fény hiánya,hanem azt mondjuk Sötét. Létezést adunk neki.

Kezdetben volt a fény, a mindent átfogó egység. Ezen a fényen kívül nem létezett semmi, hiszen akkor nem lett volna kizárólagos. A polaritásba tett lépésekkel keletkezett a sötétség, de kizárólag csak azért, hogy észlelhetővé tegye a fényt. A sötétség tehát a poláris világ művi terméke, mely szükséges ahhoz, hogy a fény a poláris tudat szintjén látható legyen. Így a sötétség a fényt szolgálja, táplálja, illetve a fény hordozója, mint arra Lucifer neve is rámutat.
Ha azonban a polaritás eltűnik, eltűnik a sötétség is, hiszen nincsen önálló egzisztenciája.
A fény létezik , a sö tétség n em. Ezért a fény erői és a sö tétség erői közt folyó gyakran idézett küzdelem nem valódi küzdelem, hiszen kimenetele mindig egyértelmű. A sötétség nem tud kifogni a fényen. A fény azonban a sötétséget azonnal fénnyé változtatja – ezért is kell kerülnie a sötétnek a fényt, ha nem akarja, hogy nem-léte lelepleződjék.
E törvény érvényesülését fizikai világunkban is követhetjük. Tegyük fel, van egy fénnyel
teli termünk, s e téren kívül sötétség uralkodik. Nyugodtan kinyithatjuk az ajtót, ablakokat, beengedhetjük a sötétséget – az nem fogja a termet elsötétíteni, ellenkezőleg, a fény a sötétséget fénnyé fogja változtatni. Fordítsuk meg példánkat. Van egy sötét termünk, melyet kivilágított tér vesz körül. Ha kinyitjuk az ajtót, ablakokat, ismét csak a fény fogja transzmutálni a sötétséget, s így a terem fénnyel telik meg.

/Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez – részlet/