Hallgattam valakinek a történetét az élethelyzetéről, és magam is kilátástalannak láttam. Nem csak az ő tehetetlenségét éreztem, hanem a sajátomat is. Ezt fájdalmas volt megélni, és elszomorított. Újra erősödött bennem az a meggyőződés, hogy van, akin nem lehet segíteni, vannak emberek, akik nem tudnak változni, és vannak helyzetek, amiből éppen nem lehet kimászni. A legnagyobb jóindulatunk ellenére sem. Gyakorlatilag egyetlen megoldás van ilyenkor, az pedig az elfogadás. Elfogadni azt, hogy ez az ő élete, olyan, amilyet kapott, és teremtett, és elfogadni azt, hogy nem tudunk mankót adni számára, mert úgy tartja a karjait, hogy az kiesne onnan. Miután teljesen letaglózott engem is a fájdalom, megráztam magam, mert éreztem, hogy ezzel nem segítek rajta, viszont magamnak is ártok. Az együttérzésen gondolkodtam, hogy hol van a határ, meddig kell elmenni az együttérzésben, van-e jó, vagy rossz együttérzés, meddig kell belecsúszni abba érzelmileg. A nap végére valóban olyan érzésem lett, mintha lecsúsztam volna valahonnan, és lejjebb kerültem. Az empátia akkor káros saját magunk számára, ha érzelmileg arra a szintre kerülünk, ahol a szenvedő van, de ezzel igazából nem tudunk valódi segítséget nyújtani. Ha a baleseti sebészeten minden esetben elsírná magát az orvos, mikor meglátná a szenvedő beteget, valószínűleg nem tudná olyan hatékonyan kezelni, könnyes szemével nem tudna jól műteni. Igazi segítséget akkor tud adni, ha érzelmileg nem csúszik bele, de ettől még jelen van, mellette áll. Egyszer sétáltam egy érzelmileg labilis férfival, aki meglátott egy kóbor kutyát az utcán. Amúgy sem volt jó kedve, de innentől még komorabbá vált, és majdnem elsírta magát. Miután látta, hogy én nem sírok vele, és nem szakad le a szívem a fájdalomtól, mérges lett rám, és szívtelennek tartott. Igazából én is sajnáltam a kutyát, de tudtam, hogy úgy sem tudunk segíteni rajta. Főleg, hogy el is szaladt. Ez a sajnálkozó férfi sem segített végül semmit a kutyának, viszont sikerült belerúgnia a mellette sétáló emberbe, vagyis belém. A legnagyobb eséllyel akkor tudunk segíteni valakin, ha maradunk a saját szintünkön, és nem omlunk össze. Kivéve persze, a vízben fuldokló esetében, ott jobb, ha utána ugrunk, de nem árt, ha azért tudunk úszni.
A megértésnek is több szintje van. Megérthetek valakit, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, de attól még nem kell azzal egyetértenem, vagy szimpatizálnom. Sokan hiszik azt, hogy a megértés és az elfogadás együtt jár. Néha igen, de nem feltétlenül. Attól, hogy megértek valakit, mi hajtja, mi van cselekedeteinek a hátterében, még nem kell elfogadnom azt. Ha értjük, hogy valaki miért csinált valamit, akár azt, hogy miért bántott minket, attól még ő nem szabadul fel a felelősség alól. Megbocsájthatunk neki, de ez nem menti őt fel. Attól még ő hibázott. A korábbi hibák alól akkor mentődhetünk fel, ha már nem követjük el őket.
Szóval akár megmentünk, vagy felmentünk valakit, lehet, hogy mi követjük el a nagyobb hibát, mert ezzel elveszünk tőle egy lehetőséget arra, hogy legyőzze saját korlátait, tévedéseit, valamit, amiből tanulhatna, és ráadásul bent tartjuk önmaga passzivitásában, amivel még jobban elgyengíthetjük. Nem tudhatjuk, hogy egyesek jó vagy rossz sorsa mit rejt magában, és neki azzal milyen dolga van. Néha hagyni kell a köveket legurulni a hegyről, mert a természetet megállítani nem lehet, de hasznos, ha elugrunk az útjából, ha nem akarjuk, hogy minket is magával sodorjon.