Levedleni régi bőrünk újra és újra...
Életem során többször is kerültem erre a pontra: meghalni és újjászületni ugyanabban a testben, levedleni teljesen régi bőröm remélve, hogy alatta van egy másik... egy új és friss... és menni tovább meg nem állva.
Ezekben az élethelyzetekben mindig megfordul a fejemben az, hogy mindez nem más, mint folytonos menekülés valami állandóság elől, valami felelősségteljes státusztól, magam elől, a sorsra bízva minden fontos döntést.
Vállamon ül az érzés, hogy mindig átutazóban vagyok, hogy nem vállalok főszerepet semmilyen színdarabban csak izgalmas színfoltként "mellékszereplek" mindenhol, mindig. Special guest...
Olykor aztán (pl most is) arra jutok, hogy bennem van a hiba, mert nem alkottam semmi kézzelfoghatót, nem tettem le semmit az asztalra, csak tapasztalok egyre, míg a mellettem főszerepet alakító kedves személyek mind elérnek valahova. A vicc az, hogy általában én segítem őket ehhez :-) és amikor odaérnek, én kilépek a képből. Ez vonatkozik munkára, párkapcsolatra, életcélokra általában.
Nem tudom, hogy értékelni ezt a visszatérő mintát az életemben. Érdekelne mit gondoltok erről.
Sziasztok
Zsu
Hozzászólások
18 hozzászólásKedves Zsu!
ugyanezt érzem.. és ráadásul nincs senki olyan az életemben akivel beszélni tudnék erről::(
örülök, hogy nálad olvastam erről...
jó lenne erről még beszélgetni..
Reti
Szívesen! Általában furának találják ezt az emberek és szórakoztatónak, de nem értik meg, hogy ez nem poénos, mert ha elmesélem az életem, az tényleg regényes, de azért ezt élni nem mindig vidám dolog.
amit leírtál. Tudatalattiban futó program. Van amikor szülők által kapott minta. És van amikor nem.
Az egyik megoldás, hogy meditációban rákérdezel az okára. Tudatosítod. Majd a hétköznapokban is elkezded feloldani.
A másik lehetőség ahogy Száraz Ildi a másik blogban is jelezte, a Hellinger féle családállítás. Bármilyen sorsforgatókönyv okát fel tudja tárni. Feloldja az okot, én onnantól rajtad áll a változtatás, ki tudsz törni erről a kényszerpályáról.
Kedves Kati, köszönöm a válaszod, az én véleményem is az, hogy ez egy sorsforgatókönyv, amennyit ebből sikerült megértenem (meditáció és karmaasztrológia segítségével) az az, hogy az ok kettős, de mégis ugyanaz: a családi háttér is befolyásolt, de a családomat is én választottam nyilván, tehát mindenképp karmikus okai vannak. Olyan mintha, tartoznék ezeknek az embereknek és bizonyos dolgokban segítenem kéne nekik, majd menni hagyni őket. De az alapokot nem értem, vagyis nem teljesen. Néha arra is gondolok, hogy egyszerűen így kell élnem ezt az életem. Lehet ez?
Ha szoktál meditálni, érdemes lenne megnézni egy mélyebb tudatállapotban, hogy miért találod értékesebb életnek azt, amikor leteszünk valamit az asztalra, teremtünk valamit, mint egy regényes élet tapasztalását, vagy a szolgálatot. Objektíven nézve létezik-e főszereplői és mellékszereplői kategóriákba sorolása az embereknek? Mindenképpen az jut előrébb az életútján a fejlődésben, aki letesz valamit az asztalra?
Hát pont ez az! Mi a fontosabb? Nem tudom eldönteni. Nem tudom eldönteni, hogy menekülök valami elől, vagy ilyen vagyok és kész. Örök kettősség bennem a stabilitás és a szabadság utáni azonos erejű (!) vágy. Eleve regényes életutat választottam, tényleg sokat tapasztaltam és éltem eddig és megérte, mert örülök annak, ahol most tartok. De lehet-e örökké kószálni? Megmondom az őszintét, 32 éves leszek mindjárt és minden korombeli barát, rokon családot alapít, meg céget, meg házra gyűjt, én meg csak nézek ki a két lukon a fejemen és nem értem, hogy lehetek ennyire másmilyen. És azt is hozzáteszem, hogy a "regényes élettapasztalás" az egy magányos műfaj, és néha nagyon egyedül érzem magam ettől... talán ez a legrosszabb része a dolognak...
hogy ha mély igényed van a változtatásra, az egyedüllét oldására, mindenképpen mögé kellene nézni mi az igazi ok. Van olyan, hogy karma oldása, ha benned a belső változást a karma létrehozta, onnantól már nincs dolgod vele, tehát elméletileg a sorsforgatókönyv feloldható. De a gyakorlatban magától nem oldódik, tehát tudatosan tenni kell érte.
A másik meg, miért ne találkozhatnál egy másik nembéli "regényes élettapasztalóval"?
Minden probléma egy adott tudatossági szint problémája és egy magasabb szinten már nem probléma. Tézis hogy van benned szabadságvágy, antitézis hogy vágysz a stabilitásra. A szintézis itt úgy jön össze, hogy a stabilitás forrását saját magadban megtalálod és megerősíted, így ha össze kerülsz valakivel, az egyenrangúak szövetsége lesz mindkettőtök szabadság igényének a tiszteletben tartásával. Ezt kellene célul kitűzni, még akkor is, ha ez akkora szemlélet váltást igényel hogy esetleg több leszületés is kell hozzá. De hátha mégse :-))
"A szintézis itt úgy jön össze, hogy a stabilitás forrását saját magadban megtalálod és megerősíted, így ha össze kerülsz valakivel, az egyenrangúak szövetsége lesz mindkettőtök szabadság igényének a tiszteletben tartásával".
Ez a gondolat nagyon találó és nekem is eszembe jutott már. De ehhez még kell erősítenem a saját MAGomon. A szemléletem meg lenne hozzá, az erőmben és a bátorságomban kételkedem néha, de mivel az egymásra-támaszkodós és egymásból-táplálkozós kapcsolatokat nem nekem találták ki, csak ez lesz a megoldás.
Hasznos ez a diskurzus, köszönöm Nektek!
Miért ne lehetnél szabadon stabil? Vagy stabilan szabad? :)
Nem lehet, hogy a belső teremtő erőd próbál kifejezésre jutni benned, de valami gátlás mindig visszafogja? Mi az akadálya?
A belső teremtő erőm leginkább csak megfigyel, zen módra. Mintha nem lenne sok köze az e világi dolgokhoz. Tán nem teremteni jöttem vala :-) csak figyelni.
De az is lehet, hogy csak félek valami sajátot alkotni.
Kevés dologba tettem bele magam teljesen az életem során, ebből az egyik egy verseskötet a másik meg a kutyám :-)) ja és van egy pár nagyon fontos személy, akikért bármit, bármikor, de ez nem a belső teremtő erő hatásköre talán.
A teremtő erőd ne figyeljen, hanem teremtsen azért van, milyen más világban akar ő még teremteni?? :) Olyan nincs, hogy valaki ne teremtsen ide. Ezzel az erővel szellem is lehettél volna aki csak "figyel" :D Valami neked ott benn nagyon megtiltja, hogy éld az életed... ismerős :)
Kedves Zsu!
Nekem az az érzésem, hogy Önmagad megmutatásától, felvállalásától félsz. Attól tartasz, hogy akkor túlságosan kitűnsz a tömegből és az már egoizmusnak tűnne és/vagy félsz a nagyságtól, a naggyá válástól. Ezért is inkább másokat tolsz előre, Őket emeled a magasba, oda, ahol Neked lenne helyed, csak Te meghátrálsz.
Ez majdnem 22-es. Ha szembenézel abbéli félelmeddel, hogy felemelkedésed után a tömeg a mélybe ránt, megaláz, elnyom és még ki is közösít - és sikerülne ezt feldolgoznod, akkor nem állnál a saját utadba, azzá válhatnád, aki vagy!
Szerintem is meg van a teremtő erőd és nem azt kell keresni, hogy miben, vagy hogyan, hanem azt, hogy mi akadályozza, mi fojtja le.
Ez pedig nem a család lesz, hiszen az csak azt tükrözi, amitől Te magad is félsz. kétségeket adtak, elbizonytalanítottak, nem bátorítottak ...de minek tették volna, hiszen Te magad is félsz a porondra állni, félsz a nagy lebőgéstől! Márpedig kockáztatás nélkül nem tud nagyot lépni az ember.
Azt pedig nem hiszem el, hogy ne akarnál többet, nagyobbat kihozni magadból, miközben belül Te is dédelgeted eme titkos vágyaidat.
Sanyi
Igazatok is van, meg nem is, mert kockáztattam én többször is már a kelleténél, vasakarattal és teljes meggyőződéssel, egy-két példa (remélem nem untok) : olyan szakdogát rittyentettem össze 6 év meggyőződéséből és hitéből, amit a fél tanári kar publikálni akart, a másik fele meg visszadobta, mert kicsit többet írtam a kelleténél Shakespeare ezoterikus hátteréről egy katolikus egyetemen; 21 évesen fogtam a batyut és kiköltöztem ide ahol most is élek szerelemtől hajtva, ami szép volt és jó volt, őt is "kineveltem" olyan jól, hogy múlt szombaton született meg a kislánya; 4 éve összefogtam egy olasz lánnyal és alapítottunk egy fordító irodát, ami a mai napig is működik és virul, de amint beindult a cég én leléptem, mert nem bírtam az irodai munkát és inkább freelance-ként dolgozom a mai napig. Szóval teremtek én azért néha, csak mindig más számlájára, mintha nem a jó helyre fektetném be a sok sok energiát.
Mindez nem is zavarna, ha nem azzal végződne mindig minden ilyen törekvésem, hogy a végén egyedül maradok. Valószínűleg ezért nem kockáztatok és ezért nem jön felszínre a belső teremtő erőm a teljes valóságában, mert nem bír viselkedni :-) nem bír más lenni, mint ami és ezzel egyedül-állóvá tesz. Szó szerint.
Mivel azt írod fentebb, hogy igazából nem tudod, hogy ilyen vagy, vagy menekülsz, azzal kezdeném, hogy ebben a kérdésben meglátni az igazságot. Azt nézd meg, hogy ez - megvalósítani valamit - valóban a szíved vágya-e, vagy csak a környezetedből felvett gondolat: mindenki így csinálja, ezt akarja, ez a normális.
Ha az derül ki, hogy nem a szívedből jön a vágy érzése, akkor csak simán befogadod a szívedbe, hogy nem ezért vagy itt, nem ez az életutad.
Ha megtalálod ezt a mélyről jövő vágyat magadban, akkor ugye, abban egyetérthetünk, hogy nem a sors fintora, meg szerencsétlen véletlenek egybeesése, hogy nem sikerül az életben ezt megvalósítanod. Van valami belül, ami ez ellen a vágy ellen dolgozik, és származik valami előnyöd abból, hogy ez nem sikerül. Kérdezz rá: milyen előnyöm származik abból, hogy nem vonzok be olyan munkát/pasit, amiben/aki mellett megvalósíthatnám önmagamat?
Külön vizsgálnám a munkát és a párkapcsolatot- lehet jön majd olyan válasz is, ami csak az egyiknek vagy másiknak az oka. Addig tedd fel a kérdést, amíg már azt érzed: nincs rá több válasz, hisz több oka is lehet.
A felszínes agyalásnak nem látom több értelmét ebben a témában, az csak az egód elterelő hadművelete - talán még nem akar szembenézni az igazsággal.
Igen, egyetértek.
Nagyon hasonlít ez arra, amiben én is érzem magam, idestova több mint 50 éve:)
Leírnám, hogy én mire jutottam magamban...
Nehéz elfogadni ezt az élethelyzetet, ugyanakkor kellő távlatból szemlélve van neki értelme.
Egy ideje már időről-időre bepillantást kaphatok (álmokban, mediben, képi üzenetben, erős intuicióban) előző életbeli történésekről, megélésekről, azóta könnyebb ezt az élethelyzetet/feladatot elviselnem. Azóta többször rádöbbentem arra, hogy most és itt az a feladatom, hogy erőimmel, energiáimmal másokat segítsek és/vagy mások segítségét elfogadjam, ha nehéz ami rám vár. Ez erősítheti a tiszteletet, alázatot, szeretetet is hosszú távon.
Ez a folytonos újjászületési képesség egy nagy-nagy kegyelmi ajándék is, mert segít önmagamnak és másoknak is, ebből erőt lehet meríteni (a puszta tudat által is, hogy ezt önmagunknak tisztáztuk).
Ahhoz, hogy ne menekülésnek és ne kisebbrendűségi érzésekkel terhelten éljem az életemet, nagyon-nagyon fontos számomra a saját lelki békém keresése/megtalálása.
Ez számomra egy nyugodt hátország megteremtését jelenti (család, otthon, természettel, teremtett világgal való összhang) és azt, hogy időről-időre csakis önmagamban legyek és önmagamban/önmagamtól tudjak feltöltődni, regenerálódni (csendességben, vagy lágy zenét hallgatva, vagy alvással, vagy valamire koncentrálva, vagy valami szépet, élőt megfigyelve)
Ez általában jön is belülről - ha ráhangolódom -, hogy az adott helyzetben/állapotban éppen mi tölt fel, mi regenerál.
Jungnál olvastam egyszer, hogy azon ritkább lelki beállítottságú személyek közé tartozom, akiknek az életfeladata az élet tulajdonképpeni megtapasztalása... folyamatosan, élményről, élményre, történésről, történésre.
Lehet, hogy nem alkottam semmi kézzelfoghatót az életemben, de talán azt elmondhatom, hogy az élet színes palettáját gazdagítottam az életemmel, a létezésemmel... S talán legbölcsebb dolog, amit tehetek, hogy ezt hálával és tisztelettel elfogadom (mint életfeladatot is)
S persze elfogadom azt, hogy az önmagamról alkotott kép is - a friss megértések/megtapasztalások miatt - változhat és elfogadom az életemet éppen úgy, ahogy a jelen pillanatban képes vagyok megélni, megtapasztalni... hiszen a holnap úgyis meghozza a maga újabb tapasztalatát.
Persze, az árnyékszemélyiségemet is tudomásul kell vennem közben, s a bennem tudattalanul még megbúvó, kétkedő hangokat, ellenérzéseket megismerni, felismerni... Nem könnyű!... de senki nem mondta, hogy az emberlét kihívásait vállalni könnyű lenne:)
Nem tudom, hogy a saját leírásommal tudtam-e bármit is segíteni?
Ha nem, akkor is azt tanácsolom, hogy légy türelemmel, amennyire csak tudsz, mert az a tapasztalatom, hogy később másként látjuk majd ugyanezeket a dolgokat, s egy pár dolgot is átértékelünk.
Kedves Michaelita,
köszönöm válaszod, igen segítettél. Mindaz amit leírsz rám is jellemző. Tehát ilyen van mással is :-) ez jó érzés. Legtöbbször elfogadom ezt a létformát, mert minden "kiborulásom" oda vezet, hogy ilyen vagyok és kész. És most is ez lett. Egyszerűen másképp értelmezem és élem meg az emberi kapcsolatokat, a munka fogalmát, a családi kötelékeket. A nagy lecke ebben az, hogy megtanuljak a magam útján járni magabiztosan és kétségek nélkül... és igen... néha tökegyedül, ha például épp nem jön arra senki, amerre én megyek.