Kedves Michaelita! Nekem az segít, hogy tudatosítom magamban, minden nap el is mondom magamnak, a céljaim. Ezek olyan egyszerűek, de erre mondom, hogy érdemes élni: szeretni, és eszerint élni. Mivel belőlem fakad, ezért érzem vele a saját értéket is. Nem is önszeretetnek hívnám, mert olyankor nem is veszem észre, nem gondolkodom rajta, de ha ez szóba kerül, akkor az ilyen dolgok jutnak eszembe. Szerető lény vagyok én is, és ezért érzem az értékem, valami ilyesmi. Te is egy szerető lény vagy, tehát nagyon értékes. :) A környezet ezt nem mindig érzékelteti. Főleg, mikor kap az ember egy pár mínusz pontot. :DDD De az nem az ő értékét minősíti, hanem talán az értékelőt. Így van ez mindenhol. Amikor véleményt alkotnak rólad, az tőlük is függ, és jóval többet árul el az ő gondolkodásmódjukról, sőt egyedül azt jellemzi. Hogy ki vagy, azt senki nem mondhatja meg. Hiszen embertársaink nem állnak fölöttünk, lélekben szerintem nincs hierarchia. De ezt biztos tudod, leírni és mondani könnyű, azt tudom, megcsinálni én úgy tudom, ahogy mondtam, a szeretet-célok, értékek tudatosítása. Így az apró kellemetlenségek már meg sem érintik úgy az embert. De biztos van rá más mód is, nekem ez válik be.

Elméletben az a válaszom: igen. (már-minthogy le lehet a tanult mintákat cserélni). Gyakorlatban az: nekem is rész-sikereim vannak.

Nem tudom meddig képes a tudatalattiba elhatolni az a munka amit végzünk magunkon. Ha nem elég mélyre nyúlunk, újra felépül a fellegvár. Elég mélyre, pedig tapasztalatom szerint egyedül nem lehet nyúlni. Nincs az az ego, amelyik megengedi ezt nekünk (magának).

Részben ezért én azt tartom: a puding próbája az evés. Szóval lehet megszámlálhatatlan cd-t meghallgatni, előadásra, meg tréningekre járni, medizni meg minden, mégis a rossz sémák leépítése a harctéren, az Életben történik. Egy-egy feladatban, amit az élethelyzeteink rónak ránk.

Rossz napokon, amikor valami ellenáll benned és nem tudod mi az. Fájó érzésekben, amit mások tekintetei okoznak. A kitartásban, amit tanúsítasz, miközben újra konstatáltad: félsz, félsz félsz. Vagy azért ment szét a napod, mert mások életét élted. Már megint.

És a sikerben, amikor kileptél a színpadra. Legyen az a színpad, ahol mások előtt szerepelsz, vagy életed színpada. Amikor fellélegzel: ez vagyok én! Jól vagyok! És megy, minden megy, mit a karikacsapás. No séma. Csak benne vagy, ott vagy, és élvezed! :)

Szóval én már nem az előadásokban meg a 10 20 30 120 perces medikben hiszek. Helyette tanulok az életben medizni..:) Ráhangolódni arra, amit teszek és olyan tevékenységeket, álmokat, célokat tűzni és teremteni magamnak, amelyekre könnyen ráhangolódok. :)

A másik dolog amit tapasztaltam magamon, hogy sokszor összekeveredik bennünk a tisztelet és a szeretet hiánya a mások szeretetének hiányával. Szerintem ( a "bigott" spirituálisokkal ellentétben) ez egy egyensúly. Mostanában megengedem magamnak, hogy vágyjak mások szeretetére és észrevegyem, kérjem, ne adj isten és elfogadjam. Mert bárki bármit mond, nem jó egyedül és nem is kell egyedül lennünk. Az önismeret fejlesztése a legnehezebb munka, amit végezni lehet. Ne légy türelmetlen és túl szigorú sem magadhoz. Biztos nem véletlenül vagyunk társas lények..:)

Próbálj te is egyensúly találni abban, amit megélsz: mennyi az, amit magadra rósz feladatul, mennyire vagy szigorú ebben önmagadhoz, és mennyire vagy képes meglátni magad mások szerető tükrében, mint valakit, aki szeretetre és becsülésre méltó és egy időre figyelmen kívül hagyni azokat a megnyilvánulásokat, amelyek nem ezt tükrözik.

Megfigyeltem, hogy tök mindegy mit teszek, apám az esetek 90 százalékában elégedetlen velem. Mindig is az volt, most már tudom. Valójában ez az elégedetlenség teljesen független attól amit csinálok, aki vagyok. Már rájöttem, annyira beteg szegény hogy mindennel és mindenkivel, főleg saját magával elégedetlen valójában. Az egész életével.

Akik elégedetlenek veled, önmagukkal elégedetlenek. Ezt ne feledd.

Ezért is tartom feleslegesnek az "újra és újra megvizsgálom az engem kritizálók kritikáit" technikát. Ha folyton ezt tenném, több életet eltölthetnék vele. Ne a hibáidat keresd mások tükrében, hanem azt, amiért tisztelnek, szeretnek, amiért érdemes neked is tisztelned és szeretned magad. A hibáiddal való szembesülést úgysem kerülheted el, szembe jönnek a döntéseidben, tevékenységeidben.

Ne így dolgozz magadon, és ne is úgy, hogy elvárod magadtól a tökéletes állapotot.

Csak add át magad annak hogy jól érzed magad. Érezd jól magad magaddal, olyan dolgokkal, amit szeretsz és keresd azok társaságát, akik szintén jól érzik magunkat veled.

Találd meg azt az arcodat, azokat az arcaidat, amelyek szépek, különlegesek, bámulatra méltók, ügyesek, egyéniek, és gyakorold őket. Aztán nézd meg magad mások arcaiban. Ez sokat segít az önbecsülés fejlesztésében. :)

Nekem beválik. :)

Namaszte

A hozzászólásaitok alapján összeállt a kép:)

Valóban az egyensúlykeresésem zajlik, találó a meglátás.

Az esetek nagy részében jól elvagyok magammal és hála Istennek többnyire már olyan emberek társaságában vagyok, akikkel jól érzem magam.
Kicsit ugyan visszakísért a múlt, de ezt még lekezelem valahogy:)

A fő probléma - az egyensúlyom és lelki békém elvesztése - abból ered, hogy még mindig van bennem egy tudattalan és eddig ismeretlen belső valami ami tipikusan az "Apu féle hozzáállás"
Van bennem egy nagyon erős beteges, belső elégedetlenség, mintha a válásommal az életemet is elrontottam volna.
Most, hogy már kiderült a gyökér-ok és tudatosult, hogy ez sokkal erősebben hat rám, mint valaha is hittem, úgy érzem már tudom mivel kell többet dolgoznom.

Köszönöm, hogy rávezetettetek a válaszaitokkal a hogyan továbbra!