mit értek ez alatt?

"Pontosan az énünkkel,a fecsegő elménkkel ,,takarjuk'' el az igazi lényünket.
Erre kellene ráébrednünk ,és az isteni énünknek helyett adni"

Na látod, pont erről beszélek. Ez a fecsegő elme. Már rá is ébredtél, le is írtad, tudod. De még mindig keresünk, holott olvastunk már annyi mindent, hallottunk már annyi mindent, mégis kell a "kalibrálás", vmi géppel, számolással, vagy elméleti tudással egy könyvből mindegy, kell a bizonyíték, ahelyett, h hagynánk a folyamatot.

Önmagunkba, azaz a hamis énbe bonyolódva kutatunk tovább.

Az élethez csak ennyi kellene: elengedés, elfogadás művészete, miközben csak figyeljük mi zajlik. Erről is mind olvastunk, ki tudja hány blogot teleírtunk már. ÉLD MEG MOST.

Szavakba akarjuk önteni, elmével akarjuk felfogni azt, amit csak meg kellene tapasztalni.

pl.: emlékszel, volt már szó a szeretetről. Egy cukorbeteg ember hozzám fordult, mit jelent ez? Mondom a szeretettel van problémád. Erre vadul magyarázni kezdte, de ő szeret. Persze, szóval, szavakkal, fejjel. De hogyan tudod neki elmondani, mi a valódi szeretet? Nem tudod. Csak annyit tudsz neki adni, h megmutatod, ő hogyan tapasztalja meg: figyelj a szívedre.

Elkezdi érezni az energiát, aztán ha megfogadja a tanácsod, azt is figyeli, hogyan érzi ezt mikor mással beszél. Rájön, mi a különbség. Pedig szóval nem tudtuk átadni neki. És itt a különbség a fecsegő elme: lehet szép vers is akár, magasztos óda a szeretetről, ésszel fel is foghatod, de teljességében nem tudod megtapasztalni, amíg ebben a keretben maradsz.

Egy ideig az ember keres. Igen, a legjobb, ha hall róla, és azt mondja, célom a megvilágosodás. Ehhez sokat kell magáról elhagynia. Sok hamis énképét felszámolnia. Sok önhazugságát feltárnia.

De mi van akkor, ha csak megtanulja, h elfogadja úgy a mindenséget, ahogy van? Elengedi, elfogadja és tényleg el is engedi őket, nem akar benne maradni?

Meg tudjuk-e tenni? Nem, még lázasan kutatunk, hisz TUDNI akarunk. De mit? Hisz tudjuk amit elmével már erről fel lehet fogni. Tapasztalni kellene. Ezért mondom azt, nem lehet cél a megvilágosodás. Mert amíg célként kezeljük, még futni akarunk utána, úgy mintha a célom az lenne, h megértsem, megtanuljam mi a szeretetet valójában.

Tehát egy bizonyos pontig valóban jó pl: az önismeret, de ez is egy keret. Amit kinő az ember. Kell az oldás, az elengedés, az elfogadás. Attól függ, ki hol tart a téves énével mennyire azonosul.

Csak itt az oldalnál maradva: mennyi önhazugságot (téves azonosulásunk) látunk meg mások működésében, fejéhez is vágjuk, csodálkozunk, h nem látja. De vajon mennyi minden van bennünk? Látjuk-e? Illetve, mikor már látjuk is, felismerjük, teszünk-e ellene? Képesek vagyunk-e mindet meglátni, feloldani, elengedni? Egyáltalán, számomra sokszor felmerül a kérdés: foglalkoznom kell-e velük? Hiszen ha bajaimra tekintek, akkor látom, a múlthoz ragaszkodom, csak a saját kezem kapaszkodik, markol beléjük, ahelyett, h elengedném őket nyitott tenyérrel élnék. Illetve, vágyom még meg sem valósult dolgokra, sorolhatnám még. Vagy mikor "boldog" vagyok, azt akarom, tartson örökké, ha nem vagyok boldog, meg menekülnék, mikor lesz már vége? Szintén elmarad a nyitott tenyér művészete. Vagy a legegyszerűbb példa, mikor mosogatok: ott sem vagyok a szellememmel, teljesen máshol járok, le se esik, még ha mást is csinálok. Mert "elgondolkoztam".

Erre célozz a mondás is: a rizsed már rég megfőtt. Ha már elmével megtudtam mindent, de tovább keresek, ahelyett, h hagynám beérni a dolgot, az már másról sem szól, mint mikor a kutya saját farkát kergetve játszik tovább. A csalóka csillogás meg az, mikor azt hisszük, mily sok mindent tudunk ilyen magasztos dolgokról. És csak beszélünk, beszélünk róluk. És még mindig csak keresünk, keresünk :).

Tehát a cél egy távoli dolog, amit el kell érnem. Ne legyen távoli dolog a megvilágosodás. Hiszen valójában: eredendő állapotunk a megvilágosult állapotunk, csak illúzió a hamis én, miközben azt hisszük azok vagyunk. Önmagunkba gabalyodtunk. :)