Kedvenc meséim
A csodapatika
- Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.
- Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
- De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
- Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első vevő —, nekem aszpirin kell, és kész.
- Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
- Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő.
- Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
- Lelki bajok ellen?
- Igen - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
- Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
- Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményeimet ki sem merem mondani.
- Mondja csak bátran — biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Netalántán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat...
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott, és folytatta:
- Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
- Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
- Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh.
Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
- Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napám, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipám, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
- Van egy bökkenő - mondta.
- Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipámat, napámat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
- Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
- Úgy érti... — tátotta el a száját az első vevő.
- Ügy - bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő.
- Mit?
- Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
- Már miért ne történhetne meg?
- Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!
Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írókból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs.
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában - bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakík, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.
(Lázár Ervin)
Hozzászólások
18 hozzászólásEzt vegyük enyhe célzásnak,Ildikó?
Merthogy nagyon igaz mindannyiunkra :)))
Annyira jól látjuk,hogy a másiknak hogy kéne ,mit kéne?:D
És nem is folytatom,mert én is megérem a pénzemet !
:)
Kinek inge, kinek nem...
Úgy éreztem a sok magasröptű bölcsesség mellett szükség van egy kis lazításra. Imádom Lázár Ervin meséit. Lesz még néhány.
Éva, nagyon szórakoztató volt a macskáidról szóló beszámolód. Írhatnál még. :)
Szívesen,de ilyenkor mindig elviszem a jókedvemmel a blog témáját:)
Mégsem vagyok szőrös szívű,ezért időnként átengedtem a billentyűket Vörinek, hadd valósítsa meg Macska Önmagát:)
/amikor ,,rosszat ''szólok,azt mindig Vöri írta:D /
Nem kell a patikádból pirula,nem én voltam!!! A Vöri !
Erika is bírja,csak mértéket kell tartanom,ne legyen a dolog ,chat-ízű:D
No meg szétviccelem a komoly blogokat,hát ez sem járja:)
A legújabb sztori,hogy a kandúr/Ludi/,szeretet hiányban szenvedett,épp a hozzászólásom közepén,és az ölembe telepedett. Na ,automatikusan bal kézzel simi,jobb kézzel írok tovább.
Egyszer csak olyan pofont lehúzott,hogy lerepült a szemüvegem.Ilyesmire még soha egyik sem vetemedett,
és a nagy csodálkozásomban akkor látom,hogy a másik macskosz,féltékenységből a szék alól rángatta a Ludi farkát,Isten tudja mióta:D
Ezek egyébként feltűnően okos, intelligens állatok,de arra már nem jött rá a Ludi,hogy nekem nem lehet még egy harmadik kezem is,amivel alulról tépkedem a farkát.Úgyhogy megtorolta.Rajtam:D
Esküszöm az volt a szerencsém,hogy szemüveg volt rajtam,és felfogta az ütését,mert azóta már üveg szemem lenne,akkorát behúzott:)
Egyébként láttam egy idegen macskával verekedni,aki be akart jönni a telekre.Azt a pankrációt,ne tudd meg!
Pedig kasztrált kandúr,de gyönyörű ,nagy testű ,izmos,és rendet tart,mi tagadás.
A többiek lányok,szintén nem lehetnek termékenyek szegények.Most már nagyon sokan vagyunk.Lassan már a páromnak kell elköltözni,akkorára dagad az állatkert:D
Az a fotó,amit feltettem ,szerintem manipulált,viszont ezek /nálam/ ,úgy alszanak ,hogy átölelik egymást.
A hangyákról is van sztorim,de azt majd máskor:)
Éva, egy cicás poén: http://www.demotivalo.com/twilight-2/ :D:D:D:D
:)
Mintha csak a szomszédot látnám (ó, nem magamat, én csak igazságos vagyok :D ) - ha piszkálja a főnök, belerúg a kutyába. Juj, de nem ezoterikus...:D Ejnye!
Igen én is láttam már hasonlót,amikor valaki föntről kap valami bántót,és lefelé torolja meg.
Vagy belerúg a kutyába,de vittek már e miatt nem egy gyereket bordatöréssel zúzódásokkal kórházba.
Hmmm...
Ilyenkor mi derül ki a családállításon?
Mitől ilyenek ezek a típusú emberek?
Ilyen esetben is mindig az felmenőink (őseink) sorsát kell megnézni. Vajon honnan jön az indulat? És egyáltalán ki ellen irányul? Mert ugye, nem a gyerek, vagy a kutya ellen szól, csak ebben az esetben az illető nem képes feldolgozni a vélt vagy valós sérelmét, és az indulatosságát így vezeti le.
Az is érdekes, hogy bizonyos emberek miért érzik úgy, hogy egy szó, vagy viselkedés ellenük való támadás, mások meg észre sem veszik ugyanazt.
De ez már hosszabb lélegzetű dolog. A túlérzékenységet is átvehetjük valamelyik ősünktől, (vagy az úgynevezett kiterjesztett klánunk valamelyik tagjától) de a saját életünk eseményei is kiválthatnak ilyet.
Én azért híve vagyok annak is,hogy a született karaktert ,személyiséget is figyelembe kell venni.
Mert ki reagál tutira így? Egy kolerikus.
De egy melankolikus,képtelen az agresszióra / kifelé/,ilyen esetben eltörik a mécses és sír,szenved,de nem bántana senkit.
Persze lehet mondani,hogy ugye ez is lehet genetikus,és valamelyik ősétől örökölte,ami persze tetten is érhető.
Ti ezt hogyan veszitek figyelembe a családállításban?
Tehát hogyan értelmezitek,hogy mondjuk valamely őstől jönnek dolgok?
Így,vagy egészen másképp.Egyfajta jelenléttel,ráhatással az ős részéről?
Vagy ,hogy?
Most el kell mennem, később írok. :)
Szia, Éva!
Most van időm válaszolni. :)
A személyiségtípusok ismerete sok helyen nagy segítséget nyújt. Például az eladónak az üzletben, a pedagógusnak a gyerekcsoportban, stb.
„A legelső tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta meg mintegy 2400 évvel ezelőtt. Hippokratész alapvető szempontja a típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval: temperamentum volt. Elmélete szerint az emberi test négyféle nedvből tevődik össze: a vérből (sanguis), a sárga epéből (chole), a fekete epéből (melaina chole) és a nyálkából (phlegma). Attól függően, hogy a személyiség felépítésében a négy nedv közül melyik a domináns, négyfélé - szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus - vérmérsékleti típust írt le.”- olvashatjuk Ranschburg Jenőtől.
Feltételezem, Hippokratész ezt az elméletet, külső viselkedések, reagálások megfigyelése alapján állította fel.
Mi menjünk kicsit tovább: vajon mitől lesz valakinek több nedve egyikből, kevesebb a másikból?
És erre már jöhetnek a válaszok, kinek-kinek a világnézete szerint: öröklés, előző életek, családi sorsközösség, stb.
Vagyis a családfelállítás a problémás jelenségből indul ki, de a megoldást sokkal mélyebben keresi, és gyakran találja.
Nézzük a gyakorlatot. A kolerikus személyiség ritkán jön családfelállításra amiatt, hogy gyakran dühbe gurul. (Természetesen vannak kivételek!) Vagy azért, mert a lelki fejlettsége még nem tart ott, vagy nagyon erős a családi kötése, esetleg…..
Aki családfelállításra jön az vagy a gyereke, vagy a partnere. Ha a gyerek jön, akkor az a feladat, hogy elfogadja a szülőjét olyannak, amilyen. (Te vagy az én verekedős apám/anyám.) Ez bizony időnként igen nehéz De a saját érdekében fontos, mert csak így áramolhat hozzá zökkenőmentesen az életenergia, és válhat szabaddá. Amíg haragszik vagy lenézi a szüleit, addig kötésben marad. Be szoktuk állítani a szülő sorsát is, (vagy az ősök sorát – szükség szerint) hiszen ő sem véletlenül lett olyan, amilyen.
Ez azért is nehéz téma, mert ilyenkor előkerülhet a „szegény gyerek” gondolkodás, és a verekedő szülő elitélése. Viszont a gyerek szolidáris a szülőjéhez (és a családjához) – akármilyen is az – és ha elítélünk bárkit is, akkor nem segítünk neki.
Ha a partner jön, akkor az a kérdés, ő miért ezt a személyiségű társat választotta?
Röviden: családállítás szempontjából nem fontos a Hippokratészi személyiségtípus. A segítségnyújtáshoz nincs szükség rá. Sőt, ha megragadunk ott, akkor még gátol is.
Remélem, válaszoltam-e a kérdésedre.
Köszi Ildikó,de nem egészen ez volt a kérdésem./egyébként Hippokratesz,csak a kezdet,a modern pszichológia,azért már sokkal tovább tart a nedveknél:D
Szóval még egyszer a kérdésem:
,,ez is lehet genetikus,és valamelyik ősétől örökölte,ami persze tetten is érhető.
Ti ezt hogyan veszitek figyelembe a családállításban?
Tehát hogyan értelmezitek,hogy mondjuk valamely őstől jönnek dolgok?
Így,vagy egészen másképp.Egyfajta jelenléttel,ráhatással az ős részéről?
Vagy ,hogy''
Arra lennék kíváncsi,amit kérdeztem is,hogyan jön az őstől a dolog?
-genetikusan
-valamiféle egyéb ,,ráhatással'' az illetőre
-vagy valamiféle ,,jelenlétével'' az ősnek
Szóval ez érdekelne.Azt tudom ,hogy ez a rendszer nem a személyiségtípusok alapján dolgozik,hanem más felismerésen.
Hát igen, az előző válaszom alapján nem értettem a kérdéseket.
„Tehát hogyan értelmezitek,hogy mondjuk valamely őstől jönnek dolgok?" - Arra gondolsz, hogy hogyan állapítjuk meg, vagy hogyan magyarázzuk a jelenséget?
A megállapítás Hellingertől indul, ő volt, aki felfigyelt arra, hogy bizonyos reakciók és viselkedések nem magyarázhatók a kliens életében történt eseményekkel, de van olyan nehéz sorsú őse, aki érezhetett (viselkedhetett) úgy. Ha valaki nem talál magyarázatot mondjuk az indulataira, félelmeire, akkor erős a valószínűsége az átvételnek. Az állításban ez úgy jelentkezik, hogy a képviselők mozgásaiból kiderül, hogy a kliensnek és a „bajnak” nincs köze egymáshoz.
A magyarázat többoldalú, egyrészt a család összes tagját egy láthatatlan energiaháló köti össze egymással, sorsközösségben él, és ez mindentagjára kihatással van. (Akár tudnak egymásról, akár nem) Másrészt a gyerek mindent megtesz annak érdekében, hogy a családhoz tartozhasson, lelkében olyan mágikus elképzeléssel, hogy akkor szeret, ha átveszi őseitől a szenvedést, akár helyettük vezekel, vagy hal meg. Ez a kötődés nem mindig tudatos, de bőven elég hozzá a szülő-gyerek biológiai ténye.
Ezek mind gyakorlat eredményei. Hellinger kizárólag az állítások tapasztalataiból jutott ezekre a felismerésekre.
A gyakorlat pedig a morfikus mező tulajdonságát hívja segítségül.
„Morfogenetikus mező – Olyan energia-mező, mely által az emberi faj egyedei nem fizikai módon kommunikálnak egymással. A morfogenetikus mező metafizikai energia-formák összekapcsolódósából keletkező információs közeg: az emberi faj gondolatainak és érzelmeinek összessége akkor is kapcsolatba lép egymással, ha erre az adott ember nem tudatos.(Kis –szótár)
Ezzel kapcsolatban több tudós is végzett kísérleteket: William McDougall, Dr. Milan Ryzl, Dr. Vladimir L. Raikov, Dr. Sheldrake, stb.
Válaszoltam a kérdésedre?
Igen ,köszi,ez az ,,én rendszeremben'' is szóról szóra így van:) /kronobiológiai pszichogenetika/
"Omnes viae Romam ducunt."
Most bebizonyítottam, hogy ki tudom keresni az interneten a "Minden út Rómába vezet" szólás latin megfelelőjét. :))
Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a képem - gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.
- Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú?— kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiállóit, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is.
Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt atokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt... mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem, a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek!
Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális. Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet.
Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése erdő csendjéhez tartozott.
Hogyha talán emberek közé járnék - gondolta Bab Berci. - Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával teli üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van - gondolta -, nem kell ecetre pénzt adni
Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. Ajaj! — sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.
- Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! - morgott Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! Ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan összekoccant... De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér lök villantak a bokrok között.
- Hé. ki az? - kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett egy tündér.
- Én vagyok - mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. - Kedves Bab Berci! — folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsakrákapta egy pillanatra a szemét, ki az, aki őt kedvesnek nevezi. - Megszerettelek téged - mondta a tündér -, fogadd el ezt tőlem - és egy aranyszelencét nyomott Bab Berci kezébe. - Nyisd ki, segít rajtad.
- Hát izé... köszö... - motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott, s látta: a tündérnek már hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal fakóbb lett minden, amint eltűnt.
Hát megtörtént! Megtörtént a csoda - dobogott Bab Berci szíve.
Magához szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze, egy jókora tüsszentés lett megint.
Lehet, hogy orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat-villant az eszébe. - Orvosság? Majd épp valami vacak náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy tündér! Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne, vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek.
Kihúzta magát, mintha máris szép és daliás volna. - Az is lehet, hogy egy dzsinn van benne - gondolta Bab Berci -, azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?" Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: „Mit parancsolsz, savanyú gazdám?" Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!
Bab Berci óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott semmit... dehogynem... most... valami icinyke-picinyke moccanás... vagy csak én mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal, lábujj-hegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel, óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések. Aha... egy kígyó - villant Bab Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól. Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci!
Vagy egy gonosz dzsinn van benne, akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér tüllókben, az igaz, szép is volt, az is igaz... Miért? Szép boszorkányról még nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.
Bab Berci megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát - és igen... igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében... valami sandaság. Lehet, hogy nem is tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet, hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a szelídgesztenyét... Na, nem... Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan...
De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül... fény áradt belőle... Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakultak, amikor eltűnt Bab Berci szorítása lazult a fedélen... Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki... Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek?
Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az erdei tó mellett lihegve megállt egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát.
- Tünkány volt - kiáltotta -, boszordér! - És zsupsz belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben
- Ó, jaj, én szerencsétlen, mit tettem?! - rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.
Leúszott a fenékre, vájkált, kutatott a hideg iszap bán, ameddig csak bírta lélegzés nélkül. De nem talál semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.
Közben egy borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. ,Aha, Bab Berci zsákja - mondta magában - lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a semminél." Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, é elszelelt. Bab Berci meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.
- Talán jobb is, hogy nem találtam meg – motyogta - Persze hogy jobb, többet ér nekem ez a két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. - Fölemelte a zsákját. - Az ördögbe is, eltűntek a gesztenyék. - Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas, egybalorros, balsorsos balfék - mondta magának Bab Berci és cuppogva, fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.
Olyan savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van. Szegény Bab Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja, kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna tennie.
(Lázár Ervin)
Alapjában véve a feleségem gyerekes volt. Ülök békésen a kádban, ő meg bejön és elsüllyeszti a kishajóimat.
Lázár Ervin.
A legkedvesebb mesém tőle:
http://mek.niif.hu/02700/02753/02753.htm
:)