Ezt novellát másfél éve írtam, gondoltam közzéteszem. Kéretik végig olvasni :)

A Tudós kívánsága

A Tudós már várta a pillanatot. Izgatottsága a tetőfokára hágott, ahogy egyre közelebb és közelebb érezte az eredményt. Ez, a találmány! Nem. Ez, a technológiai csoda! Ez fogja őt elvezetni a megismeréshez. Többet fog tudni, mint amiről bárki valaha álmodni is mert! És most itt van előtte a lehetőség, hogy végre találkozzon vele… csak ő… csak most… végérvényesen!
Feltette berendezést a fejére és beindította. Halk berregés kísérte, mely folyamatosan morajlássá erősödött, majd nevetséges nyávogássá alakult. Végezetül dermedt csöndbe torkollott, mely egy pillanatnyi időre nyugtalanná tette a Tudóst. Végül rájött, hogy minden terv szerint működik, és ez feloldotta a kételyeit.
- Itt vagyok! – Szólt nagy diadallal. Szája mosolyra húzódott. Sejtette, hogy mi következik.
- Tudom – a hang földöntúli volt. Egyszerre volt szeretetteljes és dermesztő, fenséges és megalázkodó - Már vártalak.
- Akkor tudja azt is, hogy miért! – büszkélkedett a Tudós
- Tudom
Ekkor egy kicsit zavarba jött. Valahogy nem így képzelte el. Minden megtervezett előre, de most valahogy torkán akadt a szó. Persze érthető volt, hiszen nem mindenkinek adatik meg egy ilyen lehetőség. Mégis, a szavak nem akaróztak kibújni a torkán, és emiatt most aprónak érezte magát.
- Zavarban vagy. De nincs rá okod – most szigorú, de szerető szülő hangulatában szólt a tudóshoz – Amit elértél, az a legnagyobb felfedezés, amit egy magadfajta tudós életében elérhet.
A Tudós érezte, hogy elpirul. Ez nem pusztán egy bók volt. Ez maga volt a dicséretek netovábbja.
- Hát… ööö… köszönöm - csak ennyit tudott kinyögni. Érezte, hogy verejtékezni kezd a homloka. Egy futtában kezébe akadt mentolos zsebkendővel törülközött meg. Zavarában a gondolataiba mélyedt. Majd végül rájött, hogy úgy viselkedik, mint egy önbizalom hiányos tizenéves, és ez erőt adott neki.
Kihúzta magát.
- Tisztában vagyok vele! – jelentette ki határozottan.
- Akkor térj a lényegre – Szólt a hang egy üzletember stílusában – Azt akarod, hogy megjutalmazzalak. Ezért vagy itt valójában, ez volt a célod.
- Így igaz! – mosolyodott el a Tudós. Nagy levegőt vett, mert kételyei támadtak. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? A válasz nem váratott magára.
- Habár még kételkedsz magadban, tudd meg, tetszett, amit létrehoztál. Szép dolog volt, és ezért megérdemled, hogy kívánhass tőlem valamit!
Ez lett a végszó, amit a Tudós hallani akart. Ösztönösen felnevetett, szívét elégedettség töltötte el. Úgy érezte, végre megragadta az irányítást, és most már semmi sem állhat az útjába.
- Azt kívánom, hogy…- nagy lélegzetvétel következett –… hogy olyan legyek, mint maga… - már áhította, hogy kimondja – Ugyanolyan, mint maga! – hangja erőszakosan csengett – Én is Isten akarok lenni!
Hosszú csend következett. A Tudós nem tudta mire vélni, és a hallgatás lassanként kezdett nyomasztóvá válni. Egy rövid időre összeszorult a gyomra idegességtől.
Majd Isten megszólalt. Hangjában szomorúság és beletörődés hangzott ki.
- Biztos vagy benne? – Kérdezte hosszan és tagoltan. A tudós értetlenül nézett maga elé. Már a kérdezés ténye is megdermesztette, de egyáltalán milyen kérdés ez?
- Hát… persze! Mi mást… kívánhatnék? – felcsillant a szeme – Erre van szükségem! Ez kell!
- Értem – jelentette ki Isten – De tudd meg, én semmiképpen sem ajánlanám neked!
A Tudós felnevetett. Kezdett komikussá válni a helyzet.
- Hát persze, hogy nem! – nevetett – Ezek szerint még maga sem szereti a konkurenciát! De szavát mégis csak tartania kell, hiszen egy Isten nem hazudhat! – szélesen elmosolyodott. Tudta, hogy ez ellen nem lehet érvelni.
- Félreértesz ember…- Isten hangja halk volt és szánalmat sugárzott – Ha valamit ingyen adnék az embernek az az isteni hatalom. Bárki kérhetné. Csak akarnia kellene és megkaphatná. Nem lennél kivétel a sokak közt.
- Hát én akarom! – vette oda diadalittasan a Tudós.
- Legyen.
A Tudós várt. Idegesen dobolt a lábával. Érezte, hogy adrenalin szintje a plafont mardossa az izgalomtól.
- Mikor lesz? – kérdezte türelmetlenül
- Már el is kezdődött…
És ekkor hirtelen a Tudós megérezte. A semmihez sem fogható feltöltődést. Mintha a tudást literszámba öntenék a fejébe. Kecses lassúsággal világosodott meg előtte a tudomány megannyi kiderítetlen rejtélye. Lomha gyorsasággal futottak át az agyán a régmúlt írók művei, a művészet csodái. Számtalan letűnt és élő nép anyanyelve fogant meg az agyában. Hallotta a több ezer mérföldre élő énekesmadarak csiripelését, az óceánok morajlását. Láthatatlan energiák váltak láthatóvá számára. Érezte, amint a szobáját kezdik átjárni a röntgen és ultra-ibolya sugarak. Csodálva szemlélte, amint fejében az anyagok bonyolult szerkezete, szépen, lassan egy kirakós játék primitív szintjére egyszerűsödnek.
- Ez… ez… fantasztikus! – kiáltotta megrészegedve – Minden képzeletet felülmúlóan csodálatos!
Szemei előtt mutatkoztak meg a falak repedéseiben megnyugvó mikrobák apró életritmusai. Megnyíltak előtte a padló koszfoltjainak élettől gazdag mikrofaunái.
Az íróasztalán heverő porcelán rózsára pillantott. Kedves emlékek kötődtek hozzá. Szeretet és odaadás, egy esküvői nászajándék neki és a feleségének. Fényes, üde felszíne jól adta vissza az eredeti növény színezetét: hosszúkás, zöld tövisekkel ékesített szár, mely vérvörös sziromlevelekben végződött. Micsoda egy csodás műalkotás!
De ekkor valami mást is észrevett. Füstös, fekete gyárakat melyekben ezerszámra gyártották le az ehhez hasonló darabokat. Gyárakat, melyek gázaikkal a levegőt betegítették. Kemencék, melyek nem egy halálos baleset követeltek maguknak.
A kedvenc tölgyfa íróasztala, amely mögött élete tudományát létrehozta, most nem volt más, mint halott faanyag. Faanyag, mely egykor fészkelő madaraknak adott otthont. A fészekben védtelen fiókáknak, melyek a kivágott fatörzs alatt lelték halálukat.
Amint látása egye jobban és jobban tökéletesedett, úgy világosodtak ki az árnyalatok, úgy kezdett eltűnni a fényesség. A rózsa élénk színei az újabb és újabb szín-spektrumokkal keveredve lassanként kifakultak. Az egész látott és érzett kép léte; a jó és rossz, a szép és csúf, a teli és az üres, lomha méltósággal veszítette el kontrasztját, és tolódott be az átlagoltság szürkeségébe.
- Mi… micsoda? Ez mi? Mi történik? – kapkodott a Tudós.
- Miért mit vártál? – szólt a lekezelően az Isteni hang – Hatalmat és szépséget? Itt arra nem találsz… csak magányt és ürességet.
- Nem, ezt nem akarom, én nem így gondoltam! – a fogyatkozó emberi tudata veszettül tiltakozott – Csináld vissza! Szüntesd meg!
- Egy Istent? Azt nem áll hatalmamban… - vetette oda neki szomorkásan a választ. A hang egyre csak távolodott, amint a Tudós emberi entitása egyre jobban levált a teremtett világról.
Érezte, hogy a lelke kiszökik a testéből, míg az utóbbi rongybaba módjára esik össze. Lénye, ahogy egyre jobban átlényegült, úgy tűnt előtte a semmibe az általa megismert világegyetem egésze.

Végül ott volt Istenként, a végtelen semmiben, magányosan és mindörökké.