A tanár szerepe
Bölcs szellemi tanítóm üzenetét tolmácsolom nektek, fogadjátok be szeretettel:
A tanár szerepe
Az apa, az anya és a tanár azok, akik elsősorban feleősek az ország jövőjéért . A három közül a tanár szerepe a legfontosabb, legmeghatározóbb,őt külön képezték és választották erre a hivatásra, önszándékából lett tanár, s ezért panasz nélkül, a lehető legjobban kell elllátnia feladatát. A gyerekek, a szülők,a közösség bíznak benne és ezt a bizalmat becsületes munkával kell viszonoznia. Lehet, hogy a tanító javadalma szerény és az Oktatási tárca ezzel mitsem törődik de alkotómunkája, amit csendben végez , megelégedéssel tölti el. A tanító ne szitkozódjék a tanítványaival, akárhogy provokálják is. Inkább mindíg gondolatban áldja meg őket szeretettel.
Ha káromkodik, mint egy faragatlan ember ,ő is arra a szinvonalra süllyed. Figyelje önmagát, hogy van-e olyan tuajdonsága, amit ha a tanulók utánoznak, káros lehet a számukra. Ő is tartsa következetesen magát ahhoz, amit mond,különben kétszínűségre, hazugságra tanítja a gyerekeket,s magatartásával arra bátorítja őket,hogy mindent szabad, csak rajta ne kapják őket. A szellemi gyengeség és a gyávaság az ,ami az álszentséget táplálja. Ha megvan a bátorságod, hogy szembenézz a következményekkel, sohasem fogsz hamisan beszélni, hazudni. A tanár ne próbálkozzon a tanulókban félelmet keltve uralkodni, tekintélyre törekedni, mert ennek a tanulókra nézve veszélyes következményei vannak. Inkább járja a szeretet útját. A tanárok maguk is fohászkodjanak, meditáljanak,ezeken át megkapják azt a belső nyugalmat , amire nagy szükségük van.
Teremtsék meg az egy szerű élet és a magasszintű gondolkodás légkörét, mert a tanulók tudat alatt példaképnek tekintik és utánozzák őket. Adják át az új nemzedéknek a lelki fejlődés módszereinek kincseit, melyeket az elmúlt nemzedékek összegyűjtöttek.
Ha keserű magot vetünk, nem arathatunk édeset.
Még a mai túlzsúfolt tanrend korlátai mellett is van lehetőség az értékes tanításra annak dacára,hogy kitiltottuk az iskoláinkból a jellem nevelését, több más alapvető katalizátorral eggyütt.
Kérdem én, hogy ki , vagy mi akadályozza meg abban bármelyik pedagógust, hogy korábbi tudását, gyakorlatát kiegészítse, egésszé tegye a jellem nevelésével, példamutatásával és önzetlen szeretetével?!
Korábbi, saját tapasztalatomból is megerősítem, még az állami oktatás perifériájára szorított gyermekek esetében is ragyogóan müködött e szeretetre épülő nevelés.
Sokat láttam és tanúltam az indiai árva ház gyermekeitől,a tanároktól, mert többször napokra is beültem nebulónak és mondhatom katartikus élmény volt, egyben megható is. Most, mikor e sorokat írom, könnycsepp gördül le szemem sarkaiból, az együttérzés és boldogság egyvelegekén
Hozzászólások
4 hozzászólás"Az apa, az anya és a tanár azok, akik elsősorban feleősek az ország jövőjéért . A három közül a tanár szerepe a legfontosabb, legmeghatározóbb,őt külön képezték és választották erre a hivatásra, önszándékából lett tanár, s ezért panasz nélkül, a lehető legjobban kell elllátnia feladatát."
Ebben az első pár sorban elmondtad az egész sztorit, csak burkoltan, és észre sem vetted, hogy tudat alatt nagyobb igazságot írtál, mint tudatosan :D Az "önszándékából lett tanár" arra enged következtetni, hogy az apa, meg az anya ettől különbözik, tehát ők nem önszántukból lettek apák/anyák.
Na ez egy gond!
Hogy ez szerintem nagyon is így van. A szülők többsége baromira nem önszántából lett szülő, csak hogy megfeleljen az ő szüleinek, a társadalomnak, még rosszabb esetben a segély a cél, esetleg véletlenül lesz gyerek. Én úgy fogantam, hogy apukám be volt rugva... Öcsémnél is... Ezt például nem volt túl kellemes megtudnom, hogy pusztán a véletlen műve, hogy lettem. (Persze most már tudom, hogy nincs semmi véletlen :))
Szóval az első gond sokkal inkább ez, amit nem is írtál le, csak a sorok közé bújt, hogy a szülők abszolút nincsenek felkészülve arra, hogy szülők legyenek. (Egy másik blogot megérne szerintem a "Milyen lehet két kiteljesedett, tudatos szülő gyermekének lenni?" Kevesen tudnának tapasztalatból írni a témáról...)
Szóval, hogy a szülők nagy része már nem úgy szülő, hogy két ember szereti egymást, és elhatározzák, hogy teremtenek egy új életet, mert érzik, megérettek a feladatra, hanem egyszer csak hopp szülők lesznek, aztán akkor "háá mosmáá mindegy" alapon kényszerből felnevelnek egy gyereket. Miközben még önmaguk sem tudják, mi az élet, már egy újat hoznak létre.
Én erre szabályt hoznék komolyan. Nem tudom, hogy lehetne kivitelezhető, de nem népesednénk túl a bolygón, és sokkal békésebb világban élnénk, ha két szülő csak akkor vállalná fel a gyermeknevelés felelősségét (mert van neki hatalmas), ha ők maguk már tudnak élni, tudják mi az, hogy élet, és nem a nemlétező problémák szüntelen megszüntetésére alapul a gyereknevelésük, hanem a gyermekben létező lehetőségek kibontakoztatására. Építésre, és nem elfojtásra tanítják a gyereket. Nem "ezt ne csináld, azt csináld" alapon, hanem "nézd, ha ezt így csinálod, akkor ez törénik, ha úgy, akkor az, most pedig a Te döntésed, hogy mit teszel, mit szeretnél megtanulni, megtapasztalni, aztán később megtanulod a másik oldalát is". Illene már egy olyan kort elérnünk, ahol a gyermeket ugyanolyan egyéniségként kezelik a szülők, mint amilyen egyéniségek ők, és mindenki, és ne csak elvárásokat mutassanak a gyermek felé, hanem hagyják szárnyra kapni, és kiteljesedni.
Mindamellett, amit a fogantatásomról írtam, az én szüleim azt hiszem a számomra legtökéletesebbek, és nekem most csorrant ki a könnycsatornámból valami, mert szembesültem vele, hogy a többséghez képest engem olyannyira nem korlátoztak szüleim, hogy rengeteg köszönettel tartozom nekik. Igaz, nem voltak ránk felkészülve, és a hazásságuk egy szörnyű házasság, meg nevelni se nagyon neveltek, mert mindig a gondokkal, meg egymás szapulásával voltak elfoglalva, de így az élet nevelt minket öcsémmel, és annyi mindent láttunk az emberi szemelyiségtipusok palettájáról, hogy valószínűleg ennek köszönhető, hogy azzá váltunk, akikké. Sosem voltam szülői terrorban, nem voltak "csináld meg a leckédet, mert szétcsaplak" meg hasonló korlátok. Persze elhangzott, hogy csináljam a leckémet, de olyankor azt mondtam csinálom, és nem csináltam. :) Aztán másnap az órán éghetett a pofám az ösztály előtt, és megtanultam, hogy mi a következménye. Aztán onnantól az én döntésem volt, hogy vállalom-e az égés felelősségét, vagy nem. Többnyire vállaltam, és ugyanúgy nem csináltam leckét :D Aztán így megtanultam, hogy lehet úgy csinálni mintha égnél, közben pedig belül nevetni az egészen.:D Tudtam az anyagot, de engem ne kötlezzenek arra, hogy a szabadidőmben is leckét írjak, amikor a napom felét elveszik az iskolában :D Így érettségiztem le mindenből négyesre... 5 év alatt (nyelvi előkészítő, nem buktam:)) egyetlen egy tankönyvemet se nyitottam ki. Halálosan komolyan mondom. Olvastam azt, amit én akartam, tankönyv soha nem volt köztük.
És itt elértünk végre a blog témájához is, hogy oktatás. Amúgy ez szerintem egy tök jó téma :)
Szóval a tanár szerepe... Szerintem egy tanárnak legalább annyira az lenne a szerepe egy gyermek, majd egy kamasz, végül egy fiatal életében (a felnőttképzéseket már nem sorolnám ide), hogy az egyéneket megtanítsák, felkészítsék az életre. Az élet sokszínűségére, az élet szépségére, és az élet árnyoldalaira is egyaránt. És minden tantárgyat tanítson egy szintén tapasztalt, az életet ismerő tanár. A mostani tanárok nagy része már 40 éve is tanár volt, de nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, mint a diákok. (Csak nézzük meg a West Balkános esetet, tizenévesen szemtanui lehetnek a fiatalok három lány megkéselt, és szó szerint halálba tiport hullájának egy szórakozóhelyen...)
A mostani tanárok nagy része önbizalom hiányos, kisebbségi komplexusos, életunt ember, aki azért megy tanárnak, mert ott azt gondolja, hogy majd teljesül az akarata végre. Egyszerűen nem tudják felkelteni a diák érdeklődését, mert fogalmuk sincs hogy kell (azt se tudják, hogy a saját érdeklődésüket mi kelti még fel). Semmi szabadságot nem kap a diák, csak a követeléseket, meg a "súlyos következményeket". Esküszöm mindig megírtam volna a házimat, ha mondjuk szerepel az órarendben csak heti egyszer két szabadfoglalkozás óra.
Beszélgethetnek a diákok, közben körbejár a tanár, ő is beszélget velük, ismerkednek, aki rajzolni szeret, rajzol, aki olvasni, olvas, stbstb. Vagy ez nagyon lehetetlen?
Minden héten más tanár tartaná az órát a diákok tanárai közül, hogy egy tanárból a diák se csak azt lássa, hogy az magolt anyagot motyog, aztán osztogatja az egyest, ha nem tudjuk, hanem lássuk emberként is. Amikor nincs az oktatási törvények közé szorítva, hanem ő is azt az arcát mutathatja, amilyen éppen az aktuális. Nem az előírt, monoton tantervhez kölcsönösen párosolú monoton előadásmódot, hanem azt, aki valójában. És a tanár is lássa a diákoknak ezt az oldalát, hogy milyen amikor ők nincsenek korlátok közé szorítva, és nem azt látja belőlük, amikor dacból már csak azért se fogadnak szót, hanem szabadok. Hagyja őket megnyílni, lássa bennük az egyéniséget, és akkor utána a tanóra keretein belül is száz százalék, hogy jobban szót értenének, ha mindenki tudná, hogy kihez hogy lehet viszonyulni, ki miben jó, ki miben nem. Egyszerűen nem lehet mindenkitől ugyanazt elvárni. Itt a hiba az oktatással. Megtanítja, hogy hogyan illeszkedjünk bele droidként a társadalom mókukerekébe, de a valódi életről senki semmit nem tud. Mert a tanárok nagy része tanár, és nem tanító. Ugye az se mindegy, hogy futár, vagy futó... A futár munkát végez kötelességből, a futónak a futás az erőssége, abban teljesedik ki, ezért fut, és így futó lesz (most nem a szintén megkövetelt versenyszerű futásra gondolok, mert a versenyszerű sportnak is vannak már olyan követelményei, amik nem feltétlenül a fejlődésért vannak. Nekem 8 év versenyszintű kosárlabdázástól szétment a térdem). Szóval én még abban sem vagyok biztos, hogy a tanárok önszándékukból mennek tanárnak. Nekem összesen kb 10 tanítóm volt a tanáraim között, akikkel a 14 év iskolatapasztalatom alatt találkoztam, és ez szerintem érdekes arány...
Na de most hirtelen ennyi, elfogytak a szavak :D
Hát Spiri,Te mindig a szívemből szólsz:)
A mai napig is hálával tölt el,hogy még olyan szerencsében volt részem anno,hogy majd minden tanárom ilyen volt,mint akiket példának hozol fel.Mondhatnám polihisztorok.A tananyag csak a váza volt a dolgoknak,és amit ők ráépítettek,az egy stabil alap volt,hogy az ember biztonsággal/széles látókörrel/ elinduljon az életbe.
Amit a szülőkről írsz,azzal is egyetértenék,bár ha az általad javasolt kritériumnak kéne megfelelniük,azt hiszem kipusztulna az emberiség:)))
Viszont igenis,hogy már az óvodától kezdve ,végig az oktatásban bizony fel kéne készíteni a gyerekeket
az életre,az önismeretre ,egymás megismerésére.
Ez főleg azóta lenne aktuális,amióta a szülők a család létfenntartásával vannak lekötve/ pénzkeresés/,és
ezekre a feladatokra vajmi kevés ,vagy semmi idejük sincs.
Annál is inkább,mert a fiatal szülök ezt már nem is kaphatták meg mintaként,fenti okok miatt.
Úgyhogy kardinális kérdésre tapintottál megint:)
"A TANÁR SZEREPE" c. blogbejegyzésem hozzászólást köszönöm és elemezve azt a konzekvenciát vontam le a tartalomból, hogy bár többnyire egyetértesz az általam tolmácsolt irányelvekkel, gyakorlati alkalmazását kérdőjelezik " a hogyan valósíthatnánk meg mindezt " itt és most Közép-Európában?!
Nos valóban egy űrt hagyott a kérdés maga mögött, ezért úgy gondoltam helyesnek, hogy Sai Baba életfilozófiájára és Rita Bruce élettapasztalataira épülő könyv néhány fejezetét tömöritett formában bemutassam nektek, Tanítóm, Mesterem spiri útmutatásaival , hisz igen sokunkat érint ilyen vagy olyan vonatkozásban.
Két alap kérdés a motívációja a téma körüli vizsgálódásnak:
"- Hol van az a bölcsesség,amely elveszett a tudásban?
- Hol van az a tudás, amely elveszett az információban?" (Rita Bruce:Sathya Sai szülői gondviselés-továbbiakban: szerző)
A Televiziós csatornák és az internet világhálója gigantikus tudás és információ halmazt bocsájtott -válogatatlanul- az emberiség minden korosztályának rendelkezésére, megnyitva a figyelem és figyelemelterelés távlatait.( Erről korábban a Szuggesztió c. fórumcikkeimben részletesen beszámoltam, pl.-a tv ,Internet megöli a képzeletet, tompává, vakká teszi azt aki függővé válik hatása alatt, a giga infótól káosz lesz elménkben és a fantázia csíráját is kiöli belőlünk alattomosan.)
Mielőtt a tanár,gyermek, szülő szerepét, harmonikus kapcsolatát és ennek a folyamatnak gyakorlati lépéseit taglalnám, SAI BABA örökérvényü szavait idézem: "a gyermekek nem hozzátok jönnek, hanem általatok" (szerzö idézete Sai Babától)
Minden gyermek aki megszületik a földön, ezt az üzenetet hozza Istentől: " Ő még nem csalódott az emberekben. Még reménykedik:" (szerző idézete Sai Babától)
Szülőnek lenni nem csak azt jelenti, hogy életet adunk egy gyermeknek és gondoskodunk fizikai igényeiről, hanem azt is hogy tápláljuk elméjét és lelkét. Földi utazásunk néhány állomása sokféle szülői gondoskodást igényel: a fizikai szülőkét, a tanárét, az idősebbekét, a szellemi taníóét és végül de nem utolsó sorban Isten gondoskodását.
Szülőnek lenni a legcsodálatosabb , ám legnehezebb feladat. Minden szülőnek tudatosítania kell magában, hogy ő csupán gyermeke gondviselője, (és nem tulajdonosa) . Azért fogantatott néki a gyermek, hogy szellemileg, fizikailag táplálja mindaddig, míg az felnőve a társadalmat és Istent fogja szolgálni, hogy mindezeken keresztül felismerhesse saját Isteni természetét.
Minden szülőnek emlékeznie kell erre a számára adatott kötelességre és szeretettel, ragaszkodástól mentesen kell teljesítenie azt. Ez a nöstény sas példájával ilusztrálható.
A sas mama egy magas hegy sziklaszirtjére rakja fészkét,ahol fiókái kikelnek és felnőnek. Anyjuk nagy szeretettel gondozza őket, míg egy napon a szikla széléhez vezeti kicsinyeit, és meglöki őket. Ez a lökés repülésre készteti a sasfiókákat és rákényszeríti őket, hogy felnőve égi magasságokban szárnyaljanak, messzi tájakra repülve felfedezzék a világmindenség szépségét, annak árnyoldalával együtt.
Igen jól kapcsolódik a "nyitott tenyérrel szeretni c. korábbi cikk ehhez a példázathoz.
Fontos figyelembe vennünk, hogy a ragaszkodás és a tulzott engedékenység sohasaem teszi képessé a gyermeket arra, hogy jó döntéseket hozó felnőtté váljon. Törekedjünk az egyensúlyra minden tekintetben.
A szülővé válás története akkor kezdődik el, amikor a gyermek világra jön, és csak azután ér véget, amikor felnőttként az emberiséget szolgálja, képessé válik adni és megbocsájtani, szeretetet adni és kapni, örömöt adni és boldognak lenni, szolgálni és gondoskodni. Mindezek átadása minden szülő számára kötelező érvényű, független attól, hogy rendelkezett e korábban ezekkel a tapasztalatokkal, vagy sem. Az a szülő, mely esetleg nem képes megfelelni az emberi jellem alapját alkotó elemek átadásának feltételeinek, annak más, erre alkalmas forrásból kell megteremteni a szükséges feltételeket, vagyis törekednie szükséges, hogy kiegészítse mindazt amivel esetleg nem rendelkezik.
Csakis így lehetséges megtörni a régmult helytelen rögzült mintáinak öröklődését az új generáció számára, ugyanakkor a generációk pozitív tapasztalatát tovább adni.
Szülőnek lenni azt is jelenti, hogy segítünk gyermekünknek abban, hogy tudatára ébredjen Isteni szüleinek, akik ezt a csodálatos világegyetemet teremtették és felismerje, hogy minden teremtett lény és élőlény az Isteni szülők teremtménye. Minden teremtett lénynek joga van ahhoz, hogy boldogan éljen, ebben az Isteni világban. Minden lénynek segítenie kell a másikat abban,hogy megértse élete célját és törekedjen az egyetlen Teremtő megismerésére.
Ismét Sai Baba szavaival göngyölítem tovább e gondolatok fonalát:
" a változó értékek erős szele és ezek külső elemei fáradhatatlanul elnyűtték és széttépték a harmonikus családi élet szerkezetét és ezt helyre kell állítanunk. Otthonunk átformálása sok munkát igényel: először az elhasználódott és elgyengült struktúrát kell eltávolítanunk, majd egy új, erősebb létesítményt kell a helyére tennünk. Sai Baba Isteni útmutatása segít hogyan haladjunk a gyakorlati megvalósításában."
Jelenkori tanulmányok arról számolnak be, hogy a kora gyermekkori években nagy és jelentősen pozitív hatással van a gyermekek agyi fejlődésére ha az anyák otthon maradva szeretettel gondozzák őket. (Tudom kevés magyar anya teheti ezt meg gondtalanul.- Medve)
Tudományos felmérések is alátámasztják, hogy a gyermekek életében vannak speciális fejlődési ciklusok, amikor az általánosnál jóval befogadóbbak egy spontán modosult tudatállapot révén egy-egy külső ingerre, információra. Ezekben a speciális ciklusokban az első "élményük " meghatározó lesz számukra, mintegy mélyebben vésődik agykérgük "merevlemezére" az infó, azonban korántsem mindegy, hogy milyen infó és milyen érzelmi töltés társításával! Ezek az időszakok kritikusak gyermekeink számára arra vonatkozóan, hogy bizonyos képességeket elsajátítsanak.
E bevezető szavak olvasása közben is kiderül, hogy bizony már a kezdet kezdetén szerencsés tudatosan odafigyelnünk a nevelésre vonatkozó döntéseinkre.
-A ragaszkodásról:
„Az én férjem, az én feleségem, az én gyermekem, stb. de ki az az Én? – kérdezi Sai Baba. Milyen egyszerű birtokolni, akárcsak gondolatban is! Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik, meglátjuk gyermekünk teremtett lényét, elfelejtjük, hogy Ő Isten gyermeke és megjelenik a ragaszkodás. Elkezdődik a kire ütött ez a gyerek? Ó! A szemei az apjáé, a szája az anyjáé a haja meg a nagymamáé. Nagyszerű érzés látni a „mi” gyermekünket és nyomban elkezdjük imádni a MI teremtményünket. Persze egy csecsemő látványa önmagában is képes varázslatos hatást kiváltani. Sok anya gyakran büszkeséggel telve érzi is ezt, ennek jegyében, ahogy telnek a napok, hónapok, évek, úgy nő a ragaszkodás is. Figyeljünk arra, hogy semmiképpen sem a ragaszkodás energiája motiválja döntéseinket a nevelés kapcsán, mert ha belefeledkezünk a birtoklás érzésébe, szem elől téveszthetjük azt a célt, amit a gyermek nevelése ad nekünk.
A szülőkben tudatosodjon, hogy a sors arra jelölte ki őket, hogy gondozzák a hozzájuk érkező kis lelkeket, mint ahogyan a kertész gondozza a fákat a Mester kertjében.
Melyik szülő ne érezte volna már, hogy a jellem nevelésével, csiszolgatásával pillanatnyilag fájdalmat okoz gyermekének, melyet a ragaszkodás tesz nehezebben elviselhetővé számára de szükséges a beavatkozás, akár a sebészé, aki szintén fájdalmas sebeket ejt testünkön, de a gyógyulásunkért teszi!
Talán akad olyan szülő is aki eljátszott a gondolattal, hogy inkább lenne gyermeke barátja, mint szülője, mert hálásabb ez a szerep. Kellemesebb és gyakran könnyebb gyermekünk barátaivá válni, mert szeretni fognak minket ha a barátaikká válunk. Igen, szülőnek lenni sokkal nehezebb. Gyermekeink esetenként nem szeretnek minket, ha megmondjuk nekik, mit csinálhatnak és mit nem. Érthető, hisz mi sem szeretjük ha megmondják mások mit hogyan tegyünk. Ám a kettőt nem keverhetjük össze, mert a gyermekekre vonatkozó szabályok határozottan eltérőek! Nekik koruknál, tapasztalatlanságuknál fogva szükségük van arra, hogy meghatározzák számukra mit hogyan tegyenek, mert jelenleg mi vagyunk a lelkiismeretük helyettük. Az övék még nem fejlödött ki. Ennek a szabálynak az elfogadását a gyermekek részéről szeretetteljesen, tanmesékkel, vagy más erre alkalmas eszközökkel szerencsés megvalósítani.
Gyermekeink arra vágynak, hogy viseljük gondjukat, elégítsük ki igényeiket, sőt ma már azt is szeretnék, ha minden kívánságukat teljesítenénk. (A médiáknak köszönhetően igen nagy a csábítás).
A kívánságok teljesítését szívesen fogadják, azonban ha helyreigazítjuk őket valamiben, azt a legkevésbé sem veszik szívesen, sőt esetenként elfogadhatatlannak tartják. Arra vágynak, hogy kényeztessük, babusgasuk őket, hogy a saját útjukat járhassák, ne mondjuk meg nekik szülőként, hogy mit csináljanak. Így felmerül a kérdés: ki irányít kit? Akár nap mint nap találkozhatunk ezzel a helyzettel és többnyire engedékennyé válunk a gyermeki alürök hatásától, gyakran a konfliktus elkerülése miatt. Ezt a "gyengeséget" mely a konfliktushelyzet felvállalásának hiányából, illetve kezeletlenségéből fakad, a gyermek azonnal saját poziciójának erősítésére használja fel és ha azt tapasztalja, hogy beválik, alkalmazni fogja.
Rendkívül jó az éleslátásod spiri értelemben is, hisz egy időben olvastál a sorokban, sorok között. Megérintett őszinte vallomásod, mellyel elemezted korábbi élethelyzeted. Nyíltan felvállalom én is sorsomat, nincs mit szégyenkeznem, pedig engem is legszívesebben kitaposott volna apám, még embrió koromban. Anyám vidéki rokonokhoz menekülve hordott ki méhében és bár 7 hónapra császárral születtem, egészségesen felcseperedtem. Mindez rányomta bélyegét életemre. Az állandósult szülői konfliktusok elől a sportba menekültem, hegymászás, sziklamászás, barlangkutatás, gleccser síelés, ejtőernyőzés. Észrevetted? Miért nem a sakkozásba, bélyeg vagy szalvéta gyűjtésbe?! Mert tudatosan kerestem a veszélyeket, a kihívásokat, mert akkor úgy éreztem: nincs semmi veszteni valóm! Ez akár veszélyes is lehetne a társadalmi szabályok, értékrendek betartására, hisz azt sugallja: „nem érdekelnek a lehetséges következmények”.
Rejtő regénybe illő gyermekkorom volt és később is jellemző volt rám az extrém helyzetek megélése. Mára úgy összegezném: mertem élni.
Nekem szükséges volt egy érzelmi, anyagi mélypont, el kellett jutnom a gödör aljáig, hogy rádöbbenjek: nem mehet ez így tovább!
Le kellett ásnom a gyökerekig, az oldatlan, a szőnyeg alá söpört feladatok elmzésével és elég bátornak éreztem magam, hogy segítséget kérjek, Istentől, emberektől egyaránt. Hitemmel és főként intuitív segítséggel röpke 2 hónap alatt giga traumából épültem fel, ez adott erőt a folytatáshoz. Életregényt kéne írnom de nem kenyerem a teregetés.