Hát, szegény impotenseket nem biztos hogy ezzel túlságosan megnyugtatod...:) Viszont ha megfogadják a tanácsod, és megtanulnak Isten bájaiban gyönyörködni, az valószínűleg azért mégiscsak gyógyító erejűnek bizonyulhat esetükben...

Szerintem sem megtartóztatásról van szó, közel sem.

Ha már előjöttél a zenével, zenészként próbálok egy másik analógiát hozni, ami ráadásul nem egy tudatállapot minőségének találgatása, amit valóban, olyan módon, ahogy a megvilágosodottak még nem volt szerencsém átélni. (legfeljebb cseppekben)

Szóval két dolog jutott eszembe: 1. Képzeljünk el egy világot, amiben nincsen zenelejátszó készülék, hanglemezek, de még hangszerek sem. Ebben a világban egyetlen mp3 lejátszót birtokolva, zeneimádók lévén valószínűleg rongyosra hallgatjuk azt, és nagy becsben tartjuk, amíg ki nem merül az elem. (Ezen kívül persze énekelhetünk is, de most elsősorban a zenehallgatás élvezetére gondolok itt.) Aztán véget ér a "sivatagi lét" és belecsöppenünk egy nagyvárosba, telis- tele zenével és lehetőségekkel, hogy zenét halljunk. Vagy, még jobb, a zene mesebeli fővárosába kerülnénk, ahol még az utcán is a legkülönbözőbb, csodálatosabbnál csodálatosabb zenéket hallgathatjuk egyszerű séta közben. A létezésünk zenévé válna, mert a zene bármikor, bármilyen formában hozzáférhető lenne. Reggelinél a rádióból, séta közben az utcán, autózás közben a lejátszóból, bevásárlás közben a boltban, fesztiválokon, koncerteken, színházakban..... és hogy hasonlatosabb legyen a példa a mennyei szférához, mindig éppen olyan zenét hallgathatnánk, amire vágyunk, és amikor csendre, akkor csendet. Szerintem hamar elfeledkeznénk a régi mp3mas lejátszóról és azokról a számokról, amiket ezerszer rongyosra hallgattunk a sivatagban....:)

2. Magam is tapasztalom, hogy amikor alkotó tevékenységet folytatok, feltöltődöm energiával, úszom a flow-val vagy mi, szóval csak zenélek zenélek, és a világ megszűnik körülöttem létezni, sokszor olyan szó szerint kielégülést érzek, és persze olykor fáradságot is, hogy nem kívánom a szexet, mégsem vagyok boldogtalan, vagy hiányérzettel küszködő. Ellenkezőleg. (Pedig nem vagyok fából :) Szerintem ezeket az energiákat sok helyen lehet hasznosítani, a szexben való kisütés valószínűleg a legegyszerűbb formája ennek. De ha már valaki magasabb szinteken tud akármeddig élni velük, el tudom képzelni, hogy nincs szüksége a szexre. Egyszerűen nem kell.

Egyébként Tolle mondta és egyetértek vele, hogy a mai ember túl nagy jelentőséget ad a szexnek, pedig az csak egy icipici területe az életnek. És szerintem sem szabadna hogy ennyire a hatása alatt legyünk, hogy ennyire irányítani tudjanak a vágyaink. A mai emberek párkapcsolatai nagy része pl. nem is a szerelemről, hanem a testi vágyról szól, és ráadásul úgy, hogy totál összekeverik a kettőt. Ennyire nem vagyunk tudtában a saját energiáinknak és csak viszek, visznek.... na itt az "eredendő bűn" kedves uraim.....

Persze erre nem megoldás, ha nem szexelünk, ellenkezőleg, az elfojtás, önmegtartóztatás meg hasonló marhaságok csak még rosszabbá teszik a helyzetet. Attól nem leszünk sem okosabbak, sem bölcsebbek, sem nem tanuljuk meg használni az energiáinkat (amit így nem is használunk). Szerintem a megoldás az, hogy a szexet is máshogy kell csinálni...: Figyelemmel, tudatosságra törekedve, odaadást gyakorolva és a saját reakcióinkat értékelve haladni a tudatosodás útján, hogy végül sikerüljön annak a fránya, öreg kígyónak ezt, a legerőteljesebb energiáját is a tudat uralma alá hajtani és rangsorban a helyére tenni. Hogy ne azonosítsuk magunkat a vággyal, a testi vággyal sem. És tudjuk elkülöníteni a többi energiától, pl. a szerelemtől, az érzelmek más formáitól.

Namaszte

Régen, azt hiszem , Popper Péter "Hazugság azt mondani egy impotensnek, hogy íme, megnyílt ön előtt a szent aszkézis lehetősége. Először meg kell gyógyítani, aztán döntse el ő maga,nők karjaiban kíván-e ringatózni, vagy..."

"Amikor találkozunk valakivel, aki nagyon erős, éles tükör számunkra, legyőzhetetlen vonzódást érzünk iránta....A szerelem nagyon erőteljes élmény, és azt jelenti, hogy érezzük, amint az univerzum átáramlik bennünk...A másik személy katalizátorrá válik, amely impulzust ad....amikor szerelmesek leszünk, egy pillanatra pontosan megérezzük a másik ember lelkének szépségét, de nem ismerjük fel, hogy az a mi saját tükrünk.....az igazi románc a fényben él."

Ez már messze vezetett az eredeti témától minket. Mégis, úgy érzem figyelmeztetnem kell téged: amit csinálsz, az nem az, amire gondolsz... ha valóban így éled meg.

A megvilágosodott állapot, nem egy érzelemmentes állapot, és főleg nem pusztán információra "lefordított" állapot.

Sokan esnek ebben a csapdába.

Hogy honnan tudom? Mert én is benne voltam. :)

A szeretet állapota, az egység és a teljesség érzésével párosult egység-állapot egy mélyen empatikus, érző állapot, amiben az érzelmek nem félre vannak téve: ellenkezőleg: ez egy totálisan megengedő állapot, amelyben a bölcsesség és az erő megengedi hogy a dolgok ott legyenek ahol vannak és pontosan olyanok legyenek amilyenek. Ebben a tudatállapotban éppen hogy tökéletesen érzékelünk minden érzelmet, és gondolatot, és rezdülést és rezgést, (beleértve a sajátjainkat is, az egónkkal - tévedéseinkkel együtt) a Napnál világosabban... ezért nevezik tisztának. Csak éppen MÁSHOGY VISZONYULUNK HOZZÁJUK.

A kulcs az, hogy a szemlélő nem azonosul mindezekkel.

A szemlélés egy nagyon is nyitott állapot, a legnyitottabb, az odaadás csúcsa (a jóga öt útja közül az odaadás útja is egy, és pusztán ! ezzel már meg lehet világosodni, aki elég jól tudja művelni - mert nem fél ezt tenni), érző és átérző, de nem húzza le az amit tapasztal mert a saját energetikáján, szemlélésen keresztül az örökkévaló, halhatatlan élet energiamezőhöz csatlakozik.

Vannak akik ezt félreértelmezik, valóban, de az a tapasztalatom, hogy inkább csak akkor, amikor valóban elfelejtünk empatikusak lenni - de akkor nem is ebben az állapotban vagyunk!

Van, amikor egy egy drámát figyelmen kívül kell hagynunk, de általában nem elég a hisztiző gyermekemnél ezt felmérni és nem belemenni a drámába, vagyis nyugodtnak maradni, hanem ebből a nyugodtságból energiát adva, empátiát gyakorolva odafordulni felé, abszolút rákoncentrálni, és odaadó figyelemmel megkérdezi a megfelelő kérdést (pl. szerinted ez most mire jó?). Ha megfelelő energetikával párosul kitaszítja a drámájából egy pillanat alatt. De nem a szavak a fontosak, hanem a tudatállapot.

Sok "spirituális" gyakorlót ismerek, aki a végletekig feldühíti a környezetét azzal, hogy lepattintja a drámákat, mondván, ő nyugodt és tisztán lát, valójában az elért belső biztonságérzetét önző módon használja, lekapcsolódva a környezetéről. Ez még mindig félelmek miatt van, azért, mert valójában nem tudja még kezelni azokat a drámákat, de már legalább ki tud belőlük lépni. Azonban ez még nem a szeretet szintje.

Figyeld meg a "nagyokat". Mindig mosoly van az arcukon, őszinte, szívből jövő, átélt, gyermeki mosoly, és nem lehet érteni, hogy tudnak ennyi embernek figyelmet, energiáét szentelni. Mindenki elégedett körülöttük, aztán amikor távol vannak tőle ismét az otthonukban, hiányzik az energia, mert maguk még nem tudnak rákapcsolódni a kifogyhatatlan forrásra.

Jó pár "gyógyítót" és "spirituálist" ismerek, akik klasszul azt hiszik megvilágosodtak, de képtelenek energiát adni, éppenséggel abból nyerik, hogy az elképzelésük szerinti megvilágosodott szerepét játsszák.

Valójában az elméjük játszik velük.

Bocs, de az utolsó mondatodban a tied is leleplezte magát...:)

"nem rendelem hozzá a szokásos érzelmeket, melyek aztán újabbakat generálnak." Ez elmetevékenység. Igaz, tudatos, és igaz, már egy jobb szint annál, mint amikor még a blokkok automatizmusa működik, és még mielőtt észrevetted már benne is vagy a saját tragédiádban, elborítanak az érzelmek és kész, véged.

De még messze nem szeretet, vagy megvilágosodás. Az nem elmetevékenység. :))

A kulcs az egész maszlaghoz való viszonyulásunk. Egy kényes egyensúly, amiben nem taszítjuk el (elfogadunk) de nem hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk (éberség). És ezt még véletlenül sem az elménkkel csináljuk. Az elme nem ismeri a harmóniát, csak a szélsőségeket. Az arany középút a szív útja, csak az tudja olyan állapotba hozni az elmét, amelyben csatornaként működik, és nem a saját törvényei szerint. Az elme elcsitul, nem dolgozik ilyenkor csak észrevétlen kiszolgálója a történéseknek. (Pl. egy művészeti alkotás létrehozásánál csak úgy repül a kéz, és tökéletes precizitással dolgozik, de minderről az elme nem tud nem tud. Az csak közvetít a tudat és a test között. Amikor az elme elkezd tudatosan "letölteni" meg "rendelni". na akkor blokkolódik le ez a folyamat. Hirtelen megszakad az inspiráció, elcsúszik az ecset a vásznon, átvillan a zongorista agyán: mi is a következő hang? Hogy lehet ezt egyáltalán megjegyezni? És már el is botlott a műben. Mert nem lehet. Elmével abszolút követhetetlen az a technikai bravúr, lelki harmónia és átélés, memória-használat kombinálva az ihletettség elengedő állapotával, amiben egy tehetséges előadás születik. A lényeg nem ott van.

Remélem, nem voltam túl fájdalmas.

(Bár ha nem használod és figyeled az érzelmeidet, inkább "nem rendeled hozzá", akkor valszeg lepattan rólad ez is. Kár, mert a megvilágosodáshoz vezető út nem az, amelyik fájdalommentes. Ellenkezőleg: az az, amely átélt, maximálisan átélt és a figyelem által helyretett. Ez két nagyon különböző út.)

Szerintem inkább gyere ki a barlangodból (A gondolataid szövevényes hálójából) és éld át a világod kívül belül mindenestül. Add át magad neki, aztán hadd szóljon. csak így tud kiderülni, valójában ki vagy.

Bocsánat, a kéretlen írásomért, nem tisztem beleszólni más dolgába és nem is szándékozom folytatni a meglátásom, ha "nem érint" meg téged. (Vagy nincs kedvedre.)

Azért remélem, egy kicsit igen..:)

Namaszte