Sziasztok!

Nagyon friss élményem szeretném megosztani veletek és kíváncsian várom a reakciókat. Úgy érzem, segítene most a továbblépésben és talán köztetek is van, aki hasonló blokkal küzd.

A mai napon egy beszélgetés hozzásegített a tapasztalathoz és a felismeréshez, hogy borzasztó indulatok indukálódnak bennem, ha valakinek más a véleménye vagy az érzése velem kapcsolatban, mint ami nekem. Ha meg akar győzni netán, vagy rám erőszakolni az ő megoldását, akkor pedig egyenesen gyilkos reakcióim vannak.

Ez olyan hihetetlen felismerés a számomra, hogy sírhatnékom van most is, pedig ha belegondolok, számos vonatkozását és családi eredetét (apám is hasonlóan indulatos személyiség) már felfedeztem és igyekeztem megtanulni bánni vele, feloldani. És milyen sokszor próbáltak ezzel szembesíteni mások! Úristen, ha belegondolok, szégyellem magam, hogy nem láttam....:(

Mégis elrémülök, ha a mai napra gondolok, mert valahogy most tükörben láttam magam és megértettem, hogy részben ez volt az, amivel gyilkoltam magam és ez által másokat is lelkileg a környezetemben. :(

Már sejtem, hogy ennek simán lehetnek olyan okai az életemben, minthogy a születéskor majdnem meghaltam, a szülőcsatornába beszorultam, és hosszú kínlódás után szabadított meg egy orvos (aki egyébként abszolút felelőtlenül hagyta anyám meg engem egy fél napon át szenvedni, mert álmos volt és ráért reggel bemenni a kórházba), aztán a műtőasztalon valószínűleg újjáélesztettek (ez egy mediben derült ki), családállításon meg kiderült h még a nagyapám "nincs jogod élni" karmáját is cipeltem. (Meg még ki tudja hány élet-ellenes családi hagyatékot.)

Azt hiszem alapban úgy áll össze a tudatalatti reakció, hogy az életerőm elfojtódott egy vagy több szituban, sőt, "meg is öltek" (legalábbis egy csecsemő ezt így éli meg kiszolgáltatottan), aztán ez ismétlődött egész életemben. A kiszolgáltatottság, az elfojtott életerőből származó indulatok pszichésen, testi betegség fizikai szinten, és ez csak tornyosult, tornyosult...

Apám alapban nem is akart, ő is elvetett gyerek volt szegény, és bepánikolt, amikor anyám terhes lett, egész életében ezeket a tudatalatti gyilkos reakciókat élte és élette velünk. Én már egy olyan májjal születtem, ami eleve ellehetetleníti az életet, hogy biztos ami biztos el legyen fojtva, csak ne kelljen élni.

Szóval hogy is van ez? És ne az előző életekkel gyertek légyszi, én már rég tudom, hogy minden itt gyökerezik, még amit hoztunk, az is, és megoldható itt. Minden, ami történt velünk a fogantatásunk pillanatától történt, onnantól élünk, és hat ránk a környezetünk. Ami előtte volt, az nem érdekes. (De az is lehet, hogy ez csak arról szól hogy abban hiszek, ezt a dolgot meg tudom oldani ebben a mátrixban és nem kell hozzá a spiri izé. De ezt biztosan tudom.)

Szóval az egyik kulcsom az, hogy alkalmassá kellett tennem magam arra, hogy felismerjem és a saját éltemet éljem, elválasztva mások reakcióitól, és döntéseket hozni végre, úgy ahogy én érzem, és nem úgy ahogy mások. És egyáltalán megtanulni érzékelni, hogy ÉN MIT IS ÉRZEK egy adott szituban. Ez hihetetlen nehéz volt (persze van, akinek az alapban adott, az most kiröhög), és mire végre eljutok ide, jön az egész rohadt világ (bocsánat -ennyit az indultaimról), és elkezdi mondani: de nem úgy van az, nem jól érzed! Jobb neked így, hidd el, meg úgy... meg a bűntudat keltéssel, meg a megfélemlítéssel még jól aláhúzzák az egészet. Hogy újra eltérítsenek önmagamtól. Mire jó ez??

Az egyik oldalon el kellett jutnom oda, hogy végre elfogadjam a változás lehetőségét, hogy jó lehet nekem a szervcsere (ahova egyébként sokan soha nem jutnak el, ami nem jó, főleg, ha megtörténik a szervcsere közben), és eközben a világ másik fele meg különböző módokon félt és nem hisz benne,, abban, hogy tudok dönteni, épp úgy mint bárki más, és hogy nekem is az a legjobb, ahogy én döntök, mert abból tudok erőt meríteni, nem máséból. Nem azt mondom, hogy én több vagyok, vagy mi, (tudom, mindenkinek a maga feladata az ő erejéhez mért feladat) de tényleg elég gigantikus erőkkel, meg feladatokkal küzdök (azért egy szervcsere nem semmi), miért nem tudnak már békén hagyni, és örülni, hogy végre jutok magammal valamire?!

Végre már hiszek önmagam erejében, abban, hogy nekem kell döntenem, az alapján, amit én érzek, bármi is legyen az. És végre elkezdtem gyakorolni is, erre megint jönnek az elbizonytalanító hadműveletekkel, a lesöpréssel, az agresszióval, az irigységgel, a "majd én megmondom neked mi a jó"- val, az "én jobbal tudom te milyen vagy"- gyal, a "te úgysem tudsz megküzdeni ezzel"-lel, a "szerintem neked nem ez a megoldás lesz jó"-val. Miközben egyikük sem lát engem és azt, amivel küzdök. (ráadásul. Ez még az orvosomról is kiderült..:( Ettől persze nem szeretem kevésbé, boldog vagyok, hogy végre megáldott a sors egy rendes emberrel az ő képében, de hogy ő sem látja át ezt a szitut - azt amiben valójában kezel, és engem benne - hát az elkeserítő.)

És ez annyira feldühít, úgy érzem, mintha szánt szándékkal el akarnának tiporni, elvenni az erőmet, a hitemet, a döntési képességem és a jogom kivenni a kezemből, mintha úgy gondolnák, nekem valójában nincsen is jogom itt létezni, mit képzelek én, hogy a kezembe akarom venni a sorom, és nem a sémáik szerint cselekszem??

Igen, azt hiszem végtelenül haragszom a világra, amiért okoskodik, ítélkezik feleltettem, erővel, erőszakkal, törvényekkel, meggyőzéssel, bűntudat-keltéssel, "szakmai véleménynyilvánítással", és el akarja venni a kezemből, el a lelkemtől annak a jogát, hogy úgy tehessek ahogy érzek.

Miközben ez valószínűleg illúzió, de egy elég erős illúzió. Ilyenkor úgy érzem, küzdenek kell, küzdenem az életemért, a puszta létezésemért, hogy azt érzhessem amit érzek, és úgy tehessek, ahogy érzek. Meg gondolhassak is. Hogy elmondhassam, és megértésre, vagy meghallgatásra, tiszteletteljes párbeszédre, partneri viszonyulásra találjak az emberekben, legyenek azok orvosok, szülők, barátok, vagy mások.

Mert azt gondolom, ilyennek kellene lennünk, én is ebben hiszek és igyekszek ilyen lenni mert tapasztalom, valahányszor ilyen tudok lenni, az jó nekem és másoknak is. Segít megoldani a dolgaimat és segít másoknak megoldani a dolgukat. És végtelenül magányosnak és elesettnek érzem magam, amikor kiderül, hogy a világ valójában nem ilyen. csak ritkán.

Igen haragszom, elmondhatatlanul haragszom, mert nem akarok küzdeni az életért. Mert azt hiszem élni és létezni jó, alapvetően így van és nem máshogy. És ha én így érzem, a zsigereimben, ezt az alapvető, felszabadító és megvilágosító érzést, amiből minden élet ered, az igazságot, amiből töltekezhetünk, hogy jó lenni, és elfogadni, ha elfogadom, miért nem tudja elfogadni más is? Miért nem segít ahelyett, hogy torlaszokat állít még elém... érzésekkel, szavakkal, haraggal, erőszakkal, kényszerrel, büntetéssel, ha nem teszem azt, amit ő gondol? Istenem, senkinek sem kellene küzdenie hogy jól legyen és járhassa az útját, hogy élhessen és egészséges lehessen. Hogy dönthessen és tanulhasson. Ez az élet, könyörgöm....

Ezek költői kérdések, tudom. Nem is kell a válasz. valójában már megvan.

Mégis, miért zavar ez engem ennyire. Annyira elementárisan dől ez belőlem, annyira mélyről annyira ösztönösen jön, félek, nem tudom irányítani a szokásos technikákkal.

Mi ez az erő? Miből lett haraggá?

A máj az élet és a harag helye, tudom.

Csak fogadjam el, hogy úgy van jól, ahogy érzem, és legyek bátor végre? és vállaljam be amit érzek, még ha az egész világ is negatívan reagál? (Ki így, ki úgy.) Az majd feloldja az küzdelmet, és a rengeteg energiát, amit az elvesz? Az elfojtás maradékát? A haragot?

Hogy lehet békésen járni az utad, hogy lehet rendületlenül hinni magadban, az érzéseidben, a megérzéseidben, az intelligenciádban, az erődben, a szívedben, hogy meg tudod oldani, hogy soha többé nem bizonytalaníthassanak el? Hogy ne kelljen ezt a szörnyű, gyilkos haragot éreznem, azt éreznem, hogy megfulladok, ha nem küzdök? Hogy agyonnyomnak, ha nem kapálózok?

Miért bánt ennyire, hogy nem látnak?

Annyira megértem a szerencsétleneket. valójában mindenkit, aki szenved. Mert ő sem látja magát, és őt sem látják. nagyon nehéz belátni, hogy segítségre van szükségünk, és nagyon nehéz elfogadni, és elfogadni azt is, hogy magunk állhatunk talpra - a segítség segítség marad, még ha olykor nélkülözhetetlen is. A szerencsétlenek csak abban a különböznek a többitől, hogy ők még nem tudják ezt. Én tudom, mert én kiléptem ebből az állapotból. és a többiek, akik még nem járták meg a poklaikat, megítélik őket. Ez olyan bánatot, elkeseredést és dühöt indukál bennem hogy iszonyú. Olyan nagyon, nagyon igazságtalan, sőt kegyetlen dolog ez. Kegyetlenek, végtelenül kegyetlenek az emberek egymással. És önmagukkal. Istenem, hogy lehet ezt feloldani?

Miért esik nekem ennyire rosszul, amikor azzal szembesülök, hogy engem nem látnak? Hogy olyasmit kérnek tőlem, amit nem adhatok? hogy nem fogadnak el, vagy a véleményem nem fogadják el? Hogy meg akarnak esetleg változtatni? Miért gerjedek ekkora, elkeseredett haragra, harcra?

nyitott vagyok a válaszotokra.

Köszi.

namaszte