Jóéjt!

Köszönöm válaszod és elnézésed kérem! Nem akartalak megbántani, csupán jeleztem ilyenek vagyunk, ez alatt magamat is értem.

-Itélkezés -címü kis létszámu beszélgetésre hívtak meg.
A feladat: saját tapasztalat értékelése, 4 fő pozitív, 4 fő negatív itélkezésről ír. Nekem a pozitív itélkezés jutott, nem is olyan könnyü.
Jóéjszakát! Annamagdolna

Chimoy-t szeretem :) A szöveget ismerem, csak az érdekelne, hogy hogyan lehet elérni a szamadhi állapotokat? Jó olvasni de már két éve ezt teszem, és kéne valami tapasztalati már :) Vagy teszem azt amit anno megtapasztaltam vajon a szahadzsa szamadhi volt? Tökre pont úgy nézett ki, mint ahogy leírja :)

Helo.
Mi az a megvilagosodas, es miert akarjatok elérni? Mire jo az nektek? Mi lesz jobb tole?
Panka

Hálás köszönetem. :)

Nehezen szólok hozzá az élményedhez, ezek annyira személyesek és nehezen lehet egyáltalán utalni is rájuk. És ráadásul az ego annyira könnyen becsap minket...

Én most ott tartok épp, hogy azért is kérdezősködöm mégis, meg kutakodok e téren az olvasmányokban (mert amúgy már belefáradtam a sok bölcsesség hallgatásába), mert az az élményem, hogy sok élményem és sok különböző élményem volt az elmúlt években ami a magasabb tudatszintek tapasztalásáról szólt. A "figyelem az elmém mit csinál" típusú gyakorlatot én is próbálgattam, meg az önfigyelést általában és állandóan igyekszem fenntartani, amíg csak bírom, de ezzel kapcsolatban volt olyan élményem, h úgy éreztem bekattanok, és ettől megijedtem, ezért ezt az utat csínján művelem. Mivel szétszórtak és spontán voltak az élményeim, nehezen beazonosíthatóak, és egyik út sem működött tartósan, és sokáig, úgy döntöttem, hagyom, hogy ezek történjenek, és megpróbálom mindegyik tanulásból és élményből leszűrni a tanulságot, kivenni, amit lehet és alkalmazni, ameddig nem erőltetés. Ez azonban továbbra sem segített beazonosítani a különböző tudatállapotokat, vagy azt, mikor vagyok egy helyzetben feltöltve, mikor és miért nem? Sőt, a kavirc még nagyobb lett, csak már legalább nem álltam ellen, és nem akartam örökké kitalálni, mi volt ez, éppen most, és görcsölni rajta, h újra elérjem.

Végül feladtam az egész akarást a témával kapcsolatban és úgy döntöttem: továbbra is hagyom a dolgokat, igyekszem informálódni is, de nem akarom mindenáron megérteni, mi micsoda és ki hogy nevezi, még azért sem, h a magam számára beazonosítsam, és kitűzhessem célul: na ezt kell elérnem és fenntartanom: ez a cél. (Ez amolyan erőteljesen gyanúsan bakos célkitűzés, nemde bár...:) Úgy döntöttem: inkább az életminőségemmel mérem magam. Nem érdekes, melyik tudatállapot mennyi energiát ad, vagy örömet okoz, nem érdekes melyik az és mennyi ideig tart. Megélem, és kész. Úgysem tudhatom és előre nem találhatom ki, bármilyen bölcs mester útmutatása alapján sem, hogy melyik az "enyém". Az, amelyikhez el kéne fejlődnöm, az, amelyik a következő állomás, az, amelyikben meggyógyulok...stb.stb.

Viszont ha már jól sikerül megélnem az életemet, a különböző életterületeket, ha javulnak a kapcsolataim, könnyebbek lesznek a hétköznapok, megtanulok határozottabban és gyorsabban dönteni, tudom tenni a dolgomat, el tudok mélyedni amikor el kell, és el tudom engedni magam, amikor el kell, az valószínűleg épp ahhoz a magasabb szintű állapothoz visz közelebb engem, amit nekem kell megtanulni. Lett légyen az bármelyik szintje a megvilágosodott állapotnak. :)

Ezen kívül megfigyeltem (és ez a jelenség is az előbbi hozzáállásra inspirált), hogy sok olyan "magasabb" állapot létezik, ami után zuhanás van, és ez a liftezés előbb utóbb kikészíti az idegrendszert. Persze közben edzi is, de nehéz érezni, mennyit bírunk. Művészként erről korábbi élmények kapcsán is beszámolhatok, az inspirált állapot utáni "földre szállás" sokszor iszonyú nehéz. Mint hazatérni a hétköznapokba egy varázslatos, gyönyörű, pihentető, vadregényes nyaralás után. (Kissé közhelyes példa, de ilyen.) Szóval ezt a liftezést, nem tudatosan, és sok szenvedés közepette a végletekig kiterjesztettem az elmúlt években, és részben éppen azzal, hogy állandóan belevetettem magam a szellemi megtapasztalásokba, remélvén, hogy így keresve megtalálom azt az állapotot, amit utána "csak" fenn kell tartanom.

Kiábrándító, de nem így működik, legalábbis nálam és ebben az életben nem.

Olvasva Sri Chimnoy-t többek közt megértettem, hogy egy szerzetes, vagy egy egyedülálló, megélhetéssel nem küzdő művész, lehet, h elérheti a megvilágosodás egy szintjét pusztán azzal, hogy imádkozik, meg alkot (egyre feljebb megy a létrán), amiről azután nagyon rossz vagy lehetetlen "leszállni" - szerintem ez lehet a nirvikalpa szamádhi, és én ezen az úton indultam el - aztán majdnem belekattantam. Ugyanis ezt művelni nem lehet gyereknevelés közben, meg súlyos betegséget cipelve. Ez olyan lenne, mintha egy lepke próbálna egyre feljebb szállni egy tonna súllyal a lábain. És nagy csalódás volt számomra belátni, hogy ezt nem tehetem, ha fel akarom nevelni a gyerekem. Azért volt csalódás, mert számomra ez lenne a legkönnyebb út. És gyerekkoromtól kezdve rengeteg tapasztalatom van róla (olyan is volt, hogy a színpadon transzba esve zongoráztam, és nem tudtam hol vagyok - szabályosan felébredtem a darab végén...).

Olyan, mintha új utakat kellene kitaposnom a magam számára, és ez ebben a témában nem könnyű.

Sokat hánytam és vetettem a dolgot, sok szenvedés közepette, mígnem úgy döntöttem, bízok az élet mindentudásában. Ha egyszer lettek karmáim, biztos, hogy a karmáimmal együtt is van út felfelé, csak egy másik. (szóval hogy nem csak a szerzetesi út van). Letettem a mindenáron spirituális élmények szerzéséről, és rászóltam magamra: tessék csinálni a dolgodat és közben tudni, mit akarsz. Tudomásul venni, mindent, amit teremtettél és felvállalni a feladatokat és azt, hogy ezt kell megtanulni kezelni és "vinni". A nélkül nincs megvilágosodás. Nem lehet a padláson járkálni, ha nincsenek falak. És akkor találkoztam a pszicho-drámával és kezdtem el építeni az új, meglévő szellemi alapokra a "falakat", az új lelki életet. (Amire aztán lehet a tetőt, ebben a szimbolikában a fizikai világot felrakni.)

Végül a megvilágosodás kérdéskörében erre jutottam: biztos vagyok benne, hogy nem kell semmit sem letagadnom, elveszítenem, vagy megszereznem ahhoz, hogy megvilágosodott legyek (ismerve a szellemi törvényeket). Egyszerűen valahogy csak meg kell tanulnom (most már csakis gyakorlat által) jól tenni a dolgomat. Harmóniára találni, itt a földön. Biztos vagyok benne, hogy az, ami örökséget kaptam, amit magam teremtettem hozzá, a jóval és rosszal, a könnyűségekkel és a terhekkel együtt elég kell, hogy legyen a megvilágosodáshoz. Csak a viszonyulást kell megtanulni. Még csak meg sem kell gyógyulnom. A betegség is felhasználható. (Jóra fordítható.) A gyermek nevelése és a szeretet megélésének tanulása vele, magammal és másokkal is felhasználható. Mindennek van egy üzenete, egy tanítása. Nem arra kell törekedni, hogy mindenáron meggyógyuljak, nem az a lényeg, hogy műtéttel, vagy a nélkül, nem az a lényeg, hogy megköt-e vagy nem mindaz, ami van az életemben. Hanem sokkal inkább az, hogy mire tanít meg engem, és harmóniába tudom-e hozni magam a tanításaik által. (Ez egyébként szintén a Bak útja: a korlátok elfogadása és feltranszformálása. Na, ezekből aztán kijutott nekem rendesen.)

Vagyis lehet valaki megvilágosodott úgy, hogy teljes életet él. Földit, a javából. Még csak nem is ilyet, vagy olyat. Bármilyet. Adóssággal, vagy a nélkül. Gyermekkel, vagy a nélkül. Bármilyen sorssal. Betegséggel, vagy a nélkül. Szóval, hogy valahogy, mindezektől, belül függetlenítve magunkat, a tökéletes most-ban élni. Arra jutottam, hiszen ezt én itt, ebben a minutában is bármikor megvalósíthatom. Itt az életem velem. Kell ennél több? Figyelhetem magam, megkaptam a tanításokat. Kell ennél több? Nem. És ekkor találtam meg Sri Chimnoy írását a Szamádhiról, és ebben leírja, hogy igen, létezik egy ilyen megvilágosodott állapot: a szahadzsa szamádhi. Egy nagyon is dinamikus, nagyon is élő, nagyon tudatos állapot, amely az életben benne van, változik és mégsem, mert belül kapcsolatban van az álladóval, rezzenéstelenül és állandóan, de kívül érzékeli a változót is, minden egyes porcikájában és atomjában.

Valahogy úgy, ahogy a harcművész, kiművelt testtel és elmével a belső nyugalom állapotában pontosan tudja, mit cselekszik és az ösztönös mozdulatait is képes ennek szolgálatába állítani. Pillanat töredéke alatt képes látni és dönteni, és minden részét ennek alárendelve, azonnal, ás pontosan cselekedni. És el tudja választani önmagában azt, ami szükséges attól, ami nem az. A Szamurájok állítólag néhány percig küzdenek, de akkor az egy "hosszú" harc. Mert annyi alatt eldől, ki a gyorsabb a döntésben és alázatosabb a cselekvésben. Mert minden szellemi szinten dől el, de meg kell tanulni lehozni azt a testbe.

És valahogy úgy, mint a művész, amikor kapcsolatban van a belső, határtalan világával "fent", abszolút inspirált és látszólag "elszállt" állapotban, mégis, az elméje és a keze folyamatosan kapcsolatban áll a a fizikai világgal, a festékkel és a vászonnal, a hangszerrel, vagy éppen az agyaggal. És ő maga, mint egy csatorna működik a kettő világ között. Szolgál, pusztán. És akaratával ezt az állapotot szolgálja, nem azt, amit cselekszik. Azok a művek "halhatatlanok és időtlenek", amelyek így születtek. Állítólag Mozart készen hallotta az összes művét, és "csak" papírra vetette. Még hangszerre sem volt szüksége, vagy javítgatásra, annyira tisztán volt képes érzékelni a belső zenét, és annyira profi volt a belső hallása és a zenei készségei, hogy azonnal és könnyedén lefordította a kotta nyelvére.

Valahogy így kellene megtanulnunk élni. A pszicho-drámán a mesterem azt mondta: művésznek lenni nem csak a színpadon lehet. Van, akinek az a sorsa, hogy művész legyen az életében, az élete művésze. Szerintem valami ilyesmire célzott... :)

Mindezzel együtt nem tűztem ki ezt sem élet-célul. Nem vagyok a "szahadzsa szamádni-ra törekvők élharcosa". Rájöttem, hogy nem érdemes ilyen értelemben kitűzni ezeket. De reményt adott, és lehetőséget, hogy egy más szempontból vizsgáljam magam és az életem. Ilyen értelemben is maximálisan az életet tekintem az első számú mesteremnek: amikor azt gondoljuk, tudunk valamit, vagy felismertünk valamit, jobb ha nem ragaszkodunk hozzá, mert egy biztos: hogy semmi sem biztos itt, ebben az életben. Épp ez az illékonyság és változékonyság edz minket, ez edzi a tudatunkat az állandó tapasztalására. Nincs két világkép ami egyezne, de mégis van valami, ami közös bennünk. Ez, az élet, az élet csírája, azonban megfogalmazhatatlan, ezért valójában nincsenek elvek, mankók sem, mégis ezek nélkül elveszünk. :)

Na, nekem ezeket segített tudatosítani ez a szöveg. :)

Remélem, lesznek még, akiket szintén elgondolkoztat, pontosabban, "el-elmélkedtet", és szívesen megosztja az eredményt. :)

Namaszte