"Success is not final, failure is not fatal: it is the courage to continue that counts."

Ezt Winston Churchill mondta, akiről sok jót és rosszat mondanak az emberek, történészek, filozófusok. Én nem értek hozzá, de ez a mondata... Benne van az egész szellemi tanítás az életről.

Hogy vannak itt Mennyek és Poklok, ez sorsszerű, de egyik sem vagyunk mi, magunk. Mi az erő vagyunk, mely mindezeket tapasztalja, és tudja, semmi sem állandó ebben a világban, hacsaknem a szívünk bátorsága, amely meri átélni mindezt és újra és újra útra lelni benne.

Mostanában kezdek nem annyira hajlani az eredeti elképzelésemre, miszerint majd velem is megtörténik a csoda (amelyért természetesen én magam is felelős lennék) és végül meggyógyulok, felkelek mint Lázár és boldogan élek, amíg meg nem halok.

Kezd derengeni, hogy talán az erőpróba sokkal fontosabb annál, mi is történik fizikai világban.

Honnan is tudhatnánk, milyen erő az, amely Setphen Hawking világhírű fizikus életét életté tette? Honnan is tudhatnánk mit élt meg? Nem csak mozogni, még beszélni sem tudhatott.

Sokkal durvább börtönbe zárta a teste mint engem az enyém.

Mégis képes volt kihozni magából azt, amiért érdemes volt megszületnie, nem csak maga miatt, hanem az egész emberiség miatt is.

Na ezért szoktam azt írogatni itt mindig, hogy ami igazán számít, az láthatatlan, és kívülről semmi nem ítélhető meg. Ő sem volt "egészséges" Mégis az volt.

És valószínűleg mérhetetlenül bátor és erős.

Most úgy érzem, valaki elszámolta magát velem.... :( Pár napja olykor feldereng h ez az egész olyan, mint egy álom. Egy rossz álom. Ez nem is én vagyok és nem az én sorsom. Ki akarta ezt? Én aztán nem. Belenézek a tükörbe, és nem azt látom, akit megálmodtam. Valahogy elcsúszott az egész.

Olyan nevetséges, ahogy küzdök, szélmalom harcot vívok még mindig valamivel, valakivel, akit nem látok.
Ma észrevettem, hogy mindnen enrgiám a jövőképembe fektetem. Hogy nem adom fel, megggyógyuok, nem várok, h hozzám vágják a májat, teszek magamért, fejlődöm, munkát találok, parkolókártyát csináltatok, meg olcsóbb biztosítást kötök, magam veszem meg a téligumit, a gyerekem én nevelem, em a nagyszülei, az apjának végre nemet merek mondani, elengedek, elfogadok, végső állaomás a megvilágosodás :), (ez a kedvencem), újra talpra állok, és újr és újra. És közb, a gyulladásokat kezelem, új módszereket keresek, nem adom fel, nem adom fel, nem fáj, nem fáj, vagy legalább nem baj ha fáj. Mindnen rendben lesz. Úgy kell lenie, mert nem csak hogy élni aakrok, de jól akarok élni és van egy gyerekem, akivel nem tudok elszámolni, ha nyomorultul halok meg szegényen, egy aljas betegségben, amely fokozatosan elszívja az összes energiám, miközben kétségbeesetten igyekszem pótolni. Mintha egy tó lennék egy vízeséssel az egyik végén és egy apadó folyócskával a másikon. Miközben száradok ki, mert a kis folyó nem képes táplálni a vízesést, kutat ások. Jó mi? Vajon ki nyer? A vízesés, vagy az ásó??

gazdagság, egészség, felnőtt, boldog párkapcsolat. család, ház, autó a hitelem nélkül. Zene. Teljes, szellemi lelki, anyagi függetlenség. Erős anya, aki meg tud adni mindent a gyerekének ha már bevállalta. Megtaláltam a helyem a világban. :)

Olyan lettem mint egy gép, csak mantrázom magamnak amit el akarok érni, és közben testileg a szakadék szélén táncolok.

Akkor most mi az igazság? Ki vagyok én valójában? A belenyugvó Hawkins, aki a kötelékeiben, a szenvedései közepette, a függéseiben is boldog tudott lenni és tenni magáért és az embertársaiért, vagy ez az önhazugság, hogy ne kelljen erőt kifejtenem, mondván jó az, ami van, hálás vagyok h még élhetek, csak rá kéne jönni mi is a dolgom...

valami belülről iszonyúan hajt és feszít, hogy szabad legyek, hogy felszámoljam a függőségeim. De közben meg is öl.

Szóval visszatérve: bátornak lenni, igen, de mi is ez a bátorság pontosan? És mibe fektessük????